Jana kezében remegett a telefon, amikor meglátta a banki értesítést: újabb hatalmas kiadás. A gyomrában jeges gombóc nőtt.
– Valera, mi ez a százezer rubeles átutalás? – kérdezte fojtott hangon.
Férje fel sem nézett a laptopból. – Munkaeszköz. Tudod, a régiek használhatatlanok.
– Százezerért? – Jana szinte felrobbant. – Háromszázezret költöttél az elmúlt hónapokban! Albérletben lakunk, Valera!
A férfi csak legyintett. – Befektetés. Nem értesz hozzá.
Jana mellkasát forró hullám járta át. Egyre világosabb lett számára, hogy Valerij sosem gondolkodott igazán jövőről, megtakarításról, közös életről. Csak pillanatnyi vágyakról, gyors költekezésekről.
A veszekedés hetekig tartó hidegháborúvá fagyott. A születésnapja közeledett, de nem volt kedve sem ünnepelni, sem tervezni.
A váratlan ajándék
A nagy napon reggel csörgött a telefon.
– Boldog születésnapot, lányom! – hallotta édesanyja vidám hangját. – Öltözz fel, fél óra múlva lent várunk!
Jana döbbenten nézett Valerijre. Férje vállat vont, de a szeme felcsillant.
Lent a ház előtt a szülei álltak, mellettük egy vadonatúj, csillogó autó. Apja a kezébe nyomta a kulcsot.
– Ez a tied, Jana. Megérdemled.
A nő szíve repesett. Könnyekkel a szemében ölelte át szüleit. A papírok az ő nevére voltak írva, minden kétséget kizáróan.
Valerij csendben állt, arca mosolyt erőltetett, de a szemében villant valami: vágy és irigység keveréke.
Az anyós árnyéka
Néhány nappal később váratlan vendég érkezett. Valerij anyja. Egy apró, de éles szemű asszony, aki mindig is lenézte Janát.
– Szép autó – mérte végig lassan. – De mond meg, minek neked ilyen, amikor a férjednek nincs? Egy családban nem illik, hogy az asszonynak több legyen, mint az emberének.
Valerij hallgatott, de az anyja szavai ott vibráltak a levegőben. Aznap este, amikor Jana a kulcsokat a táskájába tette, a férje halkan megjegyezte:
– Talán közös névre kellene íratni. Végül is, házastársak vagyunk.
Jana szeme elkerekedett. – Ez az én szüleim ajándéka volt. Az én nevemen van, Valera.
– De együtt használjuk majd – érvelt. – Nem igazságos így.
A vita újra és újra fellángolt. Valerij anyja is rájátszott, minden látogatásakor sziszegve: – Egy férfi nem lehet kevesebb a saját házában.
Az első árulás
Egy este Jana hazaért, és az autó nem állt a parkolóban. Riadtság szorította össze a mellkasát. A telefonján üzenet várt: „Elvittem az autót, szükségem volt rá. Ne hisztizz.”
Három órával később Valerij érkezett vissza, arca diadalmas volt. – Üzleti tárgyalásra kellett mennem. Az autó presztízst ad.
– Az autó az enyém! – robbant Jana. – Ha meg akarsz jelenni valahol, szerezz sajátot!
Valerij szemében jeges fény gyúlt. – Nem vagy hálás. Ha nem lenne az én nevem, a szüleid se adtak volna semmit.
A második árulás
Egy hét múlva Jana újabb értesítést kapott a telefonjára: „Járműátírási kérelem folyamatban.”
Elsápadt. Azonnal rohant a hivatalba. Ott tudta meg: Valerij hamis meghatalmazással próbálta az autót saját nevére íratni.
Az ügyintéző gyanút fogott, és leállította az átírást. Jana szíve összetört, de azonnal ügyvédhez fordult. Bizonyítékot szerzett arról, hogy Valerij szándékosan meg akarta károsítani őt.
A szembesítés
Aznap este a nappaliban várta férjét. A keresztbe tett karjai reszkettek a düh és félelem súlyától.
– Tudom, mit tettél – mondta halkan, de metsző erővel. – A hamis meghatalmazásról is.
Valerij elsápadt, de az anyja, aki mellette ült, szinte diadalmasan szólalt meg: – Te hibáztál, Jana. Egy feleség vagyona a férjé. Ez mindig így volt.
Jana szeme könnybe lábadt, de hangja szilárd maradt. – Nem. A törvény mást mond. És a szívem is. Elég volt.
Elővette az ügyvéd levelét: válókereset.
A végső fordulat
Valerij szétcsapott az asztalon, üvöltött, hogy „nélkülem semmi vagy”, de Jana nem hallotta már. A szülei mögé álltak, és a jog is mögötte volt.
A válás gyorsan lezajlott. Az autó maradt az övé, a bérleményt elhagyta, új lakást bérelt. Valerij pedig ott állt, se autó, se pénz, se feleség. Az anyja hiába biztatta, hogy majd visszaszerzik, minden próbálkozás kudarcba fulladt.
Néhány hónappal később Jana a saját autójával hajtott el mellettük a város főterén. Látta, ahogy Valerij és az anyja egy elhasznált szatyrot cipelnek, idegesen vitatkozva. A férfi szeme találkozott az övével – benne szégyen, düh és irigység kavargott.
Jana csak annyit gondolt: megpróbáltátok elvenni tőlem az ajándékot, és végül semmitek sem maradt.
A motor felbőgött, és a jövő felé vitte. Egy olyan jövő felé, ahol nem kellett többé osztoznia senkivel, aki sosem értékelte őt.