Az osztrák kisfalu, Hinterfeld, augusztusi déli csendje szinte tapintható volt. A napsütés perzselt, a fű sárgult, s a madarak is inkább az árnyékba húzódtak. Az élet lassan haladt, mint mindig — egészen addig, amíg meg nem érkezett a mentő.
A ház, amely előtt megállt, évszázados volt, repedezett vakolattal, és omladozó zsalugáterekkel. Az ajtó kivágódott, és Erika, a tapasztalt, kissé szigorú külsejű ápolónő ugrott ki a kocsiból. Hangja recsegve hasította ketté a forróságot:
— Gyerünk, Jonas! Itt az idő, nem várhatunk tovább!
A férfi, Jonas, szinte karjaiban cipelte feleségét, Martát, akinek arcán a fájdalom és az aggodalom egyaránt tükröződött. Hangja alig hallatszott, amikor suttogta:
— Ha történne velem valami… ne hagyd őket magukra…
Erika egy pillanatra megremegett. Tudta, mit jelenthet egy szülés egy 56 éves nő számára. Az orvosi protokoll szerint ez már határon túl van. Csakhogy ez az asszony nem volt hétköznapi.
A kórházba érve már várták őket. A grazi régió kórházában ritkán történik ehhez hasonló: egy ilyen idős nő komplikációk nélküli terhessége — már önmagában orvosi csoda. A nőgyógyászok egy része azóta is kétkedve fogadta a híreket.
A szülőszobában feszültség vibrált. Dr. Konrad Weiss, a szülészet legendás főorvosa, maga is jelen volt, kezeit dörzsölve, tekintete komor, de összeszedett. Mellette ott állt dr. Tobias, a fiatal, ambiciózus orvos, akinek tapasztalata még kevés volt, de kíváncsisága annál nagyobb.
— Milyen gyógyszeres előzményei voltak? — kérdezte Tobias halkan.
— Semmilyenek — felelte Erika. — Minden vizsgálat alapján természetes úton fogant. Ez a része… nos, megmagyarázhatatlan.
— Vagy csak valaki nem figyelt eléggé – morogta valaki a háttérből.
Weiss főorvos felemelte a kezét.
— Most nem ez számít. Most életet hozunk világra.
Az operáció elkezdődött. Marta mozdulatlanul feküdt az asztalon. Az idő megállni látszott. Minden apró hang hangosabbnak tűnt: a monitor pittyegése, a műszerek csörrenése, a légzés gép zúgása.
Aztán egyszer csak… sírás. Egy újszülött első, tiszta, erős hangja töltötte be a termet.
Megkönnyebbülés.
Ám a megkönnyebbülést hamar zavar váltotta fel. Az asszisztens, aki a babát tartotta, egyszer csak ledermedt.
— Weiss doktor… kérem, nézze meg.
Az idős orvos odalépett, és hosszú másodpercekig csak nézte. Majd halkan így szólt:
— Ezt a gyermeket… mintha évszázadok óta várnák.
A baba kicsi volt, de egészséges. Azonban volt valami furcsa a szemében — azok a szemek, amik szinte azonnal, reflexszerűen nyíltak ki, nem úgy, mint a legtöbb újszülöttnél. S mély, borostyán árnyalatuk volt. Már-már… emberfeletti.
Tobias közelebb lépett, majd visszarettent.
— Ez… lehetetlen. Ezek a szemek olyanok, mint… mintha látnának. Tudatosan.
Mindenki csendben maradt. Nem volt szó. Csak a csecsemő halk lélegzése hallatszott.
Marta még mindig eszméletlen volt. Jonas odalépett hozzá, megszorította a kezét. Erika odasúgta:
— Megcsinálta. Erős. Erősebb, mint hittük.
Másnap reggel Marta magához tért. Az első szava ez volt:
— Ő rendben van?
Jonas bólintott, elérzékenyülve. Kezébe vette a kicsit, és felesége mellé fektette. Marta hosszasan nézte a kis arcot, majd valami különöset mondott:
— Ő… már álmaimban is járt. Mielőtt tudtam volna, hogy bennem van… már akkor láttam őt.
Tobias, aki akkor épp jegyzetelt, felkapta a fejét.
— Hogyan érted ezt?
Marta csak mosolygott. Egy olyan mosollyal, amit nem lehetett megfejteni. Aztán így szólt:
— Ő nemcsak az én gyermekem. Ő egy válasz. Egy üzenet. Az élet mindig utat talál. Akkor is, amikor minden és mindenki lehetetlennek tartja.
A hír futótűzként terjedt a kórházban. És hamarosan azon túl is. Az orvosi világ felkapta a fejét: 56 éves nő természetes fogantatásból, komplikációmentes szüléssel, egy gyermek, akinek szemei úgy tűntek, mintha már mindent láttak volna.
Jonas és Marta visszavonultak falujukba, távol a reflektorfénytől. A gyermekük — akit azóta is csak „Leóként” emlegetnek — csendes, figyelmes kisfiúvá cseperedett. De az emberek, akik ránéztek, gyakran megálltak egy pillanatra. Mintha… érezték volna: valami különleges lakozik benne.
És talán igazuk volt.