Ais Malikov és Golsirin Derbenyova, a nagycsaládos szülők, jelenleg harminc gyermeket nevelnek együtt. Családjuk már kezdetben is nagy volt, hiszen hat saját gyermeküket nevelték fel közösen. Azonban ahogy gyermekeik felnőttek, elköltöztek, és saját családot alapítottak, otthonuk lassan kiüresedett. Ez az üresség nyomot hagyott az életükön, és ahogy Golsirin fogalmazott, a házuk szinte élettelenné vált.
Golsirin Derbenyova, a nagycsaládos édesanya így emlékszik vissza: „Egy óriási házban laktunk, de valójában csak két szobát használtunk. A többi rész kongott az ürességtől. Akkor javasoltam a férjemnek, hogy mi lenne, ha örökbe fogadnánk néhány gyermeket. Eleinte nagyon aggódott, hiszen idegen gyerekekről volt szó – nem tudtuk, hogyan fogunk boldogulni velük.”
2011-ben meghozták életük egyik legnehezebb, de egyben legszebb döntését: örökbe fogadtak két kislányt. Az elején sok volt a bizonytalanság és a kétely, de a vágy, hogy szeretetet és törődést nyújtsanak azoknak, akiknek erre szükségük van, erőt adott nekik.
Golsirin így mesél az első időszakról: „Amikor a lányok hozzánk kerültek, kissé elveszettek voltunk. Egész nap keresgéltek valamit a szekrényekben, rendezték a dolgaikat. Nem tudtuk, mit mondjunk, hogy közelebb kerüljünk hozzájuk. De lassan megszoktuk egymást. Már az első napokban anyának és apának szólítottak minket, és a nagyobbik kislány egyszer azt mondta: minden gyerek arról álmodik, hogy legyen anyukája és apukája.”
Azóta sok gyermek csatlakozott a Malikov családhoz. A legkisebb gyermeket 2022 tavaszán fogadták örökbe, méghozzá három testvérével együtt. Golsirin és Ais számára ez természetes: gyakran nem csak egy gyermeket fogadnak örökbe, hanem testvéreket, hogy ne szakítsák szét a családokat.
Ais Malikov, a nagycsaládos apa, mosolyogva meséli: „Voltak nehézségek, ez kétségtelen. A fiúkkal valahogy gyorsabban kialakul a kapcsolat, míg a lányok inkább az anyjukhoz vonzódnak. De a legfontosabb az, hogy mindenki fel legyen öltöztetve, cipőt hordjon, és onnantól már minden gördülékenyen megy.”
A család életében a bizalom az alapja mindennek. Gyakran együtt töltenek időt – gyémántmozaikokat raknak ki, faégetéssel készítenek mintákat, és közösen végeznek ház körüli munkákat. A szülők mindig próbálnak minden gyermekre figyelni, és gyakran saját dolgaikat is háttérbe szorítják.
Golsirin így mesél egy-egy esti beszélgetésről: „Először csak egy gyerek jön oda hozzánk beszélgetni, aztán csatlakozik a második, harmadik, negyedik. Apa ül a kanapén, én mellette, és körülöttünk ott vannak a gyerekek – a kanapén, a padlón. Mindenki elmondja a saját történetét. Persze sok tennivaló van, de ezek várhatnak. Az a legfontosabb, hogy meghallgassuk őket.”
A családban a fegyelem is fontos szerepet kap. Minden gyerek pontosan tudja, melyik területért felelős a házban, és igyekeznek ezt komolyan venni.
Ildar, az egyik örökbefogadott fiú, így fogalmaz: „Körülbelül kilenc éve élek itt. Két év kellett, mire megértettem, hogy ebben a családban tényleg van bizalom. Amikor a nővéreimmel és bátyáimmal beszélgetek, megoszthatom velük az érzéseimet, és együtt sírhatunk vagy nevethetünk.”
A szabadidő sem telik tétlenül: a gyerekek gyakran járnak horgászni a szüleikkel, vagy segítenek a ház körüli teendőkben. Ünnepekkor pedig az egész ház megtelik élettel, hiszen a már felnőtt gyerekek és unokák is hazalátogatnak.
Ais és Golsirin nem érzik magukat idősnek, bár Ais már 58 éves, és Golsirin nem árulja el a korát. Mindketten úgy érzik, hogy a gyerekek energiával töltik fel őket.
Golsirin nevetve mondja: „Apa olyan, mint egy nagy, puha, bolyhos maci, aki köré mindig fonódnak a gyerekek. Én szigorúbb vagyok, de nem érzem magam öregnek. Néha azt mondja: ne felejtsd el a korodat, de én is fiatalnak érzem magam közöttük.”
A szülők legfontosabb célja, hogy gyermekeiknek biztos alapot adjanak az élethez – megtanítsák őket házimunkára, felelősségteljes döntésekre, és segítsenek nekik rátalálni a boldogságra.
Ais záró gondolata: „A legnagyobb boldogságot már megtaláltuk. Az, hogy ennyi gyermeket szerethetünk, és segíthetünk nekik egy boldogabb életet élni, mindent megér.”