Amikor a gyógyüdülőn töltött pihenőm alatt beneveztem egy táncos estre, nem készültem semmiféle romantikus kalandra. Csupán ki akartam szakadni a mindennapokból, élvezni a élőzene hangjait, és egy kicsit mozogni.
A terem zsúfolásig megtelt, a nyüzsgő zajt a szaxofon varázslatos dallamai színesítették. Könnyű nyári ruhában egy pillanatra úgy éreztem magam, mint egy kamasz a első iskolai bulin. Ekkor érintette meg valaki a vállamat.
– Elnézést, táncolhatnék? – hallottam férfihangot, hátam mögé fordultam mosolyogva, készen egy ismeretlennel lépni a parkettre. Csakhogy az illető nem volt ismeretlen. Mélyen a szemébe néztem – olyan arcába, amelyet negyven éve nem láttam, és hirtelen a világ megállt.
Ő volt Péter, a középiskolás szerelmem. Az a fiú, aki verseket írt a füzetem margójára, és hazáig kísért a kapuig.
Gyengének éreztem a lábam, mint a vattából. – Péter? – suttogtam. Ő visszamondta azt az ismerős, kicsit csibészes mosolyt, amire emlékeztem, mikor még az iskola melletti kőfalnál ülve beszélgettünk. – Szia, Anka – szólt úgy, mintha tegnap találkoztunk volna először. – Táncolsz még egyet?
Kiléptünk a parkettre, és ahogy a zenekar játszani kezdte a régi swing dallamát, úgy mozdultunk, mintha soha nem hagytuk volna abba. Még mindig emlékezett, hogy szerettem, ha a partner könnyedén, de határozottan vezet. Én pedig újra fiatal lánynak éreztem magam, aki hisz abban, hogy az élet csak most kezdődik.
Figyelmeztetés: Az alábbi emlékeken belül gyengédséget és törődést tükröző jelenetek jelennek meg, melyeket tisztelettel és megértéssel ajánlunk olvasóink figyelmébe.
A szünetben az egyik sarokban lévő asztalhoz ültünk le. A levegő megtelt az illatos parfümök és az izzadt testek keverékével.
– Azt hittem, soha többé nem látlak – mondta Péter. – Aztán matura után olyan gyorsan sodort az élet… Egyetem, munka, utazások… és most eltelt negyven év.
Meséltem neki a néhány éve véget ért házasságomról, gyermekeimről, akik már önálló életet élnek. Ő elárulta, hogy három éve veszítette el a feleségét, és milyen nehéz volt megszoknia az egyedüllétet. Hallgattam, és furcsa volt, hogy annak ellenére, hogy ennyi idő eltelt, még mindig ugyanazon a hullámhosszon voltunk. Egymást értettük félmondatokból, közös tréfákból, és a pillantásaink is mindent elmondtak.
„Az idő múlása sem törölhette ki azt a köteléket, ami egykor összekötött minket.”
Amikor a zenekar újra megindította a hangszereket, Péter kinyújtotta a kezét: – Egy utolsó tánc? – kérdezte. Így telt az este, táncról táncra, beszélgetésről beszélgetésre. Mindketten éreztük, hogy ez több volt, mint egy véletlen találkozás két ismerős között a gyógyfürdőben. Ennél sokkal mélyebb volt.
Ahogy a tánc végéhez közeledtünk, kiléptünk a teraszra. A tenger felett finom köd gomolygott, a világítótornyok meleg, arany fénybe burkolták az éjszakát.
– Tudod, egyszer megígértem, hogy hatvanéves korunkban is együtt táncolunk – mondta hirtelen. Meghökkentem, elfelejtettem ezt a vicces fogadást, ami egykor olyan távolinak és szinte elképzelhetetlennek tűnt. – És nézd csak – mosolygott –, most megtartottam az ígéretemet.
Megrendülten éreztem egy csomót a torkomban. Egész életemben azt hittem, az első szerelmek szépsége abban rejlik, hogy véget érnek. Hogy ha örökké tartanának, elvesztenék a varázsukat. És most itt állt előttem Péter, ősz hajjal, szeme körüli ráncokkal – és mégis láttam benne azt a fiút.
Szívem gyorsabban vert, mint akkor, amikor tizenhét évesen először érintette meg a kezem. Tudtam, ez nem véletlen találkozás. Néha az élet ad nekünk egy új lehetőséget, nem arra, hogy megismételjük a múltat, hanem hogy végre úgy éljük át, ahogy kell.
- Másnap Péter felajánlott egy közös sétát a parton.
- Az ég kezdett arany és rózsaszín árnyalatokban úszni a hajnali horizonton.
- A strand majdnem teljesen üres volt, csupán sirályok köröztek a víz felett.
Lassú léptekkel, mezítláb haladtunk, hagyva, hogy a hűs hullámok cirógassák a lábunkat. Péter megosztotta velem életének történetét: hogy a középiskola után rengeteg irányba sodorta az élet, sok utazás várta, amelyek boldogságot ígértek, de egyik sem adta meg neki azt az érzést, amit egy régi mosoly nyújtott. Figyeltem és azt éreztem, hogy minden egyes mondata leoldja a szavak és évek közötti csend rétegeit közöttünk.
Egyszer megállt, felemelt egy kis borostyánt a homokból, és átadta nekem.
– Gyerekként azt hittem, a borostyánok a nap sugarainak apró részei, amik a tengerbe hullottak – mondta mosolyogva. – Talán ez lesz a te babonás talizmánod.
Bezártam tenyerembe a borostyánt, és meglepődve éreztem, hogy meleg, noha a tenger jegessé tette volna. Ránéztem Péterre, aki nemcsak egy férfi volt előttem, hanem az a fiú is, aki valaha képes volt a világot egyszerűbbnek és világosabbnak látatni.
Séta órákon át tartott, bár úgy tűnt, csupán percek teltek el. Visszafelé menet a szél szabadon sodorta a hajamat, és ő mindig ugyanazzal a gyengéd mozdulattal simította ki azt arcomról, amire emlékeztem az elmúlt évtizedekből. Itt és ekkor értettem meg: nem akarom ezt a találkozást egy nosztalgikus kalandnak tekinteni. Az igazi esélyt szeretném adni magamnak – tudatosan, félelem nélkül a jövőtől.
Aznap este a gyógyüdülő teraszán ülve figyeltük együtt a naplementét. Nem hangzottak hatalmas vallomások, csak csend volt, amelyben biztonságban éreztem magam. Péter puhatolózva megfogta a kezem, és halkan ezt mondta:
– Talán az élet valóban képes egy második mosolyt adni. Én pedig először hosszú idő óta elhittem, hogy ez igaz.