Lakás vagy élet: a végrendelet titka és az elhunyt akarata
– Csak mondd meg őszintén, János – szólt Valentina levéve bőrből készült kesztyűit, majd gondosan a folyosói asztalkára helyezve azokat. – Nem akarod ugye ráhagyni a lakást?
– Anyám, miről beszélsz? – kérdezte János, miközben belépett, ledobta kabátját, és egyenesen a konyha felé vette az irányt. – Ez az én tulajdonom, közösen élünk benne.
– „Közösen”?! – csattant fel az asszony. – Persze! Először közösen, aztán, ha te egyszer eltűnsz, nekem kell majd együtt laknom azzal az örökké elégedetlen nővel! Szép kilátás, köszönöm szépen, fiam!
A konyhában az ablak mellett ült Tatjána. Rajta kopott melegítő, haján a fény megfakult, szemei vörösek. Előtte kihűlt kávé állt, amelyhez nem is nyúlt.
– Minden szavad hallom, Valentina asszony – szólalt meg csendesen.
– Nagyszerű, drága Tánya – válaszolta jeges udvariassággal az anyós. – Akkor talán magad is összepakolhatsz, és átengedheted a lakást. A gyászod túlságosan elhúzódik, itt pedig emberek élnek.
– Anyám! – fordult vissza János. – Tudod, mit mondasz?!
– Tisztában vagyok vele – felelte. – Ha egyedül akar élni, tegye. De ne a mi otthonunkban.
Tatjána lassan felállt, mintha csak kenyérért indulna. Közelebb lépett anyósához, a szemébe nézett:
– Ez a ház a férjemé volt. És a fiamé. Akit mindig csak „az a gyerek” néven emlegettetek. Itt nőtt fel, és itt, ezen a lépcsőházon belül halt meg. Most pedig ki akartok tenni innen?
– Saját hibájából halt meg – vágott vissza ridegen Valentina. – Motor, sötét este, sisak nélkül… Te voltál az anyja, hol voltál?
A szavak ütésként érték. János lehajtotta fejét, Tatjána elsápadt.
– Én… otthon voltam. Vacsorát főztem.
Néma feszültség nehezedett a konyhára.
Három hónapja Valentina „pár hétre” költözött be lábtörése után. De azóta sem ment el. Először Tatjána tűrte, majd jöttek a megjegyzések: „rosszul mosogatsz”, „a függönyök nyomasztóak”, „furcsa a macska”, „por van a mikrón”. Aztán Jánosnak a háta mögött: „Csak a lakást ne hagyd rá.”
– Tudja, Valentina asszony – Tatjána hangja remegett. – Ön boldog lenne, ha én eltűnnék. Akkor mindent megkapna.
– Hallod, János? – forgatta szemét az anyja. – Már vádaskodik is.
– Régen volt fiam – szólt halkan Tatjána. – Most csak az üresség maradt.
János két tűz között állt.
– Anyám, talán hazamennél? Hiszen a felújítás befejeződött…
– Persze, kiűzni egy idős asszonyt a meny gyásza miatt! Köszönöm, János.
Tatjána szó nélkül bevonult a szobába.
Néhány nap múlva a közjegyzőnél járt. A lakás kizárólag János nevén volt.
– Nem ön a tulajdonos – mondta a közjegyző. – Férje halála esetén az örökösök között oszlik meg a vagyon.
Az utcára kilépve megértette: nincs semmije. Sem férj, sem fia, sem védelem.
Amikor János „nyugodtan megbeszélni” hívta, kávéval és péksütivel jött.
– Tánya, anyámnak nehéz. Egyedül van…
– De ott vagy te – vágta el röviden.
– Igen, de… mi még hivatalosan sem vagyunk házasok. Jogilag nincs részed a lakásban.
– És ő azt akarja, hogy ráírd?
– Inkább… egy részt adni neki.
– Hogy én otthontalan maradjak.
János hallgatott.
Három nap múlva Tatjána ismét a közjegyzőnél volt.
– Életfogytig tartó lakhatási jogot szeretnék – mondta.
– A tulajdonos ki? – kérdezte az ügyintéző.
Rész 2. Az elhunyt akarata
– A tulajdonos? – ismételte Tatjána, mintha idegen nyelven hallotta volna. – János… a férjem.
– Ha csak az ő nevén van, akkor az életviteli jogot kizárólag az ő hozzájárulásával lehet bejegyezni – felelte nyugodtan a közjegyző.
Tatjána bólintott, de hangja elcsuklott:
– Értem… köszönöm.
Az irodából kilépve szinte összegyűrte a papírokat. A levegő nehéz volt, mint vihar előtt. Egy gondolat járt a fejében: én itt senki vagyok. Vendég. Még ott is, ahol az életem telt.
