– Ne érj hozzám! Engedj el! Kérlek, hagyj békén! – sikoltotta kétségbeesetten a lány a folyó tükrére vetülő csendbe, az üvöltés azonban szinte elveszett a mézédes, fojtogató hőségben. A fáradt, nyomasztó meleg a földre nyomta a füvet, elnémította a madarakat, és eltompította az utolsó hangokat, melyek kétségbeesést és félelmet cipeltek magukban. Csak a vízpart közelében zümmögő apró szúnyogok szaggatták a csendet, míg a mezőkön tücskök ciripeltek, mintha semmi sem történt volna.
Csak az öreg, sovány, kopasz kutya – Marfa nagymama hűséges Barbosza – mozdult meg hirtelen, amikor a folyó szélén kereste a hűsölést. Megállt vadul, figyelmesen emelte füleit, és elszántan indult az erdős, terebélyes fűzfa irányába, amely felől a fájdalommal és rettegéssel átitatott, különös hívásokat vélte hallani. Bár szemét homályos szürke köd fedte, és hallása megkopott, az öreg kutya nem tévedett; nehéz életével megtépázott szíve érzékenyen reagált a segélykérésre.
Ha Marfa néni látta volna Barboszt ezekben a percekben, megdöbbent volna: hol volt az a gyenge, mindig éhes, kócos öreg kutya, aki békésen tengette napjait a kunyhója előtt? A fűzfa alatt most egy harcias vadállat állt: szigorú fogakat villantott, ritka, hosszú szőrzete mereven állt a hátán. Képes lett volna bárkivel, akár az egész világgal is harcba szállni, nem törődve azzal, miként végződik a küzdelem. Szemeiben újra fellobbant az a tűz, amit évek óta nem látott senki.
Barbosz fejet hajtott, mély, vibráló, rekedtes morgás hagyta el torkát, amely inkább halálhörgésnek tűnt, jelezve a láthatatlan ellenségnek, hogy most nem tréfálkozik. A bokrok közül előbukkant valami világos, aztán elhalkult minden. Túl gyorsan és természetellenesen.
A kutya élesen szimatolt, hiába remélve az elhomályosult szaglására, majd óvatos léptekkel közelebb lopódzott a zöld növények közül előtűnő, furcsa, ragyogó anyaghoz. A nap vakítóan sütött, de ő eltökélten haladt előre, hajtva egy ismeretlen ösztön által.
Közelről rájött, hogy nem is anyagról van szó, hanem egy könnyed, apró virágmintás vászonruháról: egy nyári szoknyáról, amely olyan ismerős volt számára, hogy könny szökött a szemébe. Ez a ruha egykor a legkedvesebb emberé volt, aki mindig titokban adott neki süteménymorzsákat anyja szeme elől, aki hosszú órákon át ülve simogatta a hátát, kedves szavakat suttogva neki. A nagyon öreg kutya nem bírta tovább, nyüszített, majd a hátsó lábaira ülve az égető nap felé emelte fejét, és hangosan, lelkesen üvöltött segítségért. Olyan hangosan és szívbemarkolóan, amennyire ereje engedte. Felkiáltása egy régi barátot hívott – azt a lányt, aki ragyogó, hóbortos tekintetével úgy ragyogott, mint a virágzó nefelejcs.
A városból Artyom kerülő úton, a folyó mentén sétált hazafelé, kezében egy hatalmas, úton talált diófapálcát markolt, amivel gyermeki lelkesedéssel csapott le a partra boruló bogáncsra és tövisre. Arca derűs, gondtalan mosolyánál jobb hangulatot senki sem árult el, és rövidnadrágja zsebében egy kicsiny, bársonyos dobozka lapult, amelynek érintése egyszerre töltötte el meleggel és aggodalommal. Ebben a dobozban két gyűrű lakott: az egyik egyszerű, férfias, fehér aranyból készült, míg a másik vékony, finom és kicsiny, ám csodálatosan tiszta gyémántot csillogtatott, mely a napsütésben szivárványos színeket vert vissza.
- Lika azonnal beleszeretett ebbe a gyűrűbe. Ujjai között forgatta, amikor először együtt nézték meg a boltban, óvatosan próbálgatta karcsú gyűrűsujján, és csodálkozva sóhajtozott, mielőtt finoman visszatette volna a bársonypárnára.
- „Tetszik?” – kérdezte Artyom izgatottan, nézve ragyogó arcát.
- „Nagyon. Gyönyörű. De ez is szép” – mutatott a másik, egyszerűbb darabra.
„Az egyszerű, semmi különös” – húzta össze a szemöldökét Artyom.
„És akkor? Nem a gyűrűk a lényeg, ugye? Nem bennük rejlik a titok?” – fordult felé mosolyogva Lika, aki úgy ragyogott, mint a leggyönyörűbb napfény a gyerekkori fotókon, amikor együtt álltak a bölcsőde udvarán: egy komor, komoly kisfiú és egy nevető, sugárzó kislány.
