Az őszi park levegője kristálytiszta és jeges volt; az arcbőrt csípte, arra késztetve a járókelőket, hogy még mélyebbre húzzák kabátjukat. Két jóbarátnő, Natasája és Vera, vidáman csevegtek, miközben frissen vásárolt könyvekkel teli zacskóikat lengetve sétáltak. Mosolyukat és kacajukat megtörte az üres, elcsendesedett sétányok halk csendje, amelyet hirtelen megtört egy váratlan jelenés.
Az erős tölgyfa mögül lépett elő ő: magas, vékony alkattal, színes, bokáig érő szoknyában és sötét kendővel a fején, mely alól szénfekete, ősz hajtincsek kandikáltak ki. Mély, fekete szemei, akár az éjszaka két feneketlen mélysége, egyenesen Natasára szegeződtek.
– Lányom – hangja érdes volt, mintha az idő homokja dörzsölte volna meg –, megmondom a jövőd. Szerelmet, gazdagságot…
Natasja zavarba jött, próbált udvariasan visszautasítani, és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy továbbhaladjon. Ám az öregasszony száraz, hűvös keze hirtelen megragadta a csuklóját, meglepő erővel.
– Várj csak, szépségem. Ne siess. Csak igazat mondok neked. Semmi rosszat nem hozok.
Vera megpróbált közbelépni, de a cigányasszony tekintete megbénította akaratát, mint egy láthatatlan erő. Natasja megmerevedett, érzve, ahogy a hideg érintés végigfut a karján, egészen a szívéig.
A némán hunyorgó cigány nő lassan végighúzta ujjait Natasja tenyérén, mintha láthatatlan betűket olvasna.
– Látom… látlak téged. Egy nagy házban, nem egyedül. Szerelmed melletted van. Ó, milyen férfi! Arany, nem is férfi – mondta, majd résnyire nyitotta egyik szemét, mintegy mérve a hatást. Natasja megdermedt, félve és kíváncsian egyaránt. – Minden rendben lesz nálad, lányom. Szeretve leszel, otthonod bőségben úszik majd. Lányod születik, aranyszőke hajjal, szemedhez hasonló, haragos kék szemekkel.
A fiatal nő kezdett megnyugodni; ajkán félénk mosoly jelent meg. Ám ekkor a cigányasszony ujjai fájdalmasan szorították a karját, majd szemei hirtelen tűkön összeszűkültek.
– De… figyelj jól – suttogta baljósan, hangja olyan volt, mint a szélben suhogó száraz levelek –, a keresztanyja halott lesz. Ő kereszteli majd a gyermekedet. Ott lesz mellette. Hideg, jéghideg kéz nyugszik majd az eskü idején a válladon. És egész életén át vele marad.
Natasja erővel kitépte a kezét, mintha megégette volna. Szíve gyorsan vert, légzése elakadt. Az öreg asszony ijedt tekintetű lányra nézett, az ajkai alatt rejtélyes, megfejthetetlen mosoly játszott.
– Félsz? Feleslegesen. Ne félj a holtaktól. Nyugodtabbak, mint az élők. Majd te magad találod meg a keresztanyát, és te hívod el. Nos, megköszönöd majd a jó hírt, vagy mi?
A cigány nő kitárta kezét, teljesen közömbös a riadalom iránt, amit keltett. Natasja dadogva pénzt keresett a táskájában, összegyűrt bankjegyeket adott át annak, majd megfogta Vera kezét, és szinte futva elhúzta onnan. Mintha maga a Végzet űzte volna jeges lélegzetével.
- Az évszám: tíz év telt el azóta.
- Az emléknap most már csak egy rossz álomnak tűnik.
- Ám a jövendölés szavai, mint egy borotvaéles szilánk, mélyen a tudatba ásták magukat.
Különösen akkor, amikor Natasja álmodozva nézte kis, aranyhajú, szemében a haragos kék szépségét tükröző kislányát, Arishát.
A jóslat vészes pontossággal beteljesedett: szerető férj, András, és otthonuk, amelyért keményen dolgoztak. Minden összeállt, kivéve egyetlen dolgot: a keresztanyát.
Megoldásként csak egy út bizonyult járhatónak: Arishát nem keresztelték meg. Ha nincs szertartás, nincs többé a halott keresztanya sem. Ez a hideg, érvekkel alátámasztott logika volt, amelybe Natasja kapaszkodott.
Korszerű felújítás zajlott lakásukban, így ideiglenes albérletet keresve bukkantak jó áron egy felsőszintes, világos lakásra egy barátságos környéken. A tulajdonos idősebb házaspár volt, akik hat hónapra kiadták azt.
– Nézd csak, – Natasja lelkesen mutatta a férjének a tableten az ingatlanfotókat – ez a hely egyszerűen tökéletes! És az ablakból a kilátás is gyönyörű.
András átfutotta az adatokat, összehúzta szemöldökét.
– Felső szint, kicsi konyha, és a tulajdonosok más városban vannak… Hogyan intéződik az ügyintézés?
– Már videón beszéltem velük – gyorsan nyugtatta Natasja –, nagyon kedvesek, Valentináék és Gennadij éppen egy játékos unokát nevelnek, Julit. Az ingatlanügynök bizalmas, minden papír rendben. Holnap megyünk megnézni. Amúgy szerinted a konyha nem is kicsi, és van lift, meg babakocsi-tároló is. Nem maradunk sokáig.
András belenyugodott, Natasja fáradt idegességét a kisbaba körüli mindennapok mellett elfáradásnak tulajdonítva.
„Ez csak egy kis stressz” – gondolta, miközben a gyermek éjszakai nyugtalansága fogytán az energiájának.
