A hideg tavaszi folyó némán ragadta el, nem hagyva maga után sem kiáltást, sem hullámot, sem magyarázatot. Amikor elmerült Alekszandr, Alina apja, az egész faluban csak a sors kegyetlensége és értelmetlensége volt a beszéd tárgya. Egy tapasztalt, megszállott halász, aki a vizet ismerte, akár az öt ujját, hirtelen értelmetlenül vesztette életét. Egyesek azt suttogták, hogy megcsúszott a csúszós hídon, amely egy feneketlen öbölnél húzódott, mások megesküdtek, hogy álldogáló hajóját üresen látták, amit aztán a nádas partja dobott ki, akár egy feleslegessé vált héj.
Alina mindössze tizenkét éves volt akkor. Apja temetése homályos, mintha zajszigetelt foltként maradt volna meg emlékezetében: fekete kendők, ismeretlen siránkozók, durva kezek, melyek vállánál fogták. Ám az apja élénken élt emlékezetében: nevetése, melyben a nap és a szél illata keveredett, erős ölelései, amelyek az égig repítették, és az a titkos kézfogás, amit csak ők ketten osztottak meg, miközben anyja nem látta. Imádta egyetlen lányát, “kis sellőjét”.
- Ketten maradtak anyjával, Verával.
- Szűkösen éltek, mégis a falusi összefogás segített nekik.
- Közösen kaszálták a füvet, gyűjtötték a szagos szénát.
- Alina kitartóan tanult, könyvekbe olvadt, vágyva egy más élet után.
- Anyja bátorította: „Menj, lányom, tanulj, ez a ti utatok!”.
Alina kilencedikes volt, mikor újabb csapás érte őket. Anyja, Vera, a mosóteknő fölött hirtelen megdermedt, és halk, félelem nélküli hangon csak annyit mondott: „Lányom, valami nincs rendben…” Bal oldala megbénult, idegen és engedetlen terhet róva rá. Kórház után hozták haza, de többet nem állt fel. Alina álmokkal tele, amelyeket az intézményben szerzett tudás ígért, hamar elszálltak, rokonokra nem hagyhatta magára anyját. Gondozóvá, dajkává vált, elrejtve tanulmányi jegyzeteit a legmélyebb fiókban.
„Ötlettelenül, segítőn a szomszéd, Anna néni kérte: “Hadd vigyázzak én Verára! Menj be az iskolába! Ne temesd az álmaidat itt!”
De Alina visszautasította: úgy érezte, a mások segítsége árulás lenne. Egyedül akart cipelni terhet. Két év végtelen injekciók, gyógyszerek, ágyváltogatás és csendes párbeszédek sora következett. Majd anyja szelíden eltávozott, akár egy leégő gyertya. A falu összefogott újra: segítettek a temetésben és a gyászban.
Üresség maradt, keserű és csengő. Épp az a tavasz, amikor apja is eltűnt. Alina magától vezéreltetve áttisztította az összes ablakot, kikeféltette a padlókat, kirázta a rongyszőnyegeket. Új, virágos, fényes függönyökkel töltve meg a házat, mely ettől még üresebbnek és fájdalmasabbnak tűnt. Az udvaron a kapu nyikorgása jelezte az érkezőt.
Az ajtóban Ártjem állt, a helyi fiatalember, aki katonai szolgálatot töltött és gyakran, szinte túlzóan mesélt élményeiről, különösen néhány ital után. Régóta tetszett neki Alina – csendes, komoly, különbözött a többiektől. Ő viszont kereste a könyvtár vagy a saját szoba békéjét a klub zajos táncai helyett.
„Szia, Alina,” – hajtotta le sapkáját. – „Csak benéztem, hogy nálad mi újság. Anyáddal ugye… tudod, hát maradt most több szabadidőd. Mit szólnál, ha elmennénk a klubba? Új filmet hoztak. Este hétkor benézhetek?” – nem kérdezett, inkább kérlelte, a szemében őszinte remény csillogott.
Alina az ügyintézésben dolgozott a falusi hivatalban, ahol megbecsülték szorgalmát és felelősségtudatát, egyre több feladatot bíztak rá, ő azonban mindvégig kitartott, szűkös jutalmak mellett is. A férfi zavart arcára nézve gondolta: „Miért ne? Miért ne mondhatnék néha igen?”
„Rendben, Ártjem. Gyere csak be, elmegyünk a filmre.” Az első mosolya éveken át az övé volt.
Onnantól kezdve elkezdtek találkozni. Ártjem anyja, Valentina, aggódva, de elnézően fogadta a fiatal választását:
- „Okos, önálló lány, erős személyiség.”
- „De vigyázz, nehogy a városba szökjön tanulni.”
