A raktárban a neonlámpák hideg fénye vibrált, tompán visszaverődve a raklapokra tornyozott dobozokról. Adam Rivers lassú, kimért léptekkel haladt végig a folyosón. Tíz éve dolgozott itt, a testében felgyülemlett fáradtság már hozzánőtt, mint egy második bőr.
Ekkor vette észre. A távoli sarokban valami nem stimmelt. Árnyék mozdult, ahol nem kellett volna lennie. Adam megfeszítette vállát, odasandított a biztonsági kamerára – épp félre volt fordítva. Senki sem látta, amit ő.
Egy motoros ült a falnak dőlve. Kabátja szakadt, mellkasán vércsík száradt, zihálása egyenetlen volt. Az egyik szeme bedagadt, de a tartása még mindig büszkeséget sugallt, mintha csak dacból is ülne egyenesen.
Adam elővette az uzsonnás zsákját, kihúzott belőle egy palack vizet, és némán odanyújtotta. A motoros remegő kézzel vette el, csak bólintott. Nem szóltak semmit, de a pillanat mégis mélyebb volt minden szónál. Negyven másodperc. Aztán az idegen eltűnt.
Adam nem gondolta, hogy ennyibe kerülhet majd.
Három nappal később főnöke, Todd Coleman várta két biztonsági őrrel. Kezében mappa, arcán közöny.
– Adam, beszélnünk kell – mondta, majd kinyitotta a dossziét. – A felvételeken látszik, hogy segítesz egy illetéktelen személynek. Nem jelentetted. Ez súlyos szabálysértés.
Adam megemelte állát. – Vizet adtam egy vérző embernek.
Todd arca rezzenéstelen maradt. – És elengedtél egy betolakodót. Gondatlanság. Azonnali elbocsátás.
Nem volt több szó. Az őrök kikísérték, mintha veszélyes lenne. Nem kapott kézfogást, se köszönetet tíz év után – csak hideg csendet.
Odakint a szél pengéhez hasonló élességgel vágott át a kabátján. Nem tiltakozott. Csak hazament, és próbált erősnek látszani Emily előtt, a lányáért.
Két éjszakával később furcsa morajlás töltötte be az utcát. Adam az ablakhoz lépett, és megfagyott a levegő a tüdejében.
Negyven motor állt a háza előtt, fényszóróik úgy világították meg az éjszakát, mintha nappal lenne. A szomszédok függönyei azonnal összecsukódtak, kutyák elnémultak.
Az élen az a férfi állt, akinek vizet adott. Sisakját levette, megmutatva zúzódásokkal teli arcát.
– Rivers! – kiáltotta mély hangon. – Amikor nekem segítettél, nem tudtad, ki vagyok. Nem kértél semmit. Ezért vagyunk itt.
Adam óvatosan kilépett a verandára. – Nem várok hálát. Csak ember volt, aki szomjas volt.
A motoros elmosolyodott. – Éppen ezért nem felejtjük el.
A motorok zúgása egyszerre némult el. A férfi intett, és a társai ládákat kezdtek lepakolni a teherautókról: élelmiszer, tűzifa, egy boríték tele pénzzel. Egy motoros még egy új biciklit is előhúzott Emilynek.
Adam szinte tiltakozni akart, de a férfi szeme megállította. – Fogadd el. Mert amit tettél, azt kevesen tették volna meg.
Néhány nappal később ügyvédek keresték meg.
– Mr. Rivers – kezdte egyikük –, a cége megsértette a törvényt. Nem bocsáthatnak el valakit azért, mert elsősegélyt nyújtott. Ha akarja, pert indítunk.
Adam vonakodott. Soha nem volt harcos természetű. De amikor Emily a kezét szorította, és azt mondta: „Apa, te tényleg hős vagy”, akkor bólintott.
A per hónapokig húzódott, de a végén Adam nyert. A cég súlyos kártérítést fizetett, Todd Colemant menesztették. A hírekben Adam neve országosan ismertté vált: „A férfi, aki vizet adott, és elvesztette állását.”
De az igazi fordulat még hátravolt.
Egy este újra megjelent a motoros. Sisak nélkül, tisztább arccal, de ugyanazzal a súlyos tekintettel.
– Adam – mondta halkan –, aznap este nem csak szomjas voltam. Követtek. Ha te jelented, végem lett volna. A rivális banda levadászott volna. De te adtál nekem időt. Ezért vagyok most itt.
Adam bólintott, de a férfi még nem végzett.
– A testvéreim azt akarják, hogy csatlakozz hozzánk. Nem mint motoros, hanem mint tiszteletbeli tag. Aki tudja, hogy a becsület többet ér a szabályzatnál.
Adam szívében jeges és forró érzés keveredett. Nem vágyott a motoros életre. Csak békét akart Emilynek.
– Nem kell csatlakoznod – tette hozzá a férfi. – De vedd el ezt.
Kezébe nyomott egy bőrfelvarrót: vörös-fehér logó, rajta a felirat: Hells Angels – Protector.
– Ez jelzés. Ha valaha bajba kerülsz, csak mutasd meg. És negyven motor dübörög majd érted.
Évek teltek el. Adam új munkát talált, kisebb, de tisztességes állást. Emily középiskolás lett, majd főiskolás. A felvarró mindig ott lógott a szobájukban egy bekeretezett fotó mellett, amin ő és Emily mosolyogtak.
Egyik este, mikor hazafelé sétált, Adam látta, hogy három suhanc próbálja kirángatni Emily kezéből a táskát. Vér fagyott az ereiben, de nem gondolkodott: előrántotta a felvarrót, amit mindig magánál hordott.
A fiúk először kinevették. Aztán meghallották.
A távolból először csak egy, majd több tucat motor zúgása közeledett. Az utca remegett a dübörgéstől.
A suhancok rémülten szaladtak szét, amikor a negyven motor befordult a sarkon, fényszóróikkal bevilágítva az éjszakát.
Emily remegve kapaszkodott apja karjába. – Apa… ők tényleg…
Adam szeme megtelt könnyel, de mosolygott. – Mondtam, kislányom. Egy palack víz néha többet ér, mint gondolnád.
A motorok lassan elcsendesedtek, de a biztos tudat ott maradt: soha többé nem lesznek egyedül.