Hannah és én egyszerre érkeztünk a világba – két kisvárosi lány, akik hitték, hogy a nagyváros majd minden sebet begyógyít.
A Los Angeles-i Kaliforniai Egyetemen találkoztunk.
Ő grafikusnak tanult, én könyvelőnek.
Egy apró, dohos kollégiumi szobán osztoztunk, ahol a penész is nevünket ismerte.
Évekig egymás vállán sírtunk, együtt nevettünk, és együtt hittük el, hogy valami különleges vár ránk odakint.
Hannah mindig merészebb volt nálam.
Én rendszereztem, ő álmodott.
Én számokat láttam, ő színeket.
És aztán eljött az a nap, amikor egyetlen üzenet mindent megváltoztatott.
„Amy, baj van.”
Így kezdődött.
Hannah apja kórházban volt, anyja egyedül, a házuk tető nélkül.
A hangja a telefonban remegett:
– Nyolcezer dollár elég lesz… csak kölcsön, esküszöm. Egy éven belül visszakapod.
Nem volt könnyű döntés. Az összes megtakarításom. De a barátság erősebb volt a számításnál.
Elküldtem neki a pénzt.
Ő sírva köszönte meg.
Azt mondta: „Egyszer még visszaadom, kamatostul.”
Csakhogy másnap Hannah eltűnt.
Nem hívott. Nem írt.
A közösségi oldalait megszüntette.
Mintha elnyelte volna a föld.
Hetekig próbáltam elérni, aztán hónapokig.
Végül csak ültem esténként a lakásban, és azt kérdeztem magamtól:
„Miért? Miért pont ő?”
Három évvel később az élet újra mosolygott rám.
Megismertem Ryant, egy szoftverfejlesztőt San Joséból.
Csendes, figyelmes férfi volt, aki nem beszélt sokat, de ha rám nézett, tudtam: biztonságban vagyok.
És most ott álltam a saját esküvőmön, a napfényben, fehér ruhában, a kertben, ahol mindenki boldog volt.
Egészen addig, amíg meg nem hallottam a motor halk, mégis ismerős zúgását.
Egy fehér Tesla Model S gördült be a kapun.
A násznép elcsendesedett.
Az ajtó kinyílt.
Kiszállt Hannah.
A levegő megállt.
Chanel-ruha, Louboutin-cipő, tökéletes haj – és egy mosoly, ami mögött ott lappangott valami… idegen.
Odajött, megölelt, mintha tegnap váltunk volna el.
– Gratulálok, Amy – mondta. – Igazán megérdemled a boldogságot.
Aztán kezembe nyomott egy fehér borítékot.
– Később olvasd el. De ha most akarod… nem fogom megakadályozni.
A vendégek körém gyűltek.
Ryan is kíváncsian nézett.
Reszketett a kezem, amikor felnyitottam.
Pénz nem volt benne.
Csak egy összehajtott A4-es lap.
A szívem kihagyott egy ütemet.
A lap tetején Hannah kézírása:
„Tudnod kell, miért tűntem el.”
A betűk táncoltak a szemem előtt, ahogy olvastam:
„Amy, amikor elvettem tőled a pénzt, nem a tető miatt volt.
Akkor már bajban voltam. Belekeveredtem valamibe, amiből nem tudtam kiszállni.
Egy férfi, akit megismertem az egyetemen, gyors meggazdagodást ígért. Befektetésnek hazudta.
A te pénzed is oda került.
És amikor kiderült, hogy az egész csalás, én lettem a bűnbak.
Három évig bujkáltam.
Aztán valami történt.
Találtam valamit, ami mindent megváltoztatott.”
A sorok egyre kuszábbak lettek.
„A borítékban nem pénz van. Hanem egy kulcs.
Egy banki széfhez.
Ha hiszel még bennem, nyisd ki. Ha nem – égesd el.
De kérlek… ne szólj senkinek. Még Ryannek sem.”
