Harmincéves koromban kötöttem házasságot, miközben a nevemről sem szó sem volt. Feleségem családja sem volt túl jómódú; apósa, Sharma bácsi, aki már hetven év körüli, csendes, törékeny volt, és egykor dolgozóként egy olcsó szálláson lakott.
Az esküvői ünnepség után apósom beköltözött hozzánk, és velünk élt utolsó napjaiig. Figyelemre méltó, hogy az évek során semmilyen rezsi, étel, gyógyszer vagy egyéb alapvető költség nem terhelte ránk a családot. Nem vett részt unokáink gondozásában, nem főzött, és takarítani sem segített.
Sokan ezt az állapotot „az egyik legjobb ajándéknak” nevezték. Többször is bosszankodtam, ám aztán átgondoltam a helyzetet: „Egy idős ember, az apósom; ha panaszkodom, akkor ki gondoskodik majd róla?”
Mégis, ha őszinte vagyok, belül gyakran éreztem keserűséget. Sokszor, a fárasztó nap végén, amikor hazaértem, és a kihűlt hűtőt néztem, láttam, ahogy mindenki nyugodtan teázgat, mintha semmi dolguk sem lenne ezzel…
Végül, amikor elhunyt, azt hittem, ezzel minden véget ért. Nyugodtan távozott 89 évesen, kórházi kezelést nem igényelt. Aznap reggel feleségem főzött neki kását, és akkor vette észre, hogy már nem lélegzik.
Apósom jelenléte mindig háttérbe szorult számomra, részben korából, részben a megszokás miatt – olyan volt, mint egy árnyék otthonunkban.
Temetését szerény keretek között rendeztük, mivel feleségem családjának nem volt jelentős vagyona, így mi álltunk mindennek a költségeihez.
Három nappal később kopogtatott valaki: jól öltözött férfi állt az ajtóban, és kezembe véve egy pohár vizet, majdnem elejtettem. Ügyvédként mutatkozott be, papírokat tartva kezében. Igazolva személyazonosságomat, átadott egy piros noteszt, majd így szólt:
„Az elhunyt Sharma bácsi végrendelete szerint Ön az összes személyes vagyonának egyedüli örököse.”
Elmosolyodtam, arra gondolva, tréfál. „Milyen vagyonról beszélünk?” – kérdeztem, mert az elmúlt 20 évben a családom mindenből próbált így is kimaradni, még cipőm sem volt igazán.
Az ügyvéd azonban sorra mutatta az okiratokat.
- 115 négyzetméteres telek a városközpontban, amely két éve a nevemre van írva.
- 3,2 millió rúpiát meghaladó megtakarítási számla, melyen én szerepelek kedvezményezettként.
- A kézzel írt levél Sharma bácsitól, melyben arra kéri az ügyvédet, hogy legyen mellette.
A levélben ezt írta:
„Ez az apósom sok panaszt szokott megfogalmazni, de soha nem hagyott éhen halni a 20 év alatt, és támogatott engem. A lányom lustasága miatt teljes felelősség az övé. Hosszú életem során megtanultam megkülönböztetni a jótól eltérő természetű embereket. Nem kérhet kölcsönt, de semmit sem hagyhatok utána.”
Szótlan maradtam, könnyekkel a szememben, mert nem értettem eléggé a szándékok mélységét. Kiderült, hogy apósom sem volt szegény. A telek családi tulajdon volt, amit titokban tartott, és soha nem említett. A megtakarítási számla az egész életéből összegyűlt nyugdíjból és állami juttatásokból származott, kamatokkal együtt, anélkül, hogy a pénzét valaha kifosztották volna.
Ennek a tulajdonjogát nekem adta, akit egykor terhnek tartottam és „ajándékként” kívántam távozni az otthonunkból.
Aznap este csendben álltam otthoni szentélye előtt, füstölőt gyújtva, és arcára nézve így motyogtam: „Apa, nagy hibát követtem el.”
Fontos meglátás: Egész életében csendben élt, megakadályozva, hogy bárki is adósnak tekintse – még azt is, aki egykor terhét érezte.
Ez a történet mélyen ráébresztett arra, hogy az igaz gondoskodás és szeretet olykor láthatatlan marad azok előtt, akik nem keresik annak mélyebb értelmét.
Összegzésként elmondható, hogy a családon belüli viszonyok legtöbbször összetettek, és amit első látásra terhességnek vélünk, azok mögött sokszor önzetlen áldozatok rejtőznek. Sharma bácsi esete nyilvánvaló példája annak, hogy az önzetlen szeretet néha szótlanul, láthatatlanul munkálkodik az életünkben, sokszor anélkül, hogy azonnal észrevennénk.