Anyáik csak nevetve mondogatták nekik: „Ez a páros! Temka, nyugodj meg! Lika nem fog kiszaladni az életedből! Tanulj meg mosolyogni előbb!”
Artyom rettegve gondolt arra, hogy elveszítheti Likát, a barátját, szeretettjét, aki olyannyira összeforrott vele, hogy életük gyökerei szinte egybefonódtak. Ezért az egész falu számára egyértelmű volt, hogy házasságra lépnek. Ám egyszer csak Lika úgy döntött:
– A városba megyek tanulni! – mondta egy este a folyóparti sétán.
„Miért? Itt minden megvan” – értetlenkedett Artyom, „munka, ház, segítenek a szüleim… Miért kell?”
„Ez a helyes út, Temka! Nem akarok vidéki, képzetlen buta lenni, és hogy mások emiatt nézzenek rám” – válaszolta határozottan.
Artyom nem tudott mit tenni. Hiába gúnyolták, ő csak hitt Likában, mert ha őt nem, kitől másból hihetne?
Lika búcsúzáskor a pályaudvaron halkan súgta neki:
„Ne hallgass senkire, csak rám! Várj meg!”
Senki sem hitte, hogy visszajön. Még Lika anyja is aggodalmaskodott:
„Miért térne vissza ebbe a sivárságba? Ott a város, ahol jó munkát találhat. Itt meg csak Artyom van. Majd úgyis máshoz megy.”
Artyom tudta a pletykákat, sötét gondolataiba merült, de várt türelmesen.
Végül Lika hazatért, helyet foglalt a helyi iskolában tanítóként, és összetette a sorsukat:
- Az általa szeretett házat Artyom édesapjával elkezdték azonnal felépíteni.
- Lika anyja sem ellenezte a házasságot, sőt figyelmeztette vőlegényét arra, hogy vigyázzon szerelmére, mint a szemére.
Az egyszerű margaréták, amelyek az út poros szélén nőttek, nem voltak ugyan gazdag ajándékok, de Artyom tudta, hogy Lika imádja ezeket a napfényes virágokat, hiszen sokszor ültek a fűzfa árnyékában és játszottak a szirmokkal.
Amikor Artyom épp egy szál virágot akart leszakítani a csokorhoz, meghallotta Barbosz üvöltését. Keze megállt a levegőben, és a már összegyűjtött margaréták kihullottak, meggyötörten feküdtek a lábainál.
Artyomnak ezek a kutyahullámok ismerősek voltak: egyszer egy tűzesetnél ilyen fájdalmasan üvöltött a kutya. Akkor Artyom apja, súlyos égési sérülésekkel, megmentette a szomszédot, az egykori barátot, aki később a szenvedélye miatt eltávolodott tőlük.
Most is ő érezte, hogy baj történt; az öreg kutya sem ok nélkül nyüszített ilyen félelmetesen.
Artyom futva ért oda, ahol Barbosz vicsorogva mozgott a lány mellett, aki életét vesztve feküdt a földön. A lány nem más volt, mint Janyicska, a szomszéd asszony, Katerina lánya. Mindenki a faluban ismerte őt kedves, barátságos természete miatt, és a kutyák, macskák is tisztelték vendégszerető udvarát.
Janyát “Ivaszkának” nevezték a finom alakja, szelíd arcvonásai és kedves természete miatt, aki mindenkiért aggódott és soha nem hordott magában haragot.
Artyom halkan szólította:
– Janya! Janyicska! – de hangja rekedt lett.
A lány kiütéstelen haja a pókfonákszerű hajzuhatagból arcszőrésbe omlott, miközben ő megpróbálta megnyugtatni a férfit, de végül újra sikoltozni kezdett – az a kiáltás, ami annyi idő után ismét betöltötte a csendet.
Barbosz újra felüvöltött, majd vicsorogva Artyom felé rohant, már nem különböztetve meg barátot az ellenségtől, csak a lánynak okozott félelmet látta.
Artyom gyorsan parancsolt:
– Barbosz, ki! – majd elhúzódott és elengedte Janyát.
Ő azonnal eltakarva arcát remegő, halkan hörgő görcsbe zuhant össze, már nem tudott sírni.
– Janyicska, drága! Mi történt veled? Ez én vagyok, Artyom! Nézz rám! Ki bántott? – próbálta nyugtatni Artyom, de a lány elájult.
Egy szempillantás alatt felemelte őt, és botladozva rohant a legközelebbi kunyhók felé, Marfa Potapovna kapujához.
– Nagymama! Nagymama, hol vagy? – kiáltotta.
Marfa megszokta látni ezeket a jeleneteket. Elhagyva öreg lábát, botorkált Artyom felé, hogy segítsen.
– Édes fiam, mi történt? Janya?!
– Nem tudom! A parton találtam! Sürgős el kell vinni a doktornak, és kocsival kórházba! – mondta kapkodva Artyom.
Marfa nem hallgatott tovább, megragadta unokája ujját, és küldte, hogy azonnal keresse fel Ivan Semenovics doktor urat.
