A magánkórház hetedik emeletén
A csend hófehér leple borította a szobát. Az elektrokardiogram egyenletesen jelezte a szívverést, miközben steril fények világították meg Harley arcát, akit nemrégiben pajzsmirigy-műtét után ápoltak.
Az altatás teljes hatása még nem múlt el, mikor Harley hunyorogva meglátta férjét, Markot, amint egy iratcsomóval áll az ágya mellett.
– Már ébren vagy? Jó. Itt van, írd alá.
Szavai ridegek, lelketlenek voltak, nélkülöztek minden együttérzést.
Harley zavartan pislogott:
– Mi ez? Milyen papírokról beszélsz?
Mark tolta felé az iratokat, hangja tömör volt:
– Válási papírok. Mindet kitöltöttem. Csak az aláírásod kell.
Megdermedt Harley. Kavargott benne a hitetlenkedés és a fájdalom, de még egy levegőt venni is nehéznek bizonyult műtétje miatt. Nem szólt, csak tekintete mindent elárult.
– Ez csak valami kegyetlen tréfa?
– Komolyan mondom – válaszolta Mark –, már nem bírom tovább ezt a gyengeséget és betegeskedést. Elegem van, hogy egyedül küzdök, megérdemlem, hogy az érzéseim után menjek.
Hangja elképesztően nyugodt volt, mintha egy biztosítási szerződésről beszélne, nem pedig egy tíz éve tartó házasság végét jelentené.
Harley apró mosolyt villantott, miközben könnyek csorogtak végig arcfelületén.
– Tehát megvártad, amíg mozdulni és beszélni sem tudok, hogy aláírást kényszeríts?
Mark egy pillanatra habozott, majd bólintott.
– Ne engem hibáztass. Ez elkerülhetetlen volt. Találkoztam valakivel. Ő sem akar többet titokban élni.
Harley halkan összeszorította a fogát. Torokszorító fájdalom gyötörte, de a lelkét érintő kín még ezeknél is mélyebb volt. Mégsem kiabált vagy zokogott.
Csak halkan kérdezte:
– Hol a toll?
Meglepődve nézett rá Mark.
– Tényleg alá akarod írni?
– Te magad mondtad, hogy csak idő kérdése.
Átadta a tollat. Harley bizonytalanul nyúlt érte, majd lassan írta alá nevét.
– Rendben. Kívánok neked békét.
– Köszönöm. Visszaküldöm a megbeszélt vagyontárgyakat. Viszlát.
Mark hátat fordított, majd csendesen távozott. Az ajtó halk kattanással csukódott be. Ám alig telt el három perc, mikor újra benyitottak.
Dr. John lépett be, Harley régi főiskolai barátja és egyben az őt megműtő sebész. Egy orvosi karton és egy csokor fehér rózsa volt nála.
– A nővér beszélt rólad, hogy itt jártál?
Harley enyhén bólintott, szeme sarkában halvány mosoly játszott:
– Igen. Jött a válásért.
– Jól vagy?
– Sokkal jobban, mint gondolnád.
John leült mellé, letette a virágokat, majd elővett egy borítékot.
– Ezek a válópapírok, amiket az ügyvéded kért, hogy őrizzem meg helyetted. Mondtad, ha először Mark hozza, ezt fogod aláírni és visszaküldeni.
Harley remegés nélkül bontotta fel a borítékot, majd aláírta a dokumentumot. Azután Johnhoz fordult ragyogó eltökéltséggel:
– Innentől kezdve csak magamért fogok élni. Nem próbálom többé megfelelni a “jó feleség” szerepének, és nem álcázom az erejét, ha elfáradtam.
– Itt vagyok melletted. Nem azért, hogy bárkit helyettesítsek, hanem hogy támogassalak, ha megengeded.
Harley bólintott. Egy könnycsepp gördült le arcán – nem fájdalomtól, hanem megnyugvástól.
„Köszönöm, hogy elmentél, így végre elengedhetem azt, aki már régen levette a kezét rólam. Az elhagyott nem én vagyok – te vagy az, aki örökké elveszítette azt a nőt, aki egykor az egész szeretetét neked adta.”
Egy héttel később Mark kézhez kapott egy ajánlott levelet. Benne a végleges válóhatározattal és egy kézzel írt megjegyzéssel.
Abban a pillanatban Mark végre felfogta, hogy ő az, aki igazán hátrahagyott valakit, mert úgy hitte, hogy véget vet a kapcsolatuknak.
Fontos tanulság: Sokszor nem az a sérült, aki elsőként távozik, hanem aki az érzelmileg elengedett ember marad hátra, rádöbbenve a valódi veszteségre.
Ez a történet olvasóink mindennapjaiból merít inspirációt, professzionális író tollából született. A nevekre és helyszínekre való bármilyen egyezés csupán a véletlen műve. A képek kizárólag illusztrációként szolgálnak.