– Szveta? Ó, helló… Azt hittük, csak szombaton érkezel – hebegte anyósa meglepetten, miközben kitárta az ajtót.
– Jó napot, Nina Sztépanovna. Korábban kellett visszamennem a munkahelyi zűr miatt, úgy gondoltam, beugrom hozzátok… Hol vannak a gyerekeim?
Az asszony idegesen mocorgott.
– Vanya itthon van, Szerjozsa pedig elvitte az egyik kollégáját, Ládát. Nem beszéltél vele?
Szvetlana ráncolta a homlokát.
– Nem reagált semmit. Ki az a Láda?
Anyósa izgatottan sürgött-forgott.
– Várakozott az autóban. Szerjozsa csak gyorsan elvitte Vanyát a hétvégére. Meghívtam teára… Hát, kényelmetlen lett volna máshogy.
– Értem… Ez valóban érdekes társaság – mondta Szveta hűvös hangon. – Már régóta viszi őt?
– Két órája indultak el…
Rövid búcsút vett, felkapta a fiát, és elindultak.
Útközben a kis ötéves Vanya lelkesen csacsogott, és nem is sejtette, hogy szavai mély sebeket vájnak:
– Apa, én és Lada néni körhintáztunk, fagyiztunk, aztán nagymamához mentünk.
Szvetlana erőltetetten mosolygott.
– Értem… Apa majd mindent elmagyaráz.
Gondolatai úgy döngettek, mint a viharos eső az ablakokon. A kép kialakult még az otthon elérése előtt.
Az üdülési utalványt egy sikeres projektért jutalomként kapta. Első alkalom a pihenésre férje és gyereke nélkül. Ám a gyomorhurut nem múlt el, így szükség volt a kezelésre. Szerjozsa megígérte, hogy mindent megold. Szveta kételkedett, mégis elutazott… és sajnos hiába.
Távozás előtt észrevette férje új, önelégült és visszahúzódó mosolyát, de akkor nem tulajdonított neki jelentőséget.
Most a darabkák összeálltak.
Késő éjszaka végre Szerjozsa felhívta:
– Szia, lemerült a telefonom… Minden rendben, anyánál töltjük az éjszakát.
– Anyánál? Érdekes… Mert én itthon vagyok. A mi ágyunkban. Vanya a saját szobájában. Te pedig valószínűleg a szekrényben?
Eldobta a kagylót. Fél óra múlva megjelent az ajtóban.
– Ne kezdj hisztizni. Mindenképpen megtudtad volna. Nem akartam, hogy tudj Ládáról – közölte közömbösen.
Szveta szinte nem hitt a fülének: férje szótlan nem volt, hanem nyugodtan mesélte, miként vezette be szeretőjét édesanyjához, hogyan ismerte meg vele a fiát, és hogyan akarta „letesztelni”, hogy vajon beleillik-e a családjukba.
– El vagy te szállva?! – sóhajtott fel.
– Nem gondoltam, hogy hamarabb jössz vissza… – tett vállat.
Ő zokogott, ő csendben maradt. Aztán lefeküdt aludni.
Reggel: óvoda, könnyek, nehézségek a szívben.
Szvetlana nem bírta tovább és elment anyósához.
– Miért? Én gyógyszereket vittem, a kertben dolgoztam – és így háláltok meg?
Nina Sztépanovna lehajtotta a fejét.
– Sajnálom… Tényleg nem tudtam, míg el nem mentél. Aztán… nem tudtam szembeszállni a fiammal.
Este ismét megjelent Szerjozsa otthon.
– A válás eldöntött tény. Estére még megbeszéljük a lakás felosztását.
– Azt, amit apám hagyott rám? Még az esküvő előtt?
– Tőlem van benne befektetés.
– Az anyád pénze, nem a tiéd. Mondják azt, hogy a felújítás unokádnak készült.
– A saját részem követlem!
– A szabadságodat kapod meg. Ebből elég.
Összevissza beszélt, majd kiabálás kezdődött. A gyerek sírva riadt fel. Férje csapta be maga mögött az ajtót.
Végül elváltak. A lakást nem tudta elvenni tőle.
Egy év telt el.
Szerjozsa egyre ritkábban vitte el fiát. Új felesége, Láda nem volt olyan kompromisszumkész. Az anyós próbált békülni egykori menyével, de hiába.
Szvetlana eladta a lakást, összepakolt, és elköltözött Szocsi városába – oda, ahol végre szabadnak érezhette magát.
Itt kezdett új életet. Férj nélkül. Árulás nélkül. Csak ő és fia.
„A fájdalom és a csalódás ellenére, néha a legnehezebb döntés a szabadság felé vezető út kulcsa.”
Fontos meglátás: Ez a történet tükrözi, milyen kemény és összetett egy házasság felbomlása, különösen, ha bizalom és hűtlenség kérdése is szerepet kap. A megértéshez és továbblépéshez elengedhetetlen a belső erő és az újrakezdés bátorsága.
Összességében az elbeszélés bemutatja, miként alakult át egy család mindennapja, amikor a félrelépés és titkok árnyékában dönteni kellett a válás mellett, majd megindulni egy új élet felé. A történet arra emlékeztet, hogy még a legsötétebb idők után is létezik remény és lehetőség az újrakezdésre.