Janyát lehelyezték a konyha árnyékos, hűs ágya helyére, épp mielőtt kijött volna a szobából, a lány újra kinyitotta szemeit, és egy újabb sikoly tört fel belőle.
Marfa meglepően erős öleléssel tartotta magához a reszkető lányt, simogatta a fejét és hátát, nyugtatva beszélt hozzá, ígérve, hogy senki sem bántja többé.
Janya tekintete egy pillanatra Artyomra esett, meglepve és rémülten, mire Marfa megdöbbent:
– Temka? Ez lehetetlen! Te megőrültél?
A kérdés szinte költői volt, hiszen Janya megijedt Artyomtól. Hátrált, összepréselte magát az ágyszélen, testét a díszes párnák takarták, mint egy fátyol.
Artyom eltávolodott ettől a rémült pillantástól, és talán csak a csend otthona, az összetört tányérok csillogó hangja hozta vissza az érzékelésébe.
– Nem én voltam, Janyicska! Hiszel nekem, nagymama! Esküszöm, nem érintettem! – próbálta védeni magát Artyom.
– Ne mentegetőzz, bolond! Én hiszek neked – mondta határozottan Marfa.
Majd határozott léptekkel hajolt Janya fölé:
– Ne haragudj, drága, ez így kellett – majd egy erős pofon helyezte nyugalomba a lány hisztériáját.
Janya felzokogott, és megbékélve, sírva kulcsolta Marfa kezét.
Ebben a pillanatban berontott Kateryna, megrázta a lány vállát, kiabálva:
– Drágám! Ki tette? Mondd meg azonnal!
Janya csak ingatta a fejét, zokogott csöndesen, majd Kateryna arcán eluralkodott a düh és kétségbeesés, és halkan, de határozottan rákérdezett Artyomra:
– Te voltál?
– Katya, gondolkozz már! – vágott közbe Marfa, és Artyomot a szobából kivezetve adta neki tanácsokat.
Artyom aznap csak a napfényben ülve bámulta a tájat, és testét nyomasztotta a gondolat: „Nem én… Nem lehet… De miért nézett így rám?”
Hamarosan a szomszédok is kezdtek gyülekezni, anyja pedig aggódva ült mellette:
– Temka, fiam, valami történt! Az emberek azt beszélik, hogy megbántották Janyát, és rád mutogatnak.
Mielőtt válaszolhatott volna, Ivan Semenovics megjelent, és gyengéden hívta.
Betéréskor Janya már nem sírt, csupán anyjára simult, miközben az némán simogatta és próbálta nyugtatni.
Ivan Semenovics intette Artyomot, hogy üljön le, és kérte, mondja el részletesen, mi történt.
Artyom csendesen mesélte, hogy csak sétált, amikor meghallotta Barbosz üvöltését, és futva talált rá Janyára a fűzfa alatt, aki magatehetetlenül feküdt.
Az asszony, Zinka, aki a falu pletykás hírében állt, megjelent, hogy gúnyosan ráfogja Artyomra a lány megrontását, de Marfa erélyesen elzavarta.
Marfa hitte Artyomot, és tudta, hogy valami sötét, más gonosz erő áll az eset mögött.
Janya emlékei sötét, homályos köntösben úsztak, semmit sem tudott felidézni arról, hogyan került a fűzfához, az ő kedvenc helyéhez, ahol a vízparton általában elmélyedni, álmodozni szeretett iskolák után.
Lika csendben tért vissza a szobába, leült Janya mellé, és gyengéden megfogta a lány hideg csuklóit, megkérdezve, mit emlékszik még.
Janya nem tudott emlékezni a támadó személyére, de elmondta, hogy furcsa, édes, templomi illatot érzett rajta, mintha tömjén és édesség keveredett volna.
Lika és a többiek gyorsan megértették, hogy a támadó Makszim, Janya távoli unokatestvére és egy ismert problémás alak volt. Szerencsére Barbosz elriasztotta még nagyobb bajtól a lányt.
Lika megnyugtatta Artyomot, hogy ő mindig hitt benne, és az egész trauma ellenére is erős mindketten, különösen a gyűrűk, amelyeket Artyom vásárolt, most új fényben ragyogtak.
Az este csendjében Artyom és Lika együtt ültek a lépcsőn, egymáshoz simulva, tudva, hogy a szeretet felülmúlja a félelmet és a fájdalmat.
„Mindig hiszek benned, Artyom. Szeretlek minden körülmények között, mert nélküled nem lenne értelme az egész életnek” – mondta Lika, miközben az esti naplemente arany sugarai megcsillantak a gyűrűjén.
Kulcsgondolat: Az összetartozás ereje és az igaz szeretet képes legyőzni a rettenetet és a kétséget, megőrizve a reményt a legnehezebb pillanatokban is.
Ez a történet a közösség támogatásáról, a család fontosságáról és a személyes bátorságról szól, amely megmarad még a legnehezebb időkben is. Artyom és Lika példája azt mutatja, hogy az igaz szerelem és a kitartás képes áthidalni a legsötétebb akadályokat, miközben a tiszta szívű emberek mindig megtalálják az útjukat a fényhez.