Az este lassan ereszkedett le a kis vidéki házra, ahol a levegőben állt a feszültség, mint a viharfelhők előtti csend.
A falióra monoton kattogása töltötte be a konyhát, ahol Claire éppen az asztalt törölte, mozdulatai lassúak, szinte gépiesek voltak.
Monique Laurent a sarokban ült, karba tett kézzel, tekintete pengeéles. A fia, Julien, a kanapén hevert, kezében egy üveg borral, mintha semmi sem történt volna az előző este.
Pedig történt.
A pofon, amit Monique kiosztott, még mindig ott lüktetett Claire arcán — és lelkében is. Nem a fizikai fájdalom maradt meg benne, hanem az a pillanat, amikor rájött, hogy már nincs visszaút.
A következő napokban Claire úgy viselkedett, mint akit kicseréltek.
Nem vitatkozott. Nem felelt vissza. Mosolygott. Takarított. Főzött.
Monique elégedetten figyelte.
„Na, végre megtörtem” — gondolta önelégülten.
Julien is megkönnyebbült. A béke visszatért a házba, bár valahogy… túlságosan is csendes volt.
Claire esténként sokáig ébren maradt. A konyhában ült, teát főzött, és jegyzetelt egy régi füzetbe. Ha bárki belesett volna, láthatta volna, hogy minden oldal tele van apró, sűrű betűkkel — számokkal, dátumokkal, megjegyzésekkel.
Egy este Julien betoppant, miközben Claire írt.
— Mit firkálsz már megint? — kérdezte félig nevetve.
— Csak egy új receptet — felelte nyugodtan.
— Na, remélem, nem olyan íztelen lesz, mint a múltkori vacsora! — mondta gúnyosan, és kiment a szobából.
Claire elmosolyodott. Hidegen.
A toll hegye alatt egy szó állt: „Holnap.”
Másnap este különleges vacsorát készített.
— Egy utolsó vacsora, mielőtt Julien új munkát talál — mondta, miközben a levesestálat letette az asztal közepére.
A leves illata betöltötte a házat, valami fűszeres, édeskés aromával, amit egyikük sem ismert.
— Mi ez? — kérdezte Monique bizalmatlanul.
— Egy régi családi recept. Az anyám csinálta, mikor ünnepeltünk.
Julien felhorkant. — Ünnepelünk? Mit is? Hogy még nem rúgtak ki anyám házából?
Monique elmosolyodott, elégedetten. — Látod, fiam, a nők akkor jók, ha csendben maradnak és főznek.
Claire némán töltött mindkettejük tányérjába.
Aztán a sajátjába is.
— Egészségünkre — mondta halkan, és belekortyolt a levesbe.
Pár perc múlva Julien hátradőlt.
— Ez… ez nem is rossz — mondta meglepetten.
Monique bólintott, de az arca furcsán eltorzult.
— Kicsit… kesernyés, nem?
Claire mosolygott. — Talán csak túl forró.
Julien tenyerébe hajtotta a fejét. — Furcsa… forog velem a világ.
A nő tekintete nyugodt maradt. — Csak pihenj egy kicsit, drágám.
Monique zihálni kezdett. — Mi… mi ez a leves?
— Ahogy mondtam — felelte Claire, és lassan felállt —, egy családi recept. Az anyám mindig azt mondta, hogy ha valaki elfelejti, mit jelent a tisztelet, egy kis emlékeztető sosem árt.
Monique szeme elkerekedett. — Mérget…?
— Nem — mondta Claire, miközben odalépett hozzá. — Csak egy nagyon erős altatót. Néhány óra múlva felébrednek.
Szükségem volt egy kis időre, hogy elrendezzem a dolgokat.
Julien próbált felállni, de a lábai nem engedelmeskedtek.
— Mit… mit akarsz tenni?
Claire lehajolt, és gyengéden a fülébe suttogta:
— Visszaadni mindazt, amit elvettetek tőlem.
A következő órák ködbe vesztek.
A rendőrség jegyzőkönyve szerint Claire elhagyta a házat éjfél körül.
A biztonsági kamera felvételei azt mutatták, hogy egy taxiba szállt, egyetlen bőrönddel.
De amit senki nem látott: előtte bezárt két ajtót, gondosan, kulccsal.
Az egyik a pinceajtó volt.
A másik — a konyha hátsó kijárata.
A kazán aznap este meghibásodott. A házban szivárogni kezdett a gáz.
Reggelre a Laurent-ház már csak romhalmaz volt.
A tragédia bejárta a híreket:
„Gázrobbanás Neuilly külvárosában – anya és fia életüket vesztették.”
A cikkek mind ugyanazt írták: baleset. A tűzoltók nem találtak idegenkezűségre utaló nyomot.
Claire két nappal később tűnt fel Lyonban, új névvel, új frizurával, új életet kezdve.
Egy kis pékséget nyitott a folyóparton.
„Chez Clairette” – állt a cégtábla, a betűk fölött egy stilizált tulipán.
Az emberek szerették. A süteményei különlegesek voltak: fűszeresek, mégis lágyak, mintha minden falatban volna valami titok.
Egy este, zárás után, Claire a konyhaasztalnál ült, kezében egy régi, megsárgult fényképpel.
Julien és ő a tengerparton, mosolyogva.
Mögöttük Monique, egy fiatalabb, de ugyanazzal a hideg tekintettel.
Claire sokáig nézte a képet, majd lassan egy gyufát gyújtott, és hagyta, hogy a láng feleméssze a papírt.
Ahogy a hamu a padlóra hullott, halkan így szólt:
— Ez volt az utolsó csepp.
Epilógus
Egy évvel később egy rendőrségi nyomozó kopogtatott a pékség ajtaján.
— Claire Dubois? — kérdezte a férfi.
— Igen, én vagyok. Miért?
A férfi mosolygott. — Csak egy formalitás. Kiderült, hogy a Laurent-házban nem gázszivárgás volt. Valaki szándékosan zárta el a szellőzést.
Claire megtorpant.
A férfi folytatta: — De ne aggódjon. A szomszéd ház biztonsági kameráján láttuk… egy férfit, aki aznap éjjel kijött a házból.
Claire szíve kihagyott egy ütemet. — Egy férfit?
A nyomozó bólintott. — Julien Laurent.
— Lehetetlen — suttogta. — Ő… ő meghalt.
A férfi elmosolyodott. — Úgy tűnik, nem. És most magát keresi.
Amikor az ajtó becsukódott mögötte, Claire ujjai megmerevedtek a pulton.
A levegőben hirtelen megérezte a régi, ismerős illatot: füst, bor, és valami keserű — mint egy régi levesé.
A pékség hátsó helyiségéből halk zene szűrődött ki.
Egy férfihang dúdolt.
Ismerős dallamot.
Claire hátralépett, és a falhoz simult. A hang egyre közeledett.
És akkor egy rekedt, ismerős hang szólalt meg mögötte:
— Szia, Claire.
— Azt hitted, én alszom örökre?