- „És te mit kezdesz nélküle?”
Ártjem boldogan újságolta, hogy megkérte Alina kezét, ő pedig igent mondott, bár esküvőt nem akart pénzhiány miatt. „Elég az anyakönyvvezető, ennyi.”
Végül mégis megtartották a falusi lakodalmat, amit az egész közösség segített megvalósítani. Egyedülálló idős szomszéd, Evdokija néni – akit a fiatalok csak Dusjáként emlegettek – régi függönyből varrt Alinának ruhát, virágokat font a hajába. A menyasszony ragyogott, s Dusja képviselte neki az anyai szeretetet a mulatozás alatt. A falu összegyűlt, süteménnyel és savanyúsággal érkezett, az üzletben tortát sütöttek. Zsúfolt, hangos és váratlanul vidám esemény volt.
Alina titokban még mindig remélte, hogy levelezőn tanulhat, ám hamarosan teherbe esett. Ártjem ellenezte az iskolát: „A ház asszonyára van szükség, nem diákra.” A ház szülői otthonában éltek, Katjusha nevű kislányuk megszületett. Alina teljesen az anyaságba merült, az anyós kevés segítséget nyújtott, saját portájával törődött.
Később Ártjem egy katonatársa hívta az Északra, az olajbányászok közé, óriási lehetőségeket ígérve. Lelkesedéssel tért vissza:
„Alina, megyek! Megkeressük a pénzt, veszünk egy autót, minden rendben lesz! Hős leszek!”
Heteken át munkára indult, pénzt hozott – nem sokat, de egy faluban megfelelő összeget. Alina takarékoskodott. Egy nap aztán Ártjem nem jött haza. Telefonon közölte csak: sok a munka, későn ér haza. Pénzt küldött Sashkával együtt, aki furán mosolygott Alinára. Azóta Ártjem eltűnt; talált magának másik nőt, és csak egy hűvös, távoli hangon mondta:
„Alina… Maradj, ahogy vagy. Én már más életet élek. Nem térek vissza.”
Éjszaka sírt, nemcsak a szerelem, inkább a megalázottság és a sors iránti együttérzés könnyei hullottak. Anyósa pedig elfordult tőlük:
„Ha Ártjem elhagyott, nekem sem vagy rokon. Élj, ahogy tudsz.”
Alina pedig helyi boltosként kezdett dolgozni. Katju gyakran betegeskedett, az óvoda nehézséget okozott, néha bevitte őt magával. A kislány csendes, az életkorához képest érett volt. Sokszor órákig ült a sarokban, régimódi babájával játszva.
- Egy nap Dusja néni meglátogatta őket a boltban, és kedvesen ajánlotta, hogy vigyázna Katjura, játszana, sétálna vele.
- Két magányos, idősebb nő és egy kislány között szívhez szóló, különös család szövődött.
- Dusja nem kért pénzt, örömmel tett jót, szívből szerette az “unokáit”.
- Félrehúzott vállal vett gyógyszert, hozott vizet, takarította a házat.
Az idős hölgy remek kézimunkás volt, meleg sapkákat, zoknikat, kesztyűket kötött, különösen szerette a szarvasmintás kesztyűket. Katju büszkén viselte a legszebb falusi ruhákat, miközben az anyós egyre megvetőbben viselkedett, dicsekedve, hogy fia a “nagyvárosban jól érzi magát”, bár még egyszer sem látták.
Az Ártjem iránti fájdalom rég meggyógyult. Az élet ritmusa a lány és Dusja néni körüli gondoskodással telt el. Egy nyári napon Katjuval gombát szedtek, ám eltévedtek, és váratlanul egy tisztáson találták magukat egy méhészet mellett. Egy masszív ház állt ott, gondozott kaptárakkal, s az udvaron egy szőrös kutya ugatott rájuk.
Egy negyven körüli férfi lépett ki a házból, munkás sapkában, enyhén sánta léptekkel.
„Vendégek? – kérdezte, mire a kutya azonnal elhallgatott.
„Üdvözlöm, eltévedtünk, a faluból jöttünk.”
„Te Alina vagy? A lányoddal? Én Grigorij vagyok, a szomszéd Anna testvére.”
„Grigorij? Tényleg! Már hét éve nem láttalak, amióta…” – Alina elhallgatott.
„Amióta elvesztettem a feleségem. Az élet megy tovább, gyere, igyunk teát mézzel!”
Megitatták őket a méz gazdag illatával, kaptak egy kis üveget is, amit Dusjának szólt, akit Alina nagyon kedvelt. Grigorij derűs és barátságos volt, látva Alinát, kedves, értelmes tekintettel bámulta.
