A hőség szinte elviselhetetlenül nehezedett a városra, még az évszakhoz képest is rendkívüli módon. A Nap olyan hevesen tűzött az égről, mintha egy őrült kovács izzó vasdarabbal perzselné a földet. Az aszfalt felett a levegő vibrált és remegett, mintha forró serpenyő lenne. A ritkán elhaladó járművek által felkavart por lassan lebegett a levegőben, hogy végül a járda mentén álló nyárfaleveleken ülepedjen meg, melyek a kórházhoz vezető úton sorakoztak.
A kórház vastag falai között hűvösebb volt, de ez nem hozott igazán megkönnyebbülést. Az operációs terem levegője steril és hűvös volt, átható antiszeptikum, jódtartalmú oldatok és egy nehezen leírható illat keveréke töltötte be a teret — egy olyan szag, amit minden orvos azonnal felismer: az életért folytatott harc illata.
Az asztalon egy vakbélgyulladásos beteg feküdt. Nem volt bonyolult eset, ám nagy odafigyelést kívánt. Lebedev Artyom, a tapasztalt sebész, kezei már automatikusan, precízen helyezkedtek, miközben a metszést végezte. Mozdulatainak határozottsága a többéves rutint tükrözte: szikéje finoman siklott a szöveteken, mint madártoll a papíron. Csak az órák monoton ketyegése és az asszisztens halk utasításai törték meg a csendet.
– Vérzéscsillapítás, – szólalt meg halkan Artyom, miközben nem engedte, hogy bármi elvonja a figyelmét.
– Értettem, – felelte a gyakorló fiatal orvos, aki már a könnyét törölte a homlokán a köpenye alatt.
Artyomot egyáltalán nem zavarta a forróság. A műtőben érezte magát otthon, ahol az idő másként telt, ahol minden milliméter számított, és egyetlen hiba az életbe kerülhetett. Minden tette gondolat nélküli folyamattá vált számára, a cselekedetek az elméjének folytatásává. Ebben a pillanatban kopogás hallatszott az ajtón.
Először tompán, majd egyre hangsúlyosabban, végül szinte dühösen. Artyom nem emelte fel a fejét.
„Semmi sem sürgősebb ennél az operációnál” – gondolta. Minden perc késlekedés a komplikációk esélyének növekedését jelentette számára.
Ám a kopogás folytatódott.
– Artyom Viktorovics! – hallotta kiabálni az ajtón túl egy hangot. – Azonnal a főorvoshoz! Az ügy nem tűr halasztást!
Ránézett az üvegajtó túloldalán álló Olya Szergejevnára, az osztályvezető főnővérre, akinek kemény, kősziklához hasonló arca most szokatlan aggodalmat tükrözött. Ez az érzés sokkal mélyebb volt, mint az egyszerű félelem – a baj előérzete.
– Tizenöt perc múlva érkezem, Olya – válaszolta higgadtan. – Éppen hasi műtét folyik.
– Artyom, itt minden másodperc számít! – remegett a hangja. – A „Zarja” állami gazdaságból hoznak egy tehenésznőt. Terhes, tripla szülés előtt áll. A szülés már úton van, a mentő autóban kezdődött. A szülészeti osztály több mint negyven kilométerre van, és képtelenek odaérni időben. Ezért azonnal ide hozzák, mivel ez a legközelebbi egészségügyi pont. Nincs sem szülész, sem nőgyógyász. Csak te. A főorvos azt mondta: „Lebedev az egyetlen, aki még emlékszik valamit a szülészetről. Hagyd abba mindent és menj!”
Artyom megdermedt. A szikét tartó keze alig remegett egy árnyalatnyit. Bezárta a szemét egy pillanatra. Elméjében a régi tanórák képei villantak fel, a szülészet tankönyvének ijesztő fejezete, amelyet akkor még meseszerű rémületként olvasott – a méh kifordulása. És most valósággá vált.
– Add át az eszközöket – parancsolta, távolodva az asztaltól. – Befejezzetek mindent az én ellenőrzésem alatt. Azonnal visszatérek.
Levette a köpenyt és a kesztyűket, majd rohanva az emeletre indult, mintha üldöznék. A szíve rendkívüli tempóban vert, erősen és rendszertelenül. Nem volt felkészülve. Ő onkológus sebész volt, a daganatok professzionális kezelője, nem szülész. Ám ezen a napon, ebben a vidéki kórházban ő volt az egyetlen, aki négy életet menthetett meg.
