Kirill az irodájában ült, körülvéve a város és a régió által adományozott különféle díjakkal és oklevelekkel, amelyek sikerét jelképezték, és mindig emlékeztették őt eredményeire. Kint már sötétedett, és az autók fényszóróinak fénye megcsillant az általa tulajdonolt boltok üvegkirakataiban. Harmincévesen Kirill már sikeres üzletember volt, miközben mások ebben a korban még mindig saját útjukat keresték.
Az üzleteken kívül Kirillnek volt egy jótékonysági alapítványa is, amely a gyerekek támogatására szolgált. Ez a tevékenysége különösen közel állt a szívéhez, és mindig örömmel töltötte el. Bár Kirillnek nem volt családja, mégsem érezte magát magányosnak.
Az árvaházban, ahol gyakran megfordult, „a jó szívű”-ként emlegették. Nem véletlenül: Kirill maga is ebben az árvaházban nőtt fel. Gyermekként került oda, és emlékezett rá, hogy az ünnepeken gyakran nem jutott finom ajándék vagy édesség. Ezekhez támogatókat kellett volna találni, de ez nem mindig sikerült. Amikor azonban elvégezte az iskolát és önállóvá vált, elhatározta, hogy segíteni fog az ottani gyerekeknek, akik ugyanúgy nem tehettek a helyzetükről, ahogyan ő sem tehetett annak idején.
Egy nap, amikor Kirill ismét meglátogatta az árvaházat, a nevelők örömmel fogadták, ám valami furcsa csend lengte körül a helyet. A szokásos gyermeki zsivaj most elmaradt. Kirill figyelmét egy kislány keltette fel, akit eddig még soha nem látott. A gyermek csendesen játszott az egyik asztalnál, miközben a többi gyerek kerülték őt.
– Apa! Apa! Visszajöttél! – kiáltotta a kislány, amint meglátta Kirillt.
Kirill megdermedt a döbbenettől. A gyerekek még soha nem hívták őt apának. A nevelők is zavartan néztek egymásra. A kislány azonban tudta Kirill nevét. Minden gyerek ismerte őt, hiszen rendszeresen látogatta az árvaházat, de ez a gyermek új volt, és ez volt az első találkozásuk.
– Elnézést, ő még új itt, és nem igazán illeszkedett be – szólalt meg az egyik nevelő. De Kirill alig figyelt rá; gondolatai összekuszálódtak.
A kislány nem törődött a felnőttek zavarával. Tovább nyújtózott Kirill felé, és hozzáfűzte:
– Anya azt mondta, hogy vissza fogsz jönni. Mikor megyünk el anyához?
Kirill szívében régen nem érzett izgalom és aggodalom keveredett. Nem értette, miért ez a kislány futott hozzá, miközben a többi gyermek szinte észre sem vette őt. Általában minden gyerek boldogan szaladt elé, amint meglátták az ajtóban.
– Biztos, hogy nem tévesztesz össze valakivel? – kérdezte Kirill, próbálva leplezni zavarát.
A kislány csak megvonta a vállát, és magabiztosan válaszolt:
– Anya mindig mesélt rólad. Azt mondta, hogy jó ember vagy, és vissza fogsz jönni értem.
Kirill nem tudta egyszerűen ott hagyni az árvaházat. Valamiért mélyen érintette a kislány története, és kíváncsi lett, hogyan kerülhetett ide. Ez az eset teljesen más volt, mint bármelyik korábbi látogatása.
Néhány nap elteltével, miután sikerült kicsit megnyugodnia, úgy döntött, visszatér az árvaházba, hogy többet megtudjon a kislányról.
Az árvaház igazgatója elmondta, hogy a kislány neve Anya. Csendes természetű, és nem igazán barátkozik a többi gyerekkel. Nem sokat mesélt a családjáról. Az édesanyja helyezte el őt az árvaházban, azzal az indokkal, hogy súlyos beteg, és ha valami történik vele, senki sem fogja tudni gondját viselni a gyermeknek. Anya nem rendelkezett más rokonokkal vagy közeli ismerősökkel.
– Egyébként érdekes, de a kislány apai neve Kirillovna. Lehet, hogy csak véletlen egybeesés – jegyezte meg az igazgató.
– Véletlen? – gondolkodott el Kirill. Egyre több kérdés kavargott a fejében, de válaszokat nem talált.
Kirill megszerezte a dokumentumokat, amelyekből kiderült, hogy a gyermeket közvetlenül abból a kórházból hozták az árvaházba, ahol az édesanyját kezelték. Az anya írásban lemondott a gyerekről. Kirill elhatározta, hogy felkeresi a kórházat.
A főorvosnál tett látogatása során megtudta, hogy Daria, a kislány anyja, súlyos beteg volt, és már nem él. A dokumentumokból az is kiderült, hogy egyedülálló anyaként nevelte a lányát, és soha nem jelentkezett gyermekének apja.
Kirill fejében ekkor kezdtek összeállni a régi emlékek. Egy klubban találkozott Dáriával, aki teljesen más volt, mint a többi nő. Csendes, szerény, mégis vonzó személyiség volt. Aznap éjjel közelebb kerültek egymáshoz, de másnap Kirillnek el kellett utaznia, és hónapokra eltűnt az életéből.
Vajon tényleg az ő lánya lehet Anya? A DNS-teszt végül megerősítette a gyanúját: 94%-os egyezést mutatott.
Kirill tudta, hogy az élete ettől a pillanattól megváltozik. Egy gyermek apjának lenni, akiről eddig semmit sem tudott, hatalmas felelősség volt. Visszatért az árvaházba, hogy végre magához ölelhesse a lányát.
– Apa, tényleg hazaviszel? – kérdezte Anya félénken, de reménykedve.
– Igen, kicsim. Ezúttal hazaviszlek. – Kirill mosolygott, és megölelte a lányt, akit most már biztosan tudott, hogy az övé.
Ettől a naptól kezdve Anya élete megváltozott – és Kirillé is.