A nevem Sarah Miller. Negyvenéves vagyok.
Ha az ember negyvenévesen még mindig egyedül él, a világ hajlamos úgy tekinteni rá, mintha valamit elrontott volna. Én pedig sokáig elhittem, hogy tényleg elrontottam.
Fiatalon mindent a szerelemre tettem fel. És mindent el is veszítettem vele.
A férfiak jöttek-mentek, én pedig mindig ugyanott maradtam: egy kicsit megtörten, de mindig reménykedve, hogy a következő majd más lesz.
Csak anya hangja volt az állandó. Azt mondta:
– Sarah, talán itt lenne az ideje, hogy felhagyj a tökéletesség hajszolásával. James a szomszédból rendes ember. Igaz, sántít egy kicsit, de arany szíve van.
James Parker.
A férfi, aki csendben figyelte az életemet a kerítés túloldaláról, amióta az eszemet tudom. Öt évvel idősebb, egy baleset óta sántít, és a város egyik legjobb számítógép-szerelője.
Mindig ugyanabban a kék ingben járt, a haját pedánsan fésülte oldalra, és ha rám mosolygott, az valahogy mindig melegebbnek tűnt a napfénynél is.
És bár sokáig nem vettem komolyan a figyelmét, egy nap eljött a pillanat, amikor a magányom hangosabb volt minden logikánál.
A tél előtti utolsó esős délután volt. Burlington fölött szürke ég hajolt, a levegőben már ott volt a hideg ígérete. James csendesen kérdezte:
– Szeretnéd, ha több lennék, mint a szomszédod?
Én pedig egyszerűen bólintottam.
Nem volt menyasszonyi ruha. Csak a városháza csendes irodája, egy aláírás, egy gyűrű, és anyám könnyei, amik között ott csillogott a megkönnyebbülés.
A ház, ahová beköltöztem, kicsi volt, de tiszta.
James anyja, Margaret Parker, már beteg volt – szinte sosem hagyta el a szobáját. James gondoskodott róla, én pedig igyekeztem beilleszkedni a ház szigorú rendjébe: minden este ugyanabban az időben vacsora, másnap hajnalban a kávé illata, a javítóműhely halk zümmögése a hátsó udvarban.
De valami… valami furcsa volt ott.
Margaret ajtaja soha nem volt teljesen nyitva. Csak egy résnyire, mintha mindig figyelne. Néha hallottam, ahogy suttog Jameshez – túl halkan ahhoz, hogy értsem, de elég ahhoz, hogy a hideg végigfusson a hátamon.
És éjjel, mikor James azt hitte, alszom, felkelt, és eltűnt a hátsó műhelyben.
Azt mondta, „munka maradt félbe”.
De a szerszámok csörgése túl szabálytalan volt… inkább olyan, mint valami, amit nem akart, hogy meghalljak.
Egy héttel az esküvő után jött az az éjszaka.
Az eső dühösen verte a verandát, a ház pedig zúgott, mintha emlékezne valamire. Én az ágyban feküdtem, mikor James belépett. A kezében egy takarót tartott.
Zavarban volt.
Azt mondta:
– Nem szeretem, ha fázol.
Majd megigazította a paplant rajtam, és leült az ágy szélére.
– Van valami, amit szeretnék megmutatni neked.
A hangja furcsán remegett.
Felállt, és az ágy mellől egy fából készült dobozt vett elő. Régi, karcos doboz volt, a tetején faragott rózsa.
– Ez… – kezdtem. – Szép. Mi ez?
– Egy családi hagyaték – felelte. – Anyám kezdte. Minden Parker-nő kapott belőle valamit.
Kinyitotta. A dobozban kis hajtincsek voltak, gondosan szalaggal átkötve, mindegyiken név: Eleanor, Ruth, Lillian…
Megdermedtem.
– Ők…?
James rám nézett.
– Az anyám, a nagyanyám, a dédnagyanyám. Mindegyikőjük megőrzött egy darabot azokból, akiket szerettek. Hogy ne veszítsék el őket soha.
Kihúzott egy új szalagot.
Üres volt.
– És most… – mondta halkan. – itt az ideje, hogy én is megőrizzem valamit tőled.
A levegő megfagyott.
– James… mit csinálsz?
– Csak egy tincset, Sarah. Egy emlék.
Felnevettem, próbáltam elütni a dolgot, de a hangom hamisan csengett.
Ő azonban nem nevetett.
A tekintete furcsán sötét volt.
– Ne félj – suttogta. – Anyám is ezt tette. A szeretet örök.
A keze a hajamhoz ért, és akkor megláttam a zsebében a kis, vékony ollót.
Kitéptem magam a takaró alól és hátráltam, amíg az ágy széléhez nem értem.
– Ne közelíts! – kiáltottam.
A következő pillanatban dörömbölés hallatszott a fal másik oldaláról.
Egy halk, rekedt hang:
– James! Ne!
Margaret volt az.
James összerándult.
– Pihenj, anya! – ordította, de a hangja most már dühös volt. – Nem érted, ez az utolsó!
A villámfényben megláttam, hogy a karja reszket, az arcán könnyek csillognak.
– Ő nem olyan, mint a többiek – suttogta. – Ő megmarad nekem.
A következő néhány másodperc zavaros volt.
Kirohantam a szobából, ő utánam.
A házban a vihar fényében minden mozgott – az árnyékok, a képek, a múlt. A konyhába értem, az asztalról felkaptam az első dolgot, amit értem – egy üvegvázát –, és elvágtam előle az utat.
James megcsúszott. Elesett. Az olló kicsúszott a kezéből, végiggurult a padlón.
Csend. Csak az eső kopogása.
– James… – suttogtam.
Nem mozdult.
A rendőrök szerint baleset volt.
Megcsúszott, beütötte a fejét.
Margaret sírt, miközben elmondta, hogy a fia gyerekkora óta… más volt. A baleset után megváltozott, néha „dolgokat hallott”.
A dobozt is megtalálták.
De a rendőrség szerint abban csupán „ártalmatlan relikviák” voltak – hajtincsek, családi emlékek.
Senki sem hitt nekem, mikor elmondtam, hogy az egyik szalag az én nevemre volt készítve.
Egy év telt el.
Visszaköltöztem a régi házamba. A hajamat levágattam, rövidre. Anyám nem beszél róla, mintha a múlt is meghalt volna azzal az éjszakával.
De néha, mikor esik az eső, és a ház csendje túl mély, hallom a halk koppanást – egy sántító lépés ritmusát a verandán.
És reggel, ha kinézek, mindig ott van valami az ajtóm előtt:
egy apró, fából faragott doboz, benne egyetlen hajszál – aranybarna, mint az enyém.