A papír alján csak egy cím: First Union Bank, San Francisco – Széf 147B.
Az esküvő utáni napokban nem tudtam aludni.
Ryan boldogan tervezgette a nászutunkat, én viszont csak a borítékban rejlő kulcsot néztem.
Valahol mélyen még mindig bíztam Hannahban.
Így hát egy hét múlva, egyedül, odamentem a bankhoz.
A páncélszekrény ajtaja nehéz volt, a levegő hűvös és steril.
A dobozban nem pénz volt.
Egy fekete pendrive, és mellette egy levél.
„Ha ezt olvasod, akkor már mindent eldöntöttél.
A pendrive-on Ryan Carter neve szerepel.
A cége, ahol dolgozik – nem az, aminek hiszed.
Ő volt az, aki három éve engem tőrbe csalt.
Ő szervezte a pénzügyi csalást, amibe belevontak.
Ő vitte el a pénzt – a tiedet is.
Most veled van.
És veled akarja folytatni.”
Megfagytam.
A levelet újra és újra elolvastam.
Nem akartam elhinni.
De a pendrive-on ott volt minden:
e-mailek, tranzakciók, hamis számlák – Ryan neve mindenhol.
Este, amikor hazaértem, Ryan a konyhában borral és gyertyákkal várt.
– Minden rendben? – kérdezte. – Olyan furcsa vagy.
Elővettem a pendrive-ot, és a laptophoz léptem.
– Csak nézd meg. – A hangom hideg volt.
Ryan tekintete megváltozott, amint a képernyőn meglátta a fájlokat.
– Hol szerezted ezt?
– Hannah küldte.
Egy pillanatnyi csönd.
Aztán megtört a mosolya.
– Tudtam, hogy előbb-utóbb visszatér.
– Tehát igaz?
– Nem egészen. Csak az a része, hogy ő lopott.
– De a bizonyítékok…
– Hamisak. – Lassan felállt. – És most add ide.
A szeme sötét lett.
Olyan sötét, mint az az este, amikor Hannah eltűnt.
Nem emlékszem pontosan, hogyan történt.
Csak arra, hogy Ryan felém lépett, én pedig hátráltam.
A laptop leesett, a képernyő betört.
Ő elkapta a karom, én meg reflexből az asztalon lévő bort a szemébe locsoltam.
A következő pillanatban Hannah hangja szólalt meg a nappaliban.
– Elég, Ryan.
A bejáratnál állt.
Nem tudom, hogyan került oda.
De ott volt – és nem egyedül. Két rendőr is vele jött.
– Három éve vártam erre – mondta csendesen. – Most befejezem.
Ryan szó nélkül engedte el a karom.
A rendőrök odaléptek hozzá.
Később Hannah elmesélt mindent.
Miután elmenekült, a csalásban bizonyítékokat talált Ryan ellen.
De a hatóságoknak kellett idő, hogy összerakják az egészet.
A Tesla, a ruha, a magabiztos mosoly – mind álca volt.
A boríték az utolsó lépés volt a tervében: biztosra akart menni, hogy Ryan lelepleződik.
– Sajnálom, hogy felhasználtalak – mondta halkan. – De csak te tudtad elhitetni vele, hogy újra nyert.
Nem tudtam szólni. Csak bólintottam.
A barátság, amit elveszítettünk, talán már sosem lesz ugyanaz.
De az igazság végre napvilágra került.
Két hónappal később Hannah újra elment.
Nem tudom, hová.
De egy nap levelet kaptam tőle.
Csak ennyi állt benne:
„Köszönöm, Amy. A barátság nem arról szól, hogy mindig együtt vagyunk,
hanem hogy amikor a másik elesik, a kezed még akkor is elér hozzá.”
És a borítékban… ott volt egy csekk.
Pont 8 000 dollárról.
Aláírás nélkül.
De én tudtam, ki küldte.