Az érkező részlegen a levegő meleg volt, keveredett az izzadság, a frissen kaszált széna és valami ösztönös, ősi szagával – a félelemmel. Egy fiatal nő hevert a hordágyon, nem több húsz évesnél. Arcán a halálsápadtság és a verejték csillogott. Ajkai kékes árnyalatúak voltak. Tragikusan kapaszkodott a korlátba, mintha attól tartana, bárhol elvihetnék őt. Ruhája már el lett távolítva, csak egy régi, rongyos hálóing maradt rajta, mely térdig fel volt húzva, hogy láthatóvá váljanak remegő lábai.
Mellette egy ideges, fiatal mentőtiszt sürgött-forgott, arca izzadt a feszültségtől.
– Artyom Viktorovics! – sóhajtott megkönnyebbülve, mikor meglátta. – A fájások elkezdődtek, minden túl gyors! Nem tudja visszatartani magát!
Artyom steril kesztyűt húzott menet közben. Elméje zaklatottan futott át a félig feledett ismereteken: tripla szülés, komplikációk magas rizikója, az első gyermek után gyenge szülési aktivitás, esetleges nem megfelelő helyzet, és legrosszabb esetben – a méh kifordulásának veszélye a túlzott nyomás miatt.
– Készüljön epidurális érzéstelenítés? – kérdezte a mentőtiszt.
– Nincs idő, – morogta fogai között, közeledve a hordágyhoz. – Szétnyitni a lábakat. Dasha, kitartás! Velünk vagyok. Megnézem.
A nő bólintott, ajkát véresre rágva, szemei félelemmel telve figyelték Artyom arcát, mintha ő lett volna az utolsó üdvözítő a világon.
Óvatosan, szinte gépies mozdulattal emelte fel a hálóing szélét, hogy áttekinthesse a kitágulást és a magzat helyzetét.
Ekkor megállt.
Az idő mintha megállt volna.
Füleit elnyomta a zaj, nem hallotta a kórház hangjait, a kopott linóleumot, a nő halvány arcát vagy a zavarodott mentőtiszt szavait. Csak azt látta, ami a szülőcsatornából kitüremkedett.
Nem a gyerekek lábai vagy feje volt az.
Egy bélkacs volt.
Lágy, kékes színű, nyálkás, lassan kicsúszott kifelé, mintha önállóan mozogna. Ez a teljes méh kifordulása volt. Egy olyan szerv, amely nem bírta el a tripla terhesség okozta óriási nyomást, valószínűleg helytelen erőlködések következtében kifordult, és most kikandikált. Minden másodperc késlekedés a szövetek elhalását, gangrénát, halálos szepszist és ezzel együtt a három gyermek – és az anya – vesztét jelentett.
Artyom kiegyenesedett. Arca érzelemmentes professzionális maszk volt, ám belül jéghideg görcsös feszültség szorította össze mindent. Érezte, ahogy a hideg izzadság lefolyik hátán. Nem volt felkészülve, senki sem volt az ilyen esetre. Ám ő itt volt, és egyedül ő menthette meg ezeket az életeket.
– Ne erőltesd! – szólt szinte suttogva, mégis parancsolóan, hogy Dasha ösztönösen elcsendesedjen. – Semmiképpen se erőlködj! Értetted? Lélegezz lassan, egyenletesen. Veled vagyok.
Arra fordult a mentőtiszt felé:
– Azonnal az operációsba! Készítsék elő a hasüregi műtétet! Azonnal! Hívd a csapatomat, a narkózost a helyszínre, a gyerekorvost az asztalhoz! Gyorsan!
A fiatal nő szalad az ajtó felé, Artyom pedig egyedül maradt Dashával. Megfogta a kezét, aki olyan erősen markolta az ujjait, hogy az ízületek recsegni kezdtek.
– Doktor úr… – suttogta. – Mentsen meg… csak a gyerekeket…
– Mindent megteszek – mondta, tekintetét a szemébe fúrva. – Megígérem.
Nem tudta, hogyan vitték a hordágyat a folyosón. Csak töredékes képek maradtak: aggódó ápolók arcai, a kerekek csörgése a linóleumon, a nővérek izgő-mozgó tekintete és folyamatosan visszhangzó suttogás: „Doktor, mentse meg a babákat… csak a babákat…”
Az a terem, ahol öt perccel korábban vakbélműtét zajlott, most olyan volt, mint egy méhkas. A csapat megértetlenül, de fegyelmezetten várakozott. A szülőt gyorsan áthelyezték az asztalra, miközben az érzéstelenítő már készült a narkózishoz.
– Teljes intubáció, – vezényelte Artyom, miközben a kezét csuklóig nedvesen tisztította. – Helyzet: tripla terhesség, teljes méh kifordulás. Terv: sürgős császármetszés és egyidejű manuális répozíció. Három perc az előkészületre.
A tapasztalt nővér is elsápadt. A méh kifordulása ritka, félelmetes kórkép, amiről a legtöbben csak tankönyvekből hallottak. Most pedig Artyomnak kellett végrehajtania ezt a soha életében nem végzett beavatkozást.