Két nappal később nem Alinához, hanem Dusjához ment, nehogy a faluban pletykáljanak. Az idős hölgy azonnal megértette a helyzetet, teázott vele, s Grigorij ismét hozott mézet. Katjút is elküldték anyjáért. Grigorij egy dolgos férfi volt, azonnal észrevette, hogy Dusja verandája rogyadozik.
„Ez nem járja – bólintott –, legközelebb kijövök, megjavítom.”
Alina megérkezett, és a férfi átváltozott; viccelődtek, nevetgéltek. Dusja okosan megjegyezte:
„Rajtad múlik minden, komoly férfi, és lélekkel. A legfontosabb, hogy azt nézi, mit érzel te.”
Következő alkalommal Grigorij egy öreg teherautóval érkezett, szerszámokkal felszerelve, megjavította a verandát és a kaput. Esténként hárman ültek a virágzó cseresznyefa alatt, teáztak mézzel és Alina palacsintáival.
„Dusja néni, a maga méze és a palacsintája? Az maga maga a csoda! Még visszatérek!” – mondta Grigorij.
Idővel Grigorij nem halogatta tovább. Egy este, a palacsinták tálalása közben megfogta Alina kezét, és bejelentette:
„Alina, nem beszélek sokat, egyedül élek, és te is egyedül vagy. Legyünk család. Akarsz?” – majd térdre ereszkedve elővett egy egyszerű aranygyűrűs dobozt.
Katju tapsolt, ugrált örömében:
„Anyu, mondj igent! Grisa bácsi szuper!”
Dusja mosolygott, könnyei peregtek, Alina elpirult, ajkát harapdálva végül bólintott, szavak nélkül adva beleegyezését. Szíve telt örömmel, amely rég elmúlt vágyakat hozott felszínre.
Nyáron a méhészetben éltek, méz és virágillat vette körül őket. Télen Dusjával töltötték az időt, nem hagyhatták egyedül az idős nénit. Grigorij épített egy tágas szobát Alinának és Katjunak Dusja házához, ahol egy nagy, közös konyhát alakítottak ki, ahol esténként összegyűlve teáztak és gitároztak, melyen Grigorij meglepően jól játszott. Igazán otthonra lelt a ház igazi ura.
Mély ősszel, amikor az első dér csillogva vonta be a hervadt füvet, Ártjem váratlanul megjelent és anyjával, az idős asszonnyal érkezett botra támaszkodva. Nem sikerült neki az Északon, nem illeszkedett be. Rájött, hogy van hely, ahová tartozik, noha elhagyott család.
Alina kikísérte őket, mögötte állt Katju, már nagyobb, de szinte ismeretlen a férfi számára.
„Szervusz, volt feleségem…” – kezdte bizonytalanul Ártjem. – „Visszajöttem. Mi lenne, ha elfelejtenénk a múltat? Gyere vissza hozzám, az apának ott a helye, nem az idegen bácsinak.”
Anyja hozzátette kevésbé szigorúan:
„Legyetek jóban, béküljetek, éljetek saját házatokban.”
Katju árgus szemmel nézte a férfit, majd halkan kérdezte:
„Anya, ki ez?”
„Hogy ki?!” – kiabált az asszony. – „Én vagyok a nagymamád, ő az apád!”
Katju nyugodtan, felnőtt módjára válaszolt:
„Nekem van nagymamám, Dusja néni. Van apám, Grisa bácsi. Ő szeret, én is szeretem őt. Sokkal hozzám közelebb áll. Jó családot találtunk. Idegenek nem kellenek.”
„De ez mind az anyjára üt!” – dünnyögte az anyós. Ártjem lesütött szemmel állt, nem tudta, mit mondjon. Anyja megragadta a karját:
„Gyerünk innen! Én megmondtam.”
Végül Alina szólalt meg:
„Viszontlátásra, és kérlek, többet ne gyere ide! Grigorijjal boldogok vagyunk.”
Árván és csüggedten távoztak, s az udvar egyszerre megtelt fénnyel és megkönnyebbüléssel. Később Grigorij érkezett, bosszankodva, hogy nem volt otthon akkor; Alina átölelve őt gondolta, talán jobb így. Boldogságuk nincs ráutalva senkire; csendes, erős és oly édes, mint a méz saját méhészetükből. A sors végül méltó méhkirálynőként egyesítette őket egy erős, összetartó kaptárban, ahol mindannyian meleged találtak.
Összefoglalásként elmondható, hogy az élet vékony fonalán megbízható támogatást és szeretetet találni, jóllehet a veszteség és az árulás fájdalmas nyomokat hagy, mégis a remény és az összetartozás ereje képes új otthont teremteni.