— Miféle feleség? Ez a vénasszony? — harsogta Viktor a mikrofonba, hogy beleremegtek a szálloda falai. A közönség egyszerre kacagott fel, majd ugyanilyen gyorsan dermedt csenddé fagyott. Nem tudta, hogy a válaszom már ott várt rá a recepció pultján.
Az ezüstlakodalom illúziója
Huszonöt év. Ez lett volna a mi közös ünnepünk. Évekig gyűjtögettem, minden fillért félretettem, hogy elutazzunk Egyiptomba. Egy ötcsillagos szálloda, tengerparti naplemente, gyertyafényes vacsora – így képzeltem. Azt hittem, újra fellobbanhat köztünk valami abból a lángból, ami régen természetes volt.
De Viktor már más volt. Betöltötte az ötvenet, és mintha a kapuzárási pánik minden tünete egy éjszaka alatt eluralta volna. Az animátorlány, Masenka körül forgott a világ számára. Én pedig láthatatlan lettem.
Az ünnep estéje
Az évfordulónkra készültem, mint menyasszony a nagy napra: új ruha, frizura, smink, parfüm. Minden pillanatát úgy akartam megélni, mint egy újrakezdést.
Ő pedig csak annyit mondott: „Siess, Masenkának ma show-ja van.”
És ott találtam magam egy ragacsos műanyag asztalnál, savanyú bort szürcsölve, miközben a férjem a színpadon bohóckodott.
Masenka felkérdezte:
— Hol a gyönyörű felesége? Hadd lássa mindenki!
Viktor gondolkodott, majd hangosan felnevetett:
— Feleség? Ez a vénasszony?
A nevetés belehasított a mellkasomba. De nem omlottam össze. Mert már napok óta készültem.
A levél
Amíg ő a színpadon szórakoztatta a közönséget, én a recepcióhoz sétáltam, és átadtam a borítékot a portásnak. „Kérem, adja át a férjemnek, amint véget ér a műsora.”
A levélben ennyi állt:
„Vitya, huszonöt évemet adtam neked. Ma mindent visszakaptam – igazságot, szabadságot, méltóságot. A szobából kiköltöztem. A repülőjegyem át van foglalva. Mostantól egyedül utazom tovább.”
A szembesülés
Másnap reggel a reggelizőben Viktor dühösen rontott be. Arcán megalázottság és kétségbeesés keveredett.
— Léna! Te ezt nem gondolhatod komolyan!
Nyugodtan tettem le a kávéscsészét.
— Dehogynem. Az évfordulónk estéjén kineveztél „vénasszonynak”. Előtted álltam, észre sem vetted. Tudod, mit jelent ez? Hogy számodra én már nem vagyok semmi.
Viktor hebegni kezdett:
— Csak vicc volt! A közönség miatt…
— A közönség miatt elárultad azt, akivel negyedszázadot leéltél — vágtam a szavába. — Tudod, mit? Mostantól te leszel a közönség. És nézheted, hogyan építem újra az életem nélküled.
A váratlan fordulat
A gépem másnap este indult. A reptér felé tartva kaptam egy üzenetet Masenkától. „Asszonyom, bocsásson meg. Nem tudtam, hogy maga az, akiről beszél. Nem akartam megsérteni. Láttam, hogyan bánt magával. Az én anyám is hasonlót élt át. Azt kívánom, legyen boldog — nélküle.”
Meghökkentem. A lány, akit riválisomnak hittem, valójában csak egy eszköz volt Viktor önzésében. Egy gyerek, aki dolgozott, nevetett, és túlélni próbált.
Új élet
Amikor hazaértem, az első napok furcsán üresek voltak. De ahogy telt az idő, megértettem: nem vesztettem, hanem nyertem. Szabadságot. Méltóságot. Lehetőséget, hogy újra önmagam legyek.
Elkezdtem tanfolyamokra járni, beiratkoztam táncra, régi barátnőkkel találkoztam. És lassan megtapasztaltam: létezhet élet egy férfi árnyékán túl is.
Az utolsó hír
Három hónappal később egy közös ismerős hívott. Viktor eladta a boltját, és új életet próbált kezdeni egy másik nő mellett. De néhány hét múlva az a kapcsolat is szétesett. A férfi, aki mindig többnek hitte magát, most egyedül bolyongott, mert senki sem tapsolt már neki.
És én? Én a tükörbe néztem, és először huszonöt év után nem egy „feleséget” láttam, hanem Lénát.
A váratlan befejezés
Egy évvel később, egy táncórán megismerkedtem valakivel. Nem fiatal volt, nem gazdag, nem hangos. Csak egy férfi, aki a parkett szélén odanyújtotta a kezét, és azt mondta:
— Táncoljunk?
És abban a pillanatban tudtam: az igazi évfordulóm nem huszonöt év rabság után jött el, hanem aznap este, amikor újra megtanultam hinni magamban.
Mert a válasz, amit Viktor keresett a mikrofonba ordítva, már régen megszületett. Nem a közönségnek, hanem nekem.
Én nem a „vénasszony” vagyok. Én Léna vagyok. És ez most már elég.