Hannah Miller vagyok, 29 éves, és a történetem nem egy mesébe illő szerelemről szól – hanem arról, hogy mit vagyok hajlandó megtenni azért, akit szeretek.
Egy éve még minden egyszerű volt: David, a férjem, építőmérnökként dolgozott, és minden este Sophie, a négyéves lányunk meséjét olvasta fel. A nevetése megtöltötte a házat. Én csak azt akartam, hogy ez soha ne múljon el.
Aztán jött a december, és vele együtt a diagnózis: negyedik stádiumú hasnyálmirigyrák.
Az orvos hangja hidegen koppant: „Nem tudjuk megállítani. Csak lassítani.”
Mintha valaki kihúzta volna alólam a talajt.
David napról napra fogyott, a mosolya halványult.
És én… én nem tudtam belenyugodni. Nem nézhettem végig, ahogy Sophie apja eltűnik a karjaim között.
Kutatni kezdtem, minden lehetséges utat bejártam. Végül egy kísérleti gyógyszerre bukkantam – de az ára 15 000 dollár havonta volt. Mindenünket eladtam. A gyűrűmet, az autót, még Sophie bölcsőjét is. De kevés volt.
Egy éjjelen, miközben reményt keresve fórumokat olvastam, belefutottam egy bejegyzésbe:
„Elit béranyasági program, biztonságos, diszkrét, magas díjazás.”
Először nevettem. Aztán sírtam. Aztán írtam nekik.
A válasz másnap jött. Egy nő hívott, Lena Torres. A hangja nyugodt, magabiztos volt.
– A szerződő pár milliárdos, Hannah – mondta. – Nem tudnak gyereket vállalni, és bármit megadnának egy esélyért.
120 000 dollár.
Ennyit ajánlottak. Ennyit ért az, hogy kilenc hónapig más életét hordjam magamban.
Nem gondolkodtam sokáig. David élete ennél többet ért.
Aláírtam a szerződést – húsz oldal, jogi nyelven, tele titoktartással. Azt ígérték, minden orvosi költséget állnak, és teljes diszkréciót garantálnak.
Minden gördülékenyen ment. A beültetés sikerült.
Davidnek azt mondtam, külföldön kaptam ideiglenes munkát. Ő elhitte.
Nem tudta, hogy minden lélegzetét egy idegen gyerek szívverése tartja életben.
A harmadik hónapra megérkezett az első kifizetés. Kifizettem a kezeléseket, és David javulni kezdett. Először láttam újra mosolyogni.
De a negyedik hónapban Lena újra hívott.
– Találkoznunk kell – mondta. – Fontos.
Egy elegáns étteremben találkoztunk Los Angelesben. Lena sápadt volt, szokatlanul ideges.
– Hannah – kezdte halkan –, az ügyfeleink… nos, nem azok, akiknek mondták magukat.
– Mit értesz ez alatt? – kérdeztem feszülten.
– A férfi, aki a genetikai apa, valójában David egykori munkaadója. Ő… tud rólatok.
Megmerevedtem.
– Hogy… hogy érted, hogy tud?
– Ő választott téged, Hannah. Külön kérte, hogy te legyél a béranya.
Először azt hittem, félreértés. De Lena egy borítékot tolt elém. Benne egy fotó volt – David és Mr. Holden, a cég tulajdonosa, egy régi építkezésen. És mellette egy aláírt orvosi engedély: „Genetikai apa: Arthur Holden.”
A gyomrom összeszorult.
– De miért… miért én?
– Mert… – Lena lesütötte a szemét. – Mert Holden fiatal korában súlyos balesetet szenvedett, és tudta, hogy soha nem lehet gyereke. Azt mondta, David a legtehetségesebb ember, akit valaha ismert, és te vagy az egyetlen nő, akiben megbízik.
Nem tudtam, sírjak vagy nevessek. Egy milliárdos kiválasztott, hogy kihordjam a gyerekét – a férjem tudta nélkül.
Hazamentem, és hetekig titkoltam az igazságot. David egyre jobban lett, Sophie pedig várta, hogy „anya hazahozza a kistestvért”. Szinte elhittem, hogy egyszerűen csak túléljük ezt.
De a hetedik hónapban valami megváltozott. A kórházban furcsa vizsgálatokat végeztek, és az egyik orvos – egy fiatal nő – félrehívott.
– Mrs. Miller – mondta –, az ultrahangon valami különöset látunk. A baba DNS-ében egy rendellenesség mutatkozik. Valaki módosította a genetikai anyagot.
Leforrázva bámultam rá.
– Mit jelent ez?
– Ez nem természetes embrió. Valaki mesterségesen manipulálta a génjeit.
Lena hívásai megszaporodtak, és egyre sürgetőbbek lettek.
– Ne beszélj senkivel – mondta ridegen. – Csak csináld végig, Hannah. A pénzt megkapod.
De nem bírtam tovább. A nyolcadik hónapban megszöktem.
Egy régi barátnőmhöz mentem Chicagóba, elbújtam. Davidnek azt mondtam, hogy egy új klinikán kezelik a gyereket.
Álmomban is éreztem a baba mozgását – valami különös nyugalmat árasztott, mintha ő maga tudta volna, hogy más.
Aztán eljött a nap. Koraszülés. Egy elhagyott városi kórházban, egyetlen orvossal. A kisfiú csendben született. Nem sírt. Csak rám nézett – mély, sötétkék szemmel, amik ismerősek voltak. David szemei.
Nem értettem. A DNS-módosítás, a titok, Lena… minden zavaros volt.
És akkor megcsörrent a telefonom. Ismeretlen szám.
– Hannah? – egy gyenge hang szólt a vonal másik végén. – Én vagyok, David.
Lerogytam.
– David! Élsz? – suttogtam.
– Igen… de tudnom kell valamit. Holden ma meghalt. A halála előtt… hagyott rám valamit. Egy levelet.
Könnyek között hallgattam, ahogy olvasni kezdi:
„David, talán soha nem bocsátasz meg nekem, de tudnod kell: a gyógyszer, ami megmentett, nem volt orvosi csoda. A génprogram része volt – a te feleségeden keresztül kifejlesztett kísérleti DNS-ből. Az a gyermek, akit Hannah hord, az életed és az enyém ötvözete. Nem elloptam, hanem megosztottam veled. Ő lesz a jövő.”
Csend lett. Csak a baba halk szuszogása hallatszott.
– Hannah… – David hangja megtört. – A fiam… a mi fiunk.
Most itt ülök, a kisfiam karjaimban. A világ számára talán csak egy béranya vagyok. De az igazság az, hogy az életem ára egy új élet lett – egy fiú, aki két apa és egy anya szeretetéből született.
És amikor ránézek, tudom, hogy semmi sem volt hiába.