A tavasz első napjai beköltöztek a házba. A függöny résein át rézsútos napfény csúszott végig a parkettán, a madarak reggeli éneke a félig nyitott ablakon keresztül szűrődött be. Minden idillinek tűnt — legalábbis kívülről.
Odabent, a hálószobában, Réka takaró alá húzódva feküdt. Teste lázban égett, végtagjai zsibbadtan és súlyosan pihentek maga mellett. A hőmérő vörösen villogott: 39,6. A fejében zakatolt minden, és még a lehelet is fájt. Úgy érezte, mintha egy gőzmozdony dübörögne végig a mellkasán minden lélegzetvételnél.
Férje, Márton, már korán reggel elment dolgozni – szokás szerint nem vette észre, hogy felesége alig áll a lábán. Nem volt szándékos figyelmetlenség, csak megszokás. A házban minden működött, ahogy kellett – főleg, mert Katalin, Márton édesanyja, határozott kézzel tartotta rendben a dolgokat. Túl határozott kézzel.
Az ajtó hirtelen kivágódott, mintha nem is betegségről, hanem csatatérről lett volna szó. Katalin jelent meg az ajtóban, karba tett kézzel, élesen hunyorítva.
– Te még mindig itt fekszel? – kérdezte, szemöldökét összevonva. – A mosógép üres, a reggeli nincs kikészítve, és a gyerek uzsonnáját is nekem kellett megcsinálnom!
Réka megpróbált felülni, de azonnal visszahanyatlott a párnára. Hangja gyenge volt, mint a szél által sodort papírlap:
– Katalin… kérlek… nagyon beteg vagyok…
– Beteg? – A nő hangjában inkább gúny, mint aggodalom csengett. – Tudod, hányszor voltam beteg, amikor a Márton gyerek volt? Akkor is elláttam mindent! Ez nem hotel, Réka, hanem otthon. És itt a rend az első!
Réka nem szólt. Csak nézte az anyósát – azt a nőt, akivel sosem tudott igazán kapcsolatot teremteni. Nem volt harag közöttük, de szeretet sem. Valami köztes, hideg, kimért viszony volt, amit a kötelező udvariasság tartott egyben.
Katalin még mondott valamit a “felelősségtudatról”, majd kiviharzott. Réka lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a láz újra átvegye a hatalmat.
Aznap délután
A hőmérséklet nem csökkent. Sőt, most már mellkasi szorítás is társult hozzá, és Réka zihálva kapkodta a levegőt. Az ujjaiban bizsergés jelent meg, és hirtelen azt érezte: valami baj van. Nagy baj.
Miközben próbált a telefonjához nyúlni, újra nyílt az ajtó. Katalin lépett be, de ezúttal nem hadarva, nem parancsolva.
– Hoztam egy kis gyömbérteát – mondta halkan, majd letette az éjjeliszekrényre.
Réka felnézett, és csak annyit mondott:
– Mentőt kellene hívni.
Katalin megtorpant. Először értetlenül nézett rá, majd észrevette a nő légszomját, a verejtéktől ázott haját, és azt a különös fényt Réka szemében – valami lázas, mégis könyörgő tükröződést.
Nem szólt, csak elővette a saját telefonját, és hívta a 112-t.
A kórházban
A diagnózis: tüdőgyulladás, komplikált lefolyással. Már órák óta be kellett volna vinni.
Katalin némán ült a váróteremben. Kezében szorongatta Réka sálját – vékony, halványkék anyag volt, olyan törékeny, mint akinek a nyakán szokott pihenni. Az orvos szavai visszhangoztak a fejében:
– Ha még egy-két órát vártak volna, sokkal súlyosabb lett volna az állapota.
Két nap múlva
Réka már stabil volt, lázmentes, bár még gyenge. Katalin minden nap bement hozzá, vitt gyümölcsöt, teát. Nem mondott sokat. Nem kérdezett, nem magyarázkodott. Csak ott volt.
– Réka – szólalt meg egyszer, miközben meghámozott egy narancsot – én nem vagyok jó az érzésekben. De amikor ma reggel nem voltál otthon, és csend volt, nagyon rossz érzés fogott el.
Réka nem válaszolt. Csak elvette a narancsot, és bólintott.
Hazatérés
A ház csendesebb lett. Nem kellett több szó. Azóta valami változott. A nappaliban a gyerekrajz még mindig az asztalon volt. Katalin nem szólt miatta. Réka meg nem kérdezte, miért nem.
Néha a csend többet jelent egy kiáltásnál.
És néha egy pohár tea – vagy egy csendes bocsánatkérés – helyrebillenti azt, amit évek kemény szavai eltorzítottak.