Egy várandós lány küzdelme és a remény útja
Lera szinte megdermedt, amint belépett a füves asszony házába, elszántan, hogy véget vessen a terhességének, bosszút állva azon a vőlegényén, aki elhagyta.
– Kólja, félek… – suttogta, miközben reszkető ujjai a egyszerű pamutruhájának szegélyét szorongatták. Hangja úgy remegett, mint az őszi falevél a szélben, szemei pedig könnypárásan néztek rá, mintha nem csupán választ, hanem megváltást kérnének tőle.
Ő pedig gyengédséggel válaszolt, szinte simogatva fogta meg kezét: – Mitől félsz? –
– Mi lesz, ha meggondolod magad? – kérdezte halkan, hangját hideg szomorúság járta át. – Ha elhagysz, egyedül maradok a gyerekkel…
– Ne aggódj, kedvesem, – mosolygott, homlokát megcsókolva. – Ha fiú lesz, együtt megyünk majd horgászni. Megtanítom őt becsületre, kitartásra. Ha pedig kislány, ő lesz a te segítséged, az örömöd és a család fénye.
Hitvesi ígéret: minél inkább magabiztossá tette Lerát, annál inkább erősítette a közös élet reményét.
– Mi van, ha az ő apját keresi majd? – kérdezte tovább.
– Meg fogja találni, mert én leszek az apja. Hamarosan a te neved is felveszed, ha feleségemmé válsz. Többé nem fogsz félelmek között élni. Ígérem.
Gyengéden megcsókolta, pont úgy, mint az első alkalommal, mintha minden ígéretét ebbe a csókba akarná sűríteni. Aztán könnyedén átszökött a fakerítésen, és maga mögött hagyta a csendes utcát, ahol a világítás lassan kialudt. Bár az éjszaka még csak közeledett, a faluban mintha varázsütésre elcsendesedett volna minden: nem hallatszott nevetés, dal vagy ének, csak kutyaláncok néha vonyítása és a szél susogása a lombok között. A falusi élet úgy szendergett, mint egy elfáradt utazó egy hosszú nap után.
Nikolaj magabiztosan, kezét zsebre dugva sétált, gyengéd mosollyal az arcán. A vetési munkát végezte, ami jól fizetett – nem csupán kenyérre és vajra elegendő, hanem álmokra is. Egy új tetőre, egy szép ruhára Lera számára, vagy kocsira a születendő gyermeknek. A tanácselnök pár nap szabadságot adott neki, hogy kipihenhesse magát, és felkészülhessen az esküvőre. Minden világosnak és reményteljesnek tűnt, akár egy hajnal első napsugarai.
Ám hirtelen az út szélén egy ismeretlen alakot pillantott meg. Ez nem volt falusi nő, ilyen szoros nadrágban és cigarettával a kezében nem jártak errefelé. Rövid haját vagányan hordta, tekintete szinte kihívó volt. Úgy állt ott, mintha rendreutasítaná a falu csendjét, készen arra, hogy mindent felforgasson.
– Helló, csinoska! – szólt hozzá megállva pár lépésre. – Honnan kerültél ide?
– Hűha, milyen barátságosak! – nevetett vissza, miközben füstöt fújt ki. – Legalább meg tudnál mutatkozni, vagy nem tanítottak meg udvariasságra?
– Kolja vagyok. És te?
– Marina, – válaszolta, miközben lecsapta a hamut. – Hol lehet itt egyáltalán szórakozni? Van valami érdekes ebben az egyhangú faluban?
– Szombatonként van tánc a klubban, – vállat rántott Kolja.
– Szombat? Ez nekem nem elég! Azonnal kell valami!
– Most? – tűnődött egy pillanatig. – Ha igazán most, akkor hozzám. Nálam csend van, senki nem zavar.
– Rendben, akkor gyere. A nagymamám nyári hétvégi házát béreltem nem messze.
Negyedóra múlva már egy hűvös szobában ültek, ahol egy régi lemezjátszón finom, lágy zene szólt. Az asztalon bor, gyümölcsök és gyertyák. Marina szeme egyfajta bájos ellenkezést tükrözött, mégis nem pusztán vágyat, hanem lázadást, újdonság és tiltott élvezet utáni vágyat.
– Táncoljunk? – kérdezte, felállva.
– Táncoljunk, – válaszolta, magához ölelve őt.
Az éjszaka, a tánc és az intimitás olyan volt, mint egy varázslatos álom: veszélyes, édes és megtévesztő.
Reggel Nikolaj hideg verejtékben ébredt. Rögtön összeszedte a dolgait, kirohant az utcára, és idegesen körülnézett. A nap már felkelt, és a faluban hamarosan elkezdődött a tehenek fejése. Ő gyorsan futott a poros úton szíve hevesen kalapált. Mit tett? Hogyan történhetett ez? Lera várta őt, a gyereküket is várta…
Ebben az estében mégis visszatért Marinához – az utolsó éjszaka. Marina másnap elutazott volna. Ez volt Nikolaj utolsó gyengesége, utolsó bűne.
