Aznap este Irina Petrovna a konyhaasztal fölé hajolva bámulta a csillogó kőlapot. Ott virított rajta megint az a barna kör, a csésze árnyéka. Olyan volt, mintha egy apró, makacs sebhely jelent volna meg az otthona bőrén. A kezében rongy, mozdulat közben azonban megtorpant. „Ha most letörlöm – gondolta –, holnap újra itt lesz.” Hirtelen düh hullámzott át rajta. Nem a folt zavarta igazán, hanem hogy ez volt a bizonyíték: Ljoska itt van, de mintha nem is lenne.
– Alexej! – szólította, ezúttal határozottabban.
Nem jött válasz. Csak a fal túloldaláról a fejhallgató fémes zúgása. Irina fölnyögött, majd belépett a szobába. A látvány ismerős: rumli, zárt laptop, szétszórt pólók, egy kiskirály birodalma.
– A csészét, az ágyat, a szemetet… – kezdte, ám a fia máris odafordult, szemében megvillant a tizenöt év minden dacossága.
– Elég volt már! – vágta oda. – Nem vagy a szolgám.
Irina érezte, ahogy a vér a fülébe tódul. Ez a mondat – „nem vagy a szolgám” – valahogy jobban fájt, mint bármi korábban.
– A hobbim te vagy! – csattant föl újra, és ahogy kimondta, tudta, hogy rossz húzás. Ljoska szeme szűkült.
– Akkor rossz hobbit választottál – vetette oda, majd visszafordult a képernyőhöz.
Irina szíve összeszorult. Mégis lenyelte a választ, és némán becsukta az ajtót.
A szülői értekezlet másnap szinte szürreális volt. Irina egyetlen gondolattal ment oda: ki kell mondania, hogy ő mindent megtett, és mások hibáznak. De amikor Marija Szemjonovna halkan, nyugodtan azt kérdezte: „Próbálta már, hogy semmit sem tesz?” – az olyan volt, mintha valaki váratlanul kihúzta volna alóla a széket.
Aznap éjjel Irina nem aludt. A plafont bámulta, és fejében körbe-körbe kavargott a tanárnő hangja. „Hagyja lélegezni… nem kiszolgálószemélyzet…”
A hajnal első fényeinél döntést hozott.
Reggel nem szólt semmit. Nem csörömpölt a konyhában, nem kért számon semmit. Ljoska csodálkozva állt meg az ajtóban, mikor látta, hogy az asztalon csak egy üres bögréje van.
– Hol a reggeli? – kérdezte bizonytalanul.
– Nem tudom – felelte Irina, és megvonta a vállát. – Éhes vagy? Csinálj magadnak.
Ljoska először csak nézett rá, majd bosszúsan bevágta maga után az ajtót. De egy óra múlva a konyhából tompa edénycsörömpölés hallatszott. A fiú rántottát készített.
Irina a nappaliban könyvet olvasott. Nem is emlékezett, mikor vett utoljára könyvet a kezébe. A betűk eleinte összefolytak, de lassan-lassan újra megtanult beléjük merülni.
A következő napokban a lakás átalakult. Ruhák maradtak a földön, a szemetes túlcsordult, és a konyhapultot barna foltok pettyezték. Irina szándékosan nem nyúlt semmihez. Egyik este aztán Ljoska már maga vitte le a szemetet, morogva ugyan, de vitte.
Irina közben elkezdett sétálni esténként. Egy park, két utca, aztán három. Egy alkalommal betért egy kerámiaműhelybe. Az agyag hideg volt és makacs, de valahogy megnyugtatta. A műhely vezetője, egy fiatal nő, biztatta: jöjjön máskor is. Irina bólintott.
Hetek teltek így. Irina és Ljoska között a beszélgetések rövidek maradtak, de valahogy tisztábbak. Egy este a fiú odavetette:
– Miért nem nyaggatsz már?
Irina letette a könyvet.
– Mert fárasztó volt mindkettőnknek.
– És… most nem érdekel, mit csinálok? – kérdezte Ljoska.
– Dehogynem – mosolygott rá Irina fáradtan. – Csak eldöntöttem, hogy neked kell érdekelnie.
A fiú elfordult, de a tekintetében mintha bizonytalanság villant volna.
A fordulat azonban váratlanul érkezett. Egy szombat reggel Irina a műhelyben dolgozott. Éppen egy csészét formált – ironikus, gondolta –, amikor megszólalt a telefonja. Az iskola hívta: Ljoska verekedésbe keveredett.
Irina szíve kalapált, de a tanár hangja nyugodt volt:
– Ne aggódjon, semmi komoly. Csak… meglepődtünk, mert megvédett egy gyengébb fiút.
Irina döbbenten hallgatta.
Hazatérve Ljoskát a kanapén találta, karján enyhe karcolásokkal. A fiú láthatóan zavarban volt.
– Nem akartam bajt – mondta gyorsan. – De belém kötöttek, és a srácot bántották.
Irina leült mellé. Sokáig hallgattak.
– Tudod – szólalt meg végül –, amikor azt mondtad, hogy rossz hobbit választottam, igazad volt. Most már nem akarom, hogy te legyél a hobbim.
Ljoska szeme elkerekedett.
– Akkor mi lesz velem?
Irina elmosolyodott, és megfogta a kezét.
– Te leszel a fiam. Csak ennyi. Nem projekt, nem áldozat. Csak a fiam.
A fiú szája szélén halvány mosoly jelent meg. Nem válaszolt, de nem is húzta el a kezét.
Hetekkel később Irina a műhelyben egy új munkába kezdett. Egy nagy tálat formált, erős falakkal, tágas belsővel. A mestere megjegyezte:
– Szép darab lesz. Úgy tűnik, megtalálta a saját formáját.
Irina elgondolkodott. A tál üres volt, de pont ettől volt benne lehetőség. Úgy, ahogy a fia életében is. Már nem az volt a dolga, hogy megtöltse – csak hogy megmutassa, hogyan lehet benne helyet hagyni.
Egy vasárnap reggel, amikor a napfény megtöltötte a konyhát, Ljoska maga főzött teát. Letette a csészét – alátéttel. Irina ránézett, és nevetni kezdett.
– Mi van? – kérdezte a fiú gyanakodva.
– Semmi. Csak… jó látni, hogy már nem hagysz nyomokat.
Ljoska vállat vont, de a szája szegletében ott bujkált a vigyor.
És abban a pillanatban Irina megértette: nem az a dolga, hogy minden foltot eltüntessen. Hanem hogy megtanuljon együtt élni velük – amíg a másik magától le nem törli.