Hat évvel ezelőtt Rebecca Wilson világa összeomlott. A húga, Stephanie elcsábította a vőlegényét, Nathant – a milliomost, aki fényűző jövőt ígért, közös kastélyt, és egy életet, amelyet Rebecca biztosnak hitt. Az árulás égető sebként maradt benne. Egyik napról a másikra nemcsak a szerelmét, hanem a testvérét is elveszítette.
Rebecca Chicagóba költözött, a munkájába temetkezett, és felépítette magát a semmiből. Megtanulta, hogy a szívét erős falak mögött tartsa, és egyedül találjon értelmet. De a múlt súlya, az anyjuk állandó kibékülésről szóló reménye, mindig ott lappangott benne.
És most, hat évvel később, Eleanor temetésén a feszültség újra felszakadt. A gyász mellett ott volt az elkerülhetetlen: Stephanie érkezése.
A temetés
A gyászolók suttogtak, mikor Stephanie megjelent. A karját Nathan szorította, gyémántgyűrűje vakítóan villogott az esőszürke fényben. Mintha maga a gyász is csak színpad lett volna, amelyen ő tündökölhet.
– Szegény te, még mindig egyedül, 38 évesen – sziszegte vigyorogva, amikor odalépett Rebecca mellé. – Én kaptam meg a férfit, a pénzt és a kastélyt.
A rokonok döbbenten néztek össze. Rebecca azonban nyugodtan mosolygott. Nem volt többé az a megtört nő, aki hat éve összeomlott. Volt valami benne, amit Stephanie nem látott.
– Találkoztál már a férjemmel? – kérdezte Rebecca, miközben finoman megfordult.
A meglepetés
A gyászolók lélegzetvisszafojtva figyeltek, amikor Rebecca intett. A férfi, aki a háttérben állt, kilépett a sorból. Magas, elegáns, erőt sugárzó alak volt. Stephanie arca elfehéredett, amikor felismerte.
– Richard? – suttogta. – Te…
Richard Blackwell volt az. Egykori üzlettárs, akit Nathan évekkel ezelőtt elárult egy kétes üzlet során. Stephanie és Nathan soha nem tudták, hogy Richard túlélte az árulást – és hogy Rebeccával találkozva új életet kezdett.
Rebecca szelíden a férfi karjába kapaszkodott.
– Igen, Richard a férjem. Hat éve mellette találtam meg azt, amit Nathan sosem adott volna meg: tiszteletet és igazságot.
Az igazság leleplezése
A levegő megfagyott. Nathan döbbenten meredt Richardra, aki most előrehajolt, és nyugodt, de éles hangon szólalt meg.
– Stephanie, Nathan… ti ketten elvettetek tőle mindent. De amit elárultatok, az végül hozzám vezetett. És most itt állunk.
A gyászolók között suttogás futott végig. Stephanie arcán a fölényes mosoly helyét a pánik váltotta fel.
– Ez lehetetlen – dadogta. – Ti… ti ketten…
– Igen – vágott közbe Rebecca, a hangja csendesen, de acélkeményen csengett. – A sors furcsa játékot játszott. Ti elvettétek tőlem a múltamat, de közben odaadtátok a jövőmet.
A váratlan fordulat
Nathan ekkor előrelépett, próbálta visszaszerezni az irányítást.
– Rebecca, hallgass ide. Richard tönkre van menve. Nincs semmije. Mi vagyunk azok, akik nyertünk.
Richard azonban előhúzott egy dokumentumot a zakója zsebéből.
– Biztos vagy benne, Nathan? Mert éppen most véglegesítettem azokat a szerződéseket, amelyek megfosztják a céged legnagyobb befektetésétől.
Nathan szeme elkerekedett.
– Te… te átvetted az irányítást?
Rebecca bólintott. – Hat évig dolgoztam, építettem, tanultam. Nemcsak férjet találtam, hanem szövetségest is. És ma nemcsak anyánkat temetjük, hanem azt is, amit ti képviseltetek: a hazugságot és az árulást.
A végső szembesítés
Stephanie sírva fakadt, miközben Nathan arcán harag és félelem váltakozott. A temetés csendjét a szél zúgása és Eleanor emléke tartotta egyben, mintha maga az anya figyelné, ahogy lányai végül szembenéznek az igazsággal.
Rebecca Richard kezét szorította, és odafordult a nővéréhez.
– Nem vagyok többé egyedül. És nem a pénz vagy a kastély tesz boldoggá. Te elvetted tőlem Nathant, de ezzel átadtad nekem a szabadságot és az erőt, hogy igazi társat találjak.
Stephanie csak állt, könnyeivel küzdve, és először életében nem talált szavakat.
Epilógus
Amikor a temetés véget ért, Rebecca és Richard kéz a kézben indultak el a kapu felé. A gyászolók csendben félreálltak, mintha ösztönösen érezték volna, hogy itt valami lezárult.
Stephanie és Nathan pedig ott maradtak – gyémántgyűrű ide vagy oda –, elszigetelten, egy világban, ahol már nem voltak győztesek.
Rebecca tudta: nem a bosszú adta meg neki a békét, hanem az, hogy végre a saját oldalán állt az igazság. És miközben a sírkőre pillantott, mintha hallotta volna anyja suttogását: „Most már szabad vagy, lányom.”