Elena Morin pontosan 8:00-kor lépett be az irodaház forgóajtaján. A barna bőrkabátja alatt elegáns, sötétkék nadrágkosztüm feszült. Nem sokan vették észre — még — de ma valami megváltozott benne. Nem a ruhája, nem a sminkje. Hanem a járása. A tartása. A csendes magabiztosság.
Az utolsó hónapok eseményei sűrű szövetként feszültek az elméjében, ahogy a lifttel a 17. emeletre emelkedett. Nemrég még Thomas mellett ébredt reggelente. Thomas, aki szerint a hatalom természetes kiváltság, nem érdem.
És Thomas, aki három hete így szólt hozzá vacsora közben, egyetlen érzelem nélkül:
– Nézd, Elena… túl sokáig hagytam, hogy lehúzz. Őszintén, mit tettél az utóbbi öt évben? Ugyanazon a szinten vagy. Kényelmes neked ez a „stabilitás”, de én… én többre vágyom.
Elena akkor csak hallgatott. Pedig már akkor tudta, hogy valójában ő az, aki többre vágyik.
– Sajnálom – mondta végül halkan –, de úgy tűnik, nekem már nem vagy elég.
Thomas nevetett. Szánakozón, fölényesen. – A karriered halott, Elena. A kapcsolatunk is. Holnap reggelig kérem, hogy költözz el.
És másnap reggel Elena el is ment.
Csakhogy nem lefelé indult. Hanem felfelé.
A liftding elnémult, és az ajtó kinyílt. Az igazgatóság tanácstermének üvegfala mögött már gyülekeztek a tagok. A folyosón fiatal asszisztensek siettek kávéval, jegyzetekkel, dokumentumokkal. Elena halk köszönéseket kapott, és néhány meglepett pillantást is.
A tanácstermet középen egy hosszú, sötétfa asztal uralta, körülötte tizenkét szék. Az egyik, középen, üresen állt.
Thomas már ott volt. Szokásához híven zajosan lépett be, harsány üdvözléssel, amitől egyesek zavartan igazgatták a nyakkendőjüket. A fekete öltöny tökéletesen simult rá, haja frissen vágott, illata domináns.
Észre sem vette Elenát.
Már kezdődött a gyűlés, amikor az elnökségi tag, Monsieur Devaux felállt.
– Hölgyeim és uraim – kezdte –, örömmel jelentem be, hogy a mai napon új ügyvezetőt üdvözölhetünk a vezetőségben. Az igazgatótanács egyhangúan megszavazta a kinevezését.
Thomas szeme csillogott. Visszaült a székébe, kihúzta magát. Elena a terem végéből figyelte.
– Kérem, fogadják sok szeretettel… Elena Morint.
A csend, ami beállt, élesebb volt, mint bármely szó. Thomas pillanatokig mozdulatlanul ült. Mintha nem is értette volna, amit hall.
Elena nyugodtan előrelépett. Minden lépése határozott volt, hangtalan, elegáns.
– Köszönöm a bizalmat – mondta halkan, mikor elfoglalta a helyét. – Nagy felelősség ez, de készen állok rá.
Thomas arca sápadt volt. A kezében szorongatott toll koppant egyet az asztalon.
Monsieur Devaux folytatta:
– Elena már évek óta kulcsszerepet játszik az elemzői részleg újrastrukturálásában, és jelentős szerepe volt abban, hogy a cégünk a tavalyi negyedévben rekordnövekedést ért el.
A férfi tekintete ezután Thomasra siklott. – Ami pedig az osztályvezetői pozíciót illeti… nos, Elena fogja kiválasztani a saját csapatát. Teljes döntési jogkörrel.
Thomas úgy nézett, mintha levegő után kapkodna. Végre megszólalt:
– Elnézést… csak hogy tisztázzuk. Elena… ön fogja vezetni az egész osztályt?
– Nem. – Elena egyenesen a szemébe nézett. – Az egész részleget. A szervezeti átalakításokkal az én hatásköröm alá kerültek a stratégiai és elemzői szintek is.
Thomas megdermedt.
– Értem – mondta végül, nyelve alig mozdulva. – És mi lesz az én szerepem?
Elena a jegyzeteire pillantott. A hangja könnyed volt, de határozott:
– Az előző vezetőség javaslata szerint továbbra is projekt-koordinátorként számítunk rád. A döntés azonban az új struktúra alapján felülvizsgálható.
A levegő megfagyott.
Thomas csak bólintani tudott. Aztán némán hátradőlt.
A gyűlés után, Elena egyedül maradt az irodában. A hatalmas üvegablakon túl a város nyüzsgött, de ő csak ült, és hallgatott.
Ekkor kopogtak. Thomas volt.
– Csak egy perced lenne? – kérdezte halkan.
– Tessék – felelte Elena, de nem kínálta hellyel.
A férfi zavartan nézett körül. A szoba… a szoba most az övé volt. Nem az övék. Csak az övé.
– Nem hittem volna, hogy… – kezdte, de nem találta a szavakat.
– Tudom – felelte Elena.
– Tudtad? Már akkor?
Elena ráemelte a tekintetét.
– Igen, Thomas. Már akkor tudtam. De vártam. Mert néha nem elég csak nyerni. Meg kell várni, míg a másik saját magát győzi le.
Thomas bólintott. Láthatóan nehezen viselte a helyzetet. Aztán halkan annyit mondott:
– Gratulálok.
Elena csak ennyit válaszolt:
– Köszönöm. Most… kérlek, csukd be magad mögött az ajtót.
Thomas távozott. Elena pedig hátradőlt, és először mosolygott aznap.
Nem diadalmasan.
Hanem szabadon.