Arisha nyugtalansággal nőtt; keveset evett és alig aludt, sokszor zokogott egészen elcsukló hangon. Natasja kimerült volt, napjai a véget nem érő pelenkázásba, etetésbe és altatásba olvadtak össze. Saját anyja, Lídia Ivánovna, folyamatosan biztatta a keresztelésre, ígérve csodás változásokat, de Natasja néma tagadásba burkolózott, képtelen volt felidézni a régi, éjsötét jövendölést.
Egy alkalommal, mély kimerültségében, a bérelt lakás kanapéján üldögélt. Lídia, aki beugrott egy órára, próbálta megnyugtatni a síró Arishát, de a gyermek csak nem hagyta abba.
– Tartsd meg a lányod – parancsolta határozottan az anya, – menjünk el a fürdőszobába, megmosom Ariát szentelt vízzel, amit a templomból hoztam.
– Anya, ne! Nem keresztelt! Tilos!
– Lehet! Nem árthat! Látod, ő maga sem bírja megnyugtatni, a szegény gyerek!
Patakzó könnyekkel és fáradt sóhajjal Natasja a fürdőbe lépett, egy kezében tartva síró gyermekét, míg a másikkal alámerítette a szentelt víz alá, melyet anyja töltött a folyóba.
– Vigyázz! Ne önts vizet a padlóra, nehogy elcsússz! – kiáltotta, miközben ő maga ügyetlenül mozdult.
A világ megfordult körülötte. Az ösztön rántotta az anyaölelő mozdulat, miközben egy csepp szentelt víz Aria arcára cseppent. Hirtelen szilárd talajra érkezett, mintha valaki biztonságosan megtartotta volna őket, megakadályozva a padlóra zuhanást.
A szentelt vízcseppek végigfolytak Aria kipirult arcán, és Natasja levegőt visszafojtva látta, hogy egyik csepp láthatatlan ujj törölgette el azt.
Abban a pillanatban Aria elhallgatott. Natasja megborzongott; egy nyugtalanító hideg futott végig a hátán, felemelte a haját a fején.
– Valahogy nagyon hideg itt – mondta aggodalmasan Lídia, gyengéden simogatva unokája arcát, mielőtt a kimerült anyát az ajtó felé tolta. – Siess, vigyük be a gyereket, takarjuk be!
Azóta egy különös hangulat telepedett a lakásra: jelenlétük átható, mégis láthatatlan. Natasja egyre inkább úgy érezte, hogy nincsenek egyedül. Éjszakánként halk, alig hallható neszek, ringató suttogások hallatszanak, mintha bölcsődalokat dalolnának.
- Aria ágya körül a levegő gyakran hűvösebb volt;
- finom, szinte észrevehetetlen üröm és régi fahamu illata lengte be a teret;
- a gyermek pedig nyugodtabban viselkedett, gyakran nevetgélt és gesztikulált, mintha valaki ott játszana vele láthatatlanul.
Egyik éjjel Natasja egy halk nyöszörgésre ébredt, és éppen a kislánya ágyához ment, amikor döbbenten látta a szoba sarkában, az ablak mellett megjelenni egy félárnyékos alakot. Hosszú, világos haj hullt a vállára, óriási, szomorú szemek figyelték Aria csendes alvását, és ajkán nyugodt, fáradt mosoly játszott.
Natasja szíve megállt, majd megijedve visszahúzódott. Az árny bármiféle szó nélkül, csak szájával formálta a „Keresztanya” szót, melyet Natasja a sötétben tisztán olvasott.
Az alak feloszlott könnyed ködfelhőként, de az ébren lévő Aria sírásba tört ki, megzavarva az éjszaka csendjét.
Azon estétől kezdve Natasja már nem rettegett az ismeretlentől. Félelmét helyettesítette egy megmagyarázhatatlan hálával és fájdalommal vegyes érzés. Egyre gyakrabban vett észre egy finom, átlátszó árnyékot hajlongani az ágy fölött, míg Aria boldogan mosolygott és kacagott, mintha szellembarátját ismerné és elfogadná.
Fontos felismerés: A jövendölés beteljesült – a kislány keresztanyja megtalálta helyét, méghozzá egy másik világ titokzatos alakjaként.
Később, egy baráti beszélgetés során Natasja aggodalmát osztotta meg egy szomszédjával, aki azonban egyre szürkébb és távolságtartóbb lett, és végül elhagyta a témát. Később kiderült, hogy a múltban egy hasonló nevű nő, Lara, aki ugyanabban a lakásban élt, ahol most ők, váratlanul eltűnt, majd halála után sem tudott nyugodni, szellemként járva a gyermekei körül.
Egy megható találkozó során Natasja és a lakástulajdonos, Valentina, valamint unokája, Julija összefogtak, hogy segítsenek Lara gyermekeinek békére lelni. Julija beszámolt arról is, hogy a keresztanya, Lara alakja olykor megjelenik, vigyázva Arishára.
Ahogy a ház falai között az áhított nyugalom végre megérkezett, Natasja rájött, hogy a sok évvel ezelőtti jóslat nem puszta átok volt, hanem egy áldás: az örök, feltétel nélküli anyai szereteté, amely még a világok közötti jeges falakat is képes felolvasztani.
Ez a történet egy rendkívüli kapcsolatot tár fel a látható és láthatatlan világok között, az anyaság és szeretet örök erejét jelképezve.
Mivel a múlt és a jelen összefonódik, megértjük, hogy néha olyan különleges erők lépnek közbe, amelyek megőrzik a családot, még akkor is, ha azok a lények között zajlanak, melyeket csak kevesen ismernek igazán.