Amíg Lera a tejhordó vödörből öntötte ki a tejet a farmon, egy fejőnő kuncogva megjegyezte:
– Lera, Kolja nem aludt otthon tegnap éjjel. Látták, ahogy betört a falusi házhoz.
– Hazudtok! – kiáltotta Lera, miközben a vödör hangosan a földre esett.
– Senki sem mesél, amit nem látott. Azt beszélik, hogy elhagy a városba azzal a nővel. Téged, terhesen, úgy hagy, mint egy használt cipőt.
A szavak úgy hatoltak át szívén, mint egy éles kés. Lera elsietett Kolja házához, ahol az ajtó zárva volt. Csak a fiú anyja ült az asztalnál, vörös szemmel bámult ki az ablakon.
– Elment… vele a városba… – suttogta.
Lera leheveredett a falhoz, teste lassan lecsúszott a földre. A világ összeomlott körülötte, fülében zúgott a csend, fejében csak egy szó világított: szégyen. Egy elhagyott, terhes nő. Hogyan nézhet az emberek szemébe? Hogyan élhet tovább?
A fájdalom és a megalázottság közepette Lera hirtelen döntött: nem hagyja, hogy a múltja megállítsa az életét.
Hazafelé rohant, levetette a köntösét, mintha meg akarná szabadítani magát a szégyentől. Fejében lüktető fájdalom. Nem adom fel, tudom, mit kell tennem.
A falu mellett élt egy bölcs asszony, Valya, akinek szemeiben ott tükröződött a fájdalom és a múltra visszatekintő tapasztalat. Hozzá jöttek, ha a gyerekek betegek voltak, ha a férjek az ital rabjai lettek, vagy ha valaki megtört szívvel küzdött. Most Lera is hozzá fordult, megtörten és nehéz terhet cipelve.
– Anyám, Kolja elhagyott. Egy másik nővel ment a városba… – sírt bele a házba.
– És te? Mi lesz veled és a gyerekkel? – kérdezte rémülten az anyja.
– Mit számítok neki? Csak egy egyszerű falusi lány vagyok…
Az apa kiment a szobából, arca megkeményedett.
– Meg fogom ölni, amint megszületik! – kiáltotta, ökölbe szorított kézzel.
– Lányom, miért érdemled ezt? – zokogott az anyja.
– Anyám, a Vályához megyek. Mondd meg a munkában, hogy nem vagyok itt… – kezdte összepakolni holmiját Lera.
– Menj, drágám. Beszélek majd ott helyetted.
Egy órával később már a jósasszony háza előtt állt.
– Gyere be, lányom. Igyunk teát, beszélgessünk, – invitálta Valya, mintha mindent tudna.
Az asztalnál, a lámpás halvány fényénél csendben ültek. Aztán a vénasszony megkérdezte:
– Miért jöttél?
Lera hosszan mesélte el fájdalmát, félelmét és megalázottságát.
Valya teát töltött neki, ami keserű volt, gyógynövények ízével és valami ismeretlen összetevővel. Nem telt bele sok idő, Lera fejében nehézség támadt, szemhéjai nehezek lettek, és álomba merült.
Álmában a csecsemő – törékeny és kicsi – egy gyors folyóban fulladozott. Sikoltott, hívta: „Anya! Segíts!” De ő mozdulni sem tudott. A lába mintha a földhöz ragadt volna. Sikított, ám hangját nem lehetett hallani. Majd hirtelen csobbanás és teljes csend.
Az álomból ébredve Valya kérdezte:
– Nos, döntöttél? Megszabadulsz a gyermektől?
Lera csendben volt, majd halkan felelte:
– Nem. Ez az élet. Az én vérem, az én lelkem. Nem fogom megölni őt.
– Helyes, – bólintott az asszony. – Menj haza, és ne feledd: nem vagy egyedül.
Lera gyalog indult vissza. Valya megtiltotta, hogy biciklivel menjen, mert terhesen az ártalmas lenne. De ő büszkén, felemelt fejjel haladt előre. Megszülte a gyermeket, felnevelte és erős lett. Volt Valyája, szülei és szeretete.
Kilenc hónappal később, egy tiszta tavaszi napon, egy egészséges, hangos kisfiú jött a világra, eleven kezecskékkel. A szülőotthonból Lera szülei várták, és másnap Kolja anyja is érkezett, egy csomaggal, melyben kötött zoknik, ingek és gyerekfedő voltak.
– Kérem, engedje meg, hogy láthassam az unokámat… Én vagyok a nagymamája… – mondta remegve.
Lera habozott, majd gyengéden átadta a kisfiút.
– Ó, te édes kincs, a vérem… – suttogta az asszony, a babát a szívéhez szorítva. – A nagymama hozott neked valamit, amit senki más nem adhat – szeretetet.
Két hónap múlva Nikolaj visszatért. A város nem fogadta el. Marina már elment. És ő ott állt a bolt előtt panaszkodva a barátainak, hogