Aznap reggel Emiliano Arriaga szokatlanul korán kelt. Az ablakon túl halványan derengett a hajnal, de a férfi fejében már órák óta zakatolt ugyanaz a gondolat: Julia Méndez.
A szobalánya, aki öt éve dolgozott nála, szinte láthatatlanul. Csendes volt, precíz, soha nem kért semmit. És mégis – az utóbbi hónapokban valami megváltozott benne. Az a törékeny nő, aki mindig mosolygott, most mintha titkokat hordozott volna a szeme alatt húzódó árnyékokban.
Egy alkalommal Emiliano látta, amint Julia a kertben elájul, máskor pedig hallotta, ahogy a mosókonyhában sír. A férfi, aki megszokta, hogy minden választ kézhez kap, most először érezte: nem tud mindent. És ez nyugtalanította.
Így történt, hogy azon a csütörtökön Emiliano – minden előzetes bejelentés nélkül – úgy döntött, meglátogatja Julíát az otthonában.
Nem vitt magával senkit. Nem akarta, hogy ez egy parancs vagy ellenőrzés legyen.
Csak megérteni akart.
A város peremén járva lassított, amikor meglátta a címet, amit alig sikerült előbányásznia egy régi alkalmazotti nyilvántartásból. A környék teljesen más volt, mint amit megszokott. Repedezett falak, rozsdás erkélyek, száradó ruhák a huzalon.
A ház apró volt, a vakolat pergőben. Emiliano kiszállt, és egy pillanatig habozott.
Mit fog mondani? „Csak erre jártam”? Nevetséges.
Mégis, mielőtt meggondolhatta volna magát, megnyomta a csengőt.
Belül mozgás hallatszott, majd egy vékony hang:
– Ki az?
– Emiliano Arriaga vagyok – mondta bizonytalanul. – A… munkaadója.
Csend.
Aztán lassú léptek. Az ajtó kinyílt.
Julia ott állt, meglepetten, kissé ijedten. Arcán még ott volt a tegnapi fáradtság, de szemeiben valami más is csillogott – félelem.
– Uram… miért van itt? – kérdezte halkan.
– Csak látni akartam, hogy van – felelte. – Nem jött be dolgozni, és… aggódtam.
Julia zavartan félrenézett. – Csak beteg voltam. Nem akartam gondot okozni.
Emiliano bólintott. – Bejöhetek?
Habozott. Aztán bólintott, és félreállt.
A ház belül szegényes, de tiszta volt. A falon egy régi naptár, az asztalon két csésze – az egyik félig teli, mintha sietve hagyták volna ott. De ami leginkább megütötte Emiliano szemét, az a sarokban álló kis ágy volt. Rajta plüssállatok.
Gyerekjátékok.
– Van egy gyermeke? – kérdezte óvatosan.
Julia megfagyott. A keze megremegett, ahogy az egyik bögrét felemelte.
– Igen – mondta végül halkan. – Egy kisfiú. Mateo. Négyéves.
– Miért nem mondta soha? – kérdezte Emiliano. – Tudja, hogy nálam senkit sem bocsátottak el azért, mert családja van.
Julia keserűen elmosolyodott.
– Nem akartam, hogy szánjon.
Ekkor halk nyikorgás hallatszott. Az ajtó mögül egy kisfiú kukucskált ki. Sovány volt, szeme sötét, de éber. Emiliano elmosolyodott.
– Szia, Mateo.
A gyerek nem szólt semmit, csak figyelte őt. Aztán Julia gyorsan odalépett, és gyengéden a karjába vette.
– Bocsásson meg, uram – mondta sietve. – Most nem alkalmas…
De Emiliano csak állt, és a fiút nézte. Volt benne valami furcsa. A tekintete… ismerős. Túl ismerős.
A férfi hátralépett, mintha levegőre lenne szüksége.
– Julia… – kezdte lassan. – Ki a gyerek apja?
Julia szeme kitágult.
– Ez most nem fontos – suttogta.
– De igen – mondta Emiliano. – Fontos.
A nő letette a fiút az ágyra, és az ablak felé fordult. A hangja remegett.
– Ő… nem tud róla. És nem is fog.
Emiliano megfeszítette az állkapcsát.
– Ki?
Julia lassan megfordult. Könnyek ültek a szemében.
– Maga.
A levegő megállt.
– Tessék? – kérdezte alig hallhatóan.
– Négy éve történt – mondta Julia. – A céges karácsonyi gála után. Maga részeg volt, én segítettem hazavinni. Nem akart semmit, csak aludni, de amikor másnap reggel elment, ott hagyott egy levelet. Emlékszik?
Emiliano megdöbbent. Egy elmosódott emlék villant fel benne – egy levél, amelyben megköszönte valakinek, hogy „vigyázott rá”. De azt hitte, egy alkalmazott küldte el. Nem gondolta volna, hogy Julia.
– Nem akartam pénzt – folytatta Julia. – Nem akartam, hogy kötelezettséget érezzen. De Mateo beteg lett. És… nem tudtam tovább titkolni.
Emiliano tekintete a fiúra esett. A szívében valami összetört. A gyerek szemei pontosan olyan barnák voltak, mint az övé.
– Mi baja? – kérdezte halkan.
– Szívhiba – felelte Julia. – Műtétre vár. De az állami kórházban hónapokat kellene várni. Én pedig… nem tudom megfizetni.
A férfi közelebb lépett. A szeme megtelt könnnyel.
– Miért nem jött hozzám?
– Mert maga mindig annyira… távol volt.
Ekkor Mateo köhintett. Emiliano ösztönösen odament, és letérdelt mellé.
– Hé, bajnok… minden rendben lesz – mondta.
A kisfiú halványan elmosolyodott. – Maga az új orvos?
Julia elfordult, hogy elrejtse könnyeit.
Emiliano lassan felállt. – Holnap reggel elintézem a papírokat. A legjobb kórházba kerül. És maga nem fizet semmit.
– Nem kell, uram…
– De kell – mondta határozottan. – A fiamról van szó.
A nő felszisszent, és sírva borult a vállára. A férfi megölelte, és először életében nem érezte magát egyedül.
Egy hónappal később
A műtét sikeres volt. Mateo felépült, és amikor Emiliano először vitte el sétálni a kastély kertjében, Julia csendben nézte őket.
– Köszönöm – suttogta.
Emiliano a kisfiú felé pillantott, majd vissza Julíára.
– Ne nekem köszönd. Neki adjuk meg az esélyt, hogy más legyen, mint mi.
A nap lement, és a kastély ablakából most egy új fény szűrődött ki – a szereteté, amit soha egyikük sem mert volna elhinni, amíg meg nem nyílt az a régi, kopott ajtó.