Reggel volt, amikor a nap fénye éppen áttört a város peremén.
A kórházi folyosó steril illata keveredett a kávé automata édeskés aromájával, és az idő mintha megállt volna egyetlen szobában: a 214-esben.
Ott feküdt Anna, tizennyolc éves, haja összetapadva a párnához, arcán a kimerültség és a győzelem különös elegye. A karjában egy aprócska csomag szuszogott – Léna, az ő kislánya.
Mindenki a szülészeten tudta, hogy Anna egyedül jött be az éjszaka közepén. Senki nem kísérte. Csak egy kopott farmer, egy kicsit nagy kabát és egy táskányi félelem volt vele.
És most, néhány órával később, már anya volt.
Az orvos, Dr. Márton, benézett az ajtón, finoman mosolyogva.
– Hogy érzi magát, Anna?
A lány bólintott.
– Fáradt vagyok… de ő jól van?
A férfi bólintott.
– Tökéletesen. Egy igazi kis harcos.
A szobában csend lett, csak a babaszuszogás hallatszott. Anna a gyermek arcát nézte, azt a parányi orrot, a halvány pihéket a homlokon, és hirtelen elsírt magát. Nem tudta pontosan, miért – talán mert nem volt senki, akivel megoszthatná.
Az anyja két éve halt meg. Az apja… nos, ő sosem bocsátotta meg, hogy Anna teherbe esett.
– Egy szégyen vagy – mondta akkor, és bezárta mögötte az ajtót.
Most ez az ajtó valahol messze volt, és Anna szíve helyén valami újat érezett: a félelem mellett ott volt egy szelíd elszántság.
A nővér, Kata, behozott egy tálcát teával és pirítóssal.
– Ma reggel egy új élet kezdődött, ugye? – mosolygott.
Anna elmosolyodott.
– Igen. De nem tudom, mihez kezdek.
Kata letette a tálcát, leült mellé.
– Tudja, az élet néha váratlan helyeken kezdődik el. És néha a legnagyobb ajándék épp akkor jön, amikor minden más összeomlik.
Anna a nő szemébe nézett. Volt valami megmagyarázhatatlan melegség benne.
– Maga is anya? – kérdezte.
Kata elfordította a tekintetét.
– Egyszer voltam – mondta halkan. – De már nincs kivel reggelit készíteni.
A levegő megfagyott egy pillanatra. Anna nem kérdezett többet, csak megszorította a nő kezét.
Délután egy férfi állt meg az ajtóban.
Magas volt, elegáns, és kissé idegesen szorongatta a sapkáját.
– Elnézést, maga Anna Tóth?
A lány összerezzent.
– Igen. Maga kicsoda?
– Bence vagyok. Az édesanyja… ismertük egymást. Régen. Ő küldött egy levelet még a halála előtt.
Anna szeme kikerekedett.
– Anyám? De… mit keres itt?
Bence bólintott.
– A levelet most kaptam meg, postán, késve. Azt írta benne, ha egyszer bajba kerülsz, jöjjek el hozzád. Hogy segítsek.
A lány csak nézte a férfit, mintha kísértetet látna.
– Maga ki volt neki?
– Régi barát – felelte halkan. – És… a keresztapád, Anna.
Egy pillanatra a világ elnémult. Anna sosem hallott keresztapáról. Az anyja soha nem beszélt róla.
– Miért most jött?
– Mert most kellett jönnöm – mondta a férfi, és az ablakhoz lépett. – És talán nemcsak neked, hanem neki is – nézett a kisbabára.
Az este lassan leereszkedett a városra. Anna már nem volt egyedül a szobában. Bence egy széken ült, Lénát ringatva, és közben mesélt Annának történeteket az anyjáról – vidámakat, fájdalmasakat, olyanokat, amiket sosem hallott.
– Tudta, hogy festő akart lenni? – mondta. – És hogy a kedvenc színe a kék volt, de sosem viselte, mert azt mondta, túl hideg.
Anna mosolygott, könnyei közül.
– Ezt sosem mondta nekem.
– Talán azt akarta, hogy te fedezd fel magadnak – felelte Bence.
A pillanat békés volt, szinte boldog.
De a sors nem engedi, hogy a csend sokáig tartson.
Másnap hajnalban riasztás történt.
Egy nővér rohant a szobába. Anna ijedten ült fel:
– Mi történt?
– A babát azonnal vizsgálóra kell vinni. Ne aggódjon, valami kis légzési zavar lehet – mondta Kata gyorsan, és elvitte Lénát.
A percek óráknak tűntek. Bence a folyosón járkált, Anna az ajtót bámulta.
Végül Dr. Márton lépett ki, arca komoly.
– Meg fog gyógyulni. Csak születési komplikáció. De van valami, amit tudnia kell.
Anna megszorította a takarót.
– Mit?
– A DNS-vizsgálat, amit rutinszerűen végzünk, furcsa eredményt mutatott – kezdte az orvos. – Úgy tűnik, a gyermek biológiai anyja nem ön.
A szoba elsötétült.
– Tessék? Ez lehetetlen! Én hoztam világra! – kiáltotta Anna.
– Tudom, de az adatok egyértelműek – felelte Márton. – És… az anyai minták egybevágnak Kata nővérével.
Bence megdermedt.
– Kata? A nővér?
Az orvos bólintott.
– Úgy tűnik, a kórházban valami csere történhetett. De… nem tegnap. Már nyolc évvel ezelőtt. Egy korábbi esetnél.
Anna értetlenül nézett rá.
– Nyolc éve? De én… akkor még csak tíz éves voltam!
A doktor arca elsápadt.
– A rendszerben összekeveredtek a minták. De ha ez igaz, akkor… maga nem is az a gyermek, akit annak idején Tóth Júlia szült.
A világ kifordult a helyéről.
Anna keze remegett.
– Akkor… én… ki vagyok?
Bence előlépett, hangja rekedt volt.
– Emlékszem egy másik kislányra. A szomszéd szobában született ugyanazon a napon, mint te. De ő… pár nap múlva eltűnt.
Csend.
A doktor lehajtotta a fejét.
– Lehetséges, hogy… az a kislány maga volt, Anna. A szülei mások. És… Kata volt az egyikük.
Kata ekkor lépett be.
Arcán könnyek.
– Nem akartam így megtudnod – suttogta. – De amikor megláttalak itt, azonnal tudtam. A szemem tükrében ugyanazt a zöldet láttam, amit évek óta elvesztettem.
Anna hátralépett, a mellkasát szorítva.
– Maga az anyám?
Kata bólintott.
– Egy baleset után azt mondták, a lányom meghalt. De hazudtak. Téged más család vitt haza. És most… most a sors visszahozott.
A két nő állt egymással szemben, köztük a bölcsőben szuszogó kislány.
Anna sírva nevetett.
– Akkor Léna… ő az én lányom. És maga… az én anyám.
Kata odalépett, megsimogatta az arcát.
– Igen. Három nemzedék egyetlen szobában. Három élet, amit a véletlen kötött össze.
Kint a nap felkelt, arany fény csordult be a kórterembe.
És miközben a világ újra mozdulni kezdett, Anna rájött:
nem az számít, ki szült meg kit.
Hanem az, ki marad, amikor minden más eltűnik.