Emlékek
Denis mindig saját otthonról álmodott. Spórolt, dolgozott, utazásokat mondott le, hogy befizethesse a lakás előlegét. János akkor még tanult, de segített neki. Amikor Tatjána feleségül ment hozzá, Denis azt mondta:
– Ez a mi otthonunk, Tánya. Bármi történik, itt mindig biztonságban leszel.
Úgy hitte, az ígéret örök. De az „örök” rövidnek bizonyult.
Hazatérés
Otthon csend volt. Még a macska is aludt a fotelben. A konyhában Valentina teát kortyolt a szokásos elégedetlen arckifejezéssel.
– Már megint csavarogtál? – kérdezte gúnyosan. – Pénz van levegőre, de rezsire nincs.
Tatjána hallgatott. Tudta: minden szó szikra lenne a száraz fűben.
– Beszéltem Jánossal – folytatta Valentina. – Azt javasoltam, írja át a lakás egy részét rám. Így lenne igazságos.
Tatjána megállt az ajtófélfánál.
– Igazságos? Az, hogy utcára tegyenek?
– Senki nem akar kidobni – kortyolt újabbat az asszony. – Csak biztos akarok lenni, hogy maradhatok, ha Jánossal történik valami.
– És velem mi lesz? – nézett rá Tatjána. – Azt akarja, hogy velem éljen, miközben a saját helyemet is elveszik?
– A „helyed”? – mosolyodott el gúnyosan Valentina. – Te mindig is csak a fiam felesége voltál itt. Most pedig… csak egy volt rokon.
Beszélgetés Jánossal
Este János fáradtan tért haza. Leült Tatjánával szemben.
– Tánya, anyámnak igaza van. Rendezni kell a lakáskérdést.
– Rendezni? Vagy átadni?
– Nem, csak úgy, hogy senki se maradjon otthon nélkül.
– János – nézett rá komolyan Tatjána –, tudod, hogy a bátyád végrendeletet hagyott?
A férfi arca elsötétült.
– Milyen végrendeletet?
– Én sem tudtam. De ma az irattárban megtaláltam. Tudod, mit ír?
Csend.
– Ha meghal, a lakás fele engem illet.
– Ez lehetetlen – ugrott fel János. – Ha lett volna, tudnék róla.
– El volt rejtve. Borítékban, azzal a felirattal: „felnyitni csak halálom után”. Valaki nem akarta, hogy eljusson a közjegyzőhöz.
János nem nézett a szemébe.
Felfedezés
Másnap Tatjána kikérte a másolatot. Aláírás, pecsét, dátum – egy évvel Denis halála előtt.
A dokumentum egyértelmű: „Lakásom fele feleségem Tatjánát, másik fele öcsém Jánost illeti.”
Tatjána hideg, mégis biztos érzéssel tartotta kezében a papírt: igaza van.
Szembesítés
Este, miközben Valentina a nappaliban kötögetett, Tatjána belépett és elé tette az iratot.
– Mutatnék valamit.
Az asszony rápillantott, homloka összerándult.
– Mi ez?
– A fiának végrendelete.
– Honnan szerezted?
– Onnan, ahol nem tudta eltüntetni.
Az asszony elsápadt.
– Hazudsz.
– Nem. Már hivatalos másolat van nálam, és benyújtottam a közjegyzőhöz.
Ekkor János lépett be.
– Igaz ez, anyám?
Valentina elfordult.
– Csak… igazságot akartam.
– Az igazság – emelte fel hangját Tatjána –, hogy tisztelni kell az elhunyt akaratát.
Következmények
Attól a naptól a házban jéghideg lett a légkör. Valentina nem szólt Tatjánához, János pedig kerülte őket. De a folyamat elindult: a közjegyző kitűzte az öröklés idejét.
Tatjána hónapok óta először aludt nyugodtan. Tudta: most már van védelem. De belül érezte: az igazi harc csak kezdődik.
Valentina nem olyan asszony volt, aki könnyen feladja.
Rész 3. Lépések és ellenlépések
Néhány hét múlva újabb tárgyalás indult. Valentina pert indított, mondván, fia beteg volt, nem volt beszámítható.
Tatjána bizonyítékokat keresett. Denis kézírásos naplóját találta meg, amelyben így állt: „Ha történne velem valami, Tánya legyen biztonságban. Anyám sosem fogadná el őt, ezért végrendeletet készítettem.”
A bíróságon az irat döntő bizonyíték lett. Tanúk erősítették meg, hogy Denis józan gondolkodású volt.
Hosszú hónapok után a bíró kimondta: a végrendelet érvényes. A lakás fele Jánosé, fele Tatjánáé.
Valentina elsápadt, Tatjána pedig először érezte, hogy ismét levegőt vehet.
Epilógus
Fél évvel később Valentina visszatért saját lakásába. Jánossal ritkán találkoztak. Tatjána továbbra is abban az otthonban élt, ahol múltja és emlékei maradtak.
Gyakran elővette Denis naplóját. A sorok nemcsak szeretetéről tanúskodtak, hanem arról is, hogy még a halál után is mellette állt.