A kora délutáni műszak tempós, a sürgősségi osztály zsúfolt és élettől vibráló. A monitorok pittyegése, az elcsepegtetett infúziók susogása és a hordágyak kerekeinek szüntelen kattanása az egyetlen zene, amit ott hallani lehet. Az orvos, nevezzük Csabának, épp egy komplikált császármetszést zár le, amikor kórusban szólnak meg a belső telefonok: sürgős beavatkozás, előrehaladott vajúdás, gyakorlatias hozzáállás.
Csaba gyorsan átöltözik, arcán koncentráció és nyugalom. Az orvosi öltözék kondenzálja az évnyi szakmai rutint. De amikor belép a szülőszoba ajtaján, amelyet egy asszisztens kissé tétován tart, a világ, amiben eddig biztosan mozgott, összeroppan.
Ott fekszik az ágyon—kopott lepedők között—a nő. Verejtékcseppek futnak végig a homlokán, haja ziláltan tapad az arcára, kezében reszkető ujjakkal szorongat egy telefont. És ahogy felpillant, Csaba felismeri. Az exbarátnője, Amina. Az a nő, akit egyszer szavak nélkül hagyott az élet, és aki eltűnt hét évvel ezelőtt. A múlt árnyai egy pillanat alatt visszadöbbentik.
„Te… te vagy az ügyeletes orvos?” – suttogja, hangja megremeg. „Ez… ez nem lehet igaz…”
Csaba arca elhalványul, de higgadtan bólint. A kórház logikája, a hivatás parancsa előtör. Betolja a hordágyat, átfogva a jelen és a múlt közti keskeny hídon. A nő szemeiből rettegés lövell, de utal egyfajta megnyugvás is: a felismerés, hogy az ember, aki elhagyta, most talán mégis visszatérhet.
A szülés bonyolult. A vérnyomás zuhanni kezd, az újszülött szívhangja elhalványul. A nő karjai remegnek, de Csaba lép, a szülésvezető irányítja a csapatot – mély belégzés, félelmetes nyugalom, empátia és profizmus elegyednek ebben a forgatókönyvben. A közönség – az orvosok, ápolók, családtagok – néhány tízes másodpercre elveszik a feszültségben.
Negyven hosszú perc telik el, de végül a sírás betölti a szobát. Gyorsan takaróba bugyolálják a kicsit, majd Amina, arcán könnycseppekkel, felhúzza őt a mellkasára. A baba sír, de biztonságban van Amina ölelésében.
És ekkor megőrül a világ. Csaba lezuhan, térdre rogy: a baba nem – nem is lehet! – a közös múltból származó csemete. A baba… világos szőke hajjal, kék szemekkel, és egy arccal, mely riasztóan ismerős.
Az a baba – Csaba emlékszik, az a kisfiú hat éve… Az exbarátnője várandós volt vele, és eltűnt, miközben ő külföldre költözött. Nem tudta… Emlékszik azokat a napokra, amikor a telefon néma volt, és csak a csend volt az otthona. Most a gyerek ott fekszik, néz fel rá… mintha hallaná a szívének a dobbanását, mint egy elveszett lüktetés.
Csaba felnéz, arcán átfut a felismerés szikrája. Amina reszketve néz rá. A baba nyugodtan szuszog az anya mellkasán. Függetlenül attól, mi történt régen, most itt van.
„Csaba?” – suttogja végül Amina, hangja szinte megtörik. „Ez a… ez a Mi gyerekünk?”
Csaba bólint, hangja mélyen bent reked: „Igen… öregem… a fiam.”
A csend nehéz. A szakadhatatlan múlt és a feldolgozatlan fájdalom hullámzik közöttük. De most ezt félre kell tenni. A baba biztonsága, Amina élete…
Csaba visszatér a szakmához, de most valami megváltozott benne. A teendő mellett ott himbálódik Amina és a gyermek. A múlt árnyékai mintha visszavonultak volna, legalább egy pillanatra.
Hónapokkal később, amikor Csaba otthon, egy csendes este, a kanapén ül Amina és a kisfiú mellett – akit elneveztek Leventének – mindketten fáradtan, de békében mosolyognak. Levente békésen támaszkodik az édesanyjára, aki puha sálban simogatja a haját.
Csaba hallgat. Nem szól. A múlt sebeit nem varrja össze egyetlen szó. De valami gyógyulni kezd. A jelenben, a szerény nappalijukban ott van a remény. A múltban elszalasztott lehetőségek pislákolása tépázott fényként lobban újra.
És bár nem tudják, mi jön ezután – hogy beszélgetnek-e, bocsánatot kér-e Csaba, vagy Amina elbocsátja-e – abban a pillanatban mindegy: a múlt darabokra hullott, hogy helyet adjon a jelennek.