Odament az asztalhoz. A fiatal nő már altatás alatt feküdt, szemei csukva, lélegzete egyenletes, gépies. Már nem félő lány volt, hanem egy harctér.
– Pfannenstiel metszést kezdem, – hangja mély és nyugodt volt, átragadva a csapatra. – Precízen, biztos kézzel végighúzta a metszést.
A műtét elkezdődött. Kézmozdulatai, amelyek nemrég még teljesen más helyzetben dolgoztak, most automatikusan, gyorsan és hatékonyan működtek. A sebész mimikai memóriája legyőzte a pánikot.
– Vízburok megnyitva… első magzat: lány.
Az első gyerek apró, kékes árnyalatú volt, életjelek nélkül. Az ápoló gyorsan átadta a csecsemőt a reanimátorhoz, aki már készen állt az újraélesztésre.
– Második: fiú.
A második gyermek majdnem azonnal sírni kezdett, gyengén és panaszosan, ami az élet jelének számított ebben a feszült pillanatban.
– Harmadik: lány.
A legkisebb gyerek gyenge volt, gyorsan vitték lélegeztető gépre.
Már csak a kifordult méh maradt a látómezőben, amely egy hatalmas, kékes-bordós tömegként lógott az erekkel teli nyélen. Minden pillanatban a szövetek elhalása fenyegetett.
– Manuális pozícionálás, készüljünk nagyvérzésre, – figyelmeztette Artyom.
Megfogta a méhet. A szövet lágy, hideg volt. Óvatosan, hasonlóan ahhoz, mintha egy hatalmas zoknit fordítana vissza a helyére, szinte hihetetlen erővel, de precízen kezdte a helyére igazítani. Ez mesteri munka volt, nem az erő, hanem az elképesztő pontosság és érzékenység számított. Egyetlen rossz mozdulat végzetes sérülést okozott volna.
Homlokát izzadság borította; az ápoló steril kendővel itatta fel. A műtőben csend honolt, csak a masina monoton sípolása és a csapat visszafogott levegővétele szakította meg.
Végül az utolsó mozdulat. A méh halk, nedves hanggal visszahelyeződött eredeti pozíciójába.
– Pozíció helyreállt. Uterotonikumokat most! – utasította.
Az infúzión keresztül olyan gyógyszerek kezdtek el hatni, amelyek a méh összehúzódását segítették elő, ezzel ellátva a vérző erek összeszorítását. Mindenki feszült csendben várakozott. Ez volt a legkritikusabb pillanat.
Eltelt egy, majd még egy perc.
– A vérzés normális keretek között van, – jelentette az asszisztens, amint nyomon követte a folyamatot. – A méh összehúzódik.
Csak ekkor szakadt el Artyom az operációs mezőtől, és kiegyenesedett. Háta elviselhetetlen fájdalomban égett. Fáradtság szorongatta, mintha egy kimerült citrom lenne.
– Zárjunk, – mondta halkan.
Amikor az utolsó öltéseket varrták, a gyerekorvos hozzá lépett.
– Artyom Viktorovics… A két kislány gyenge, de életben van. Küzdenünk kell értük. A fiú erős, már sír is.
Artyom csak bólintott, szavakra képtelenül. Kiment a műtőből, nehezen kereste meg zsebében a cigarettáját, keze remegett.
Kint állt az orvosi szobája nyitott ablakánál. A meleg levegő a mezők és a por illatát hozta. Valahol a gazdaságban otthona, a tehenek, talán a férje vagy a szülei vártak rá. És most várják a három gyererket.
Elszívott egy slukkot, mély lélegzetet vett. Az agyából minden gondolat eltűnt, csak az a kép maradt: ahogy föltekint a szitává kopott hálóing alól, és meglát valamit, ami még egy tapasztalt sebészt is megállított. Nem a félelemtől, hanem a hideg szakmai felismeréstől, hogy minden az ő kezében van.
Megmentette őket. Mind a négyet. Ma. Igen.
Elnyomta a cigarettát, és kezet mosni indult. Hosszú út állt előtte, hogy mind a születendő gyermekeket, mind az anyát felépítse. A műszakja még messze nem ért véget.
Az elkövetkező órák egybefonódtak a feszültséggel. Artyom Lebedev nem hagyta el a kórházat. Az orvosi szobában ült, kitöltötte a beteglapokat, és negyedóránként érdeklődött a gyermekosztályon, illetve az intenzív osztályon, ahol az anyát ápolták.
- A kislányokat lélegeztetőgépen tartják, de állapotuk stabil.
- A fiú tápszerrel táplálkozik.
- Várakoznak az eredményekre.
Közben a vakbélgyulladásos betege már magához tért az altatásból, és jól érezte magát. Az irónia a sorsban – a tervezett műtét sikeres volt, míg a kritikus helyzet kimenetele még mindig bizonytalan volt.
Hajnalhasadtával Artyom nem bírta tovább, és az intenzív osztályra ment. Az inkubátorokban két apró kislány fekszik, tele monitorokkal, akik a kis vörös cirmos kiscicákra emlékeztettek, miközben a mellkasuk ritmikus mozgását a gépek lüktető zajai kísérték. Mellette, egy rendes ágyban, csinosan betakart kisfiú ásítozott.
– Erős lányok, – mondta a szoba nővére, látva Artyomot. – Kitartanak.
Amikor belépett a nővér szobába, az anya már felébredt. Az infúziók, antibiotikumok és kontraktilis gyógyszerek lassan fejti ki hatásukat. Bár elgyengült és húsz volt, a rémület már nem tükröződött a szemében. Inkább a lassú, hősies remény világolt azokban.
– Doktor úr… – rekedt suttogás. – A gyermekeim…? – kérdezte.
– Élnek, – válaszolt Artyom, ahogy hozzá lépett. – Két kislány még gépi lélegeztetésen van, de az orvosok küzdenek érte. A fiú erős, és már követeli az ételt.
Az anya könnycseppek hullattak arcára, lassan végigcsorogva az elszáradt bőrén. Nem zokogott, csak csendesen, megkönnyebbülve sírt.
– Köszönöm… Értettem, hogy valami nincs rendben… – nehezen mondta ki.
– Helyesen cselekedett, amikor időben segítséget hívott, – válaszolt, megszakítva a beszélgetést. – A legnehezebb már mögöttünk van. Most pihenjen és gyógyuljon. Őrködünk felettük.
Kiment a szobából, rettenetes fáradtság szorította, amely lelkében mélyen gyökerezett. Hivatalosan véget ért a műszakja, de ő ott maradt.
12 órával később az egyik kislányt levették a lélegeztető gépről. Egy nap múlva a másikat is.
A harmadik napon, a következő műszakja előtt, meglátogatta az anyát, akit már Dashanak hívtak. Az ápolók szabályt szegettnek, hogy mind a három gyermeket odaadták neki. A karjában tartotta a fiút, míg két apró kis babát az ölében pihentetett, mélyen aludva.
Az egész szoba meleg esti napfényben úszott. Az illatában a friss tej, a steril tisztaság és az újszülöttek enyhe, gyengéd aromája keveredett.
Dasha felnézett rá, és arcán egy ragyogó, végtelen hálás mosoly jelent meg, ami minden fáradtságot és stresszt azonnal eltüntetett, amit az elmúlt napok során érzett.
– Artyom Viktorovics, ismerkedjen meg velük, – suttogta, nehogy felébressze a kislányokat. – Ők Vanya, Masha és Dasha.
Artyom odalépett, és nézte a három apró lényt, akikért néhány nappal ezelőtt megdermedt undorodásában, és keresztülment a poklon. Most csak aludtak, és ez volt a legfontosabb eredmény minden erőfeszítése után.
– Gyönyörűek, – suttogta rekedten.
Kijött a kórházból, beszállt az autójába. Keze már nem remegett. A naplementében nézte, amint a mezőket vörösről bíborra festi, és első alkalommal hosszú idő után nem a kiégést vagy a fáradtságot érezte, hanem egy éles, tiszta felismerést.
Megmentette őket. Nem csak megoperálta, hanem valóban megmentette. Most ott vannak a kórházban, mind a négyen – életben.
Beindította az autóját, és lassan elindult a vidéki úton hazafelé. Csak egy vidéki kórház sebésze volt. De ma tisztán tudta, miért van ott. És ez elég volt neki.
Az este folyamán, miközben a verandán üldögélt egy csésze teával a kezében, csörgött a telefonja.
– Artyom Viktorovics, – szólt a nővér hangja, – Dasha látni akarja önt. Azt mondja, ajándékkal várja.
Elmosolyodott, átöltözött, és elindult a kórház felé.
Belépve a szobába, Dasha három apró kézzel készített karkötőt nyújtott át neki – fehér cérnából, három gyönggyel.
– Ez önnek szól, – mondta halkan. – Hogy emlékezzen ránk, és tudja, hogy nem csak orvos. Ön egy angyal.
Artyom átvette a karkötőket, és könnyek szöktek a szemébe.
Ekkor értette meg: nincs ennél fontosabb, mint az, hogy valaki az élet és a halál között álljon. Aki látja a rémületet, és nem fordul el előle. Aki tudja, hogy kevés az esély, és mégis cselekszik.
Kilépett a kórházból. Az ég tele volt csillagokkal. Mindegyik egyformán úgy ragyogott, mintha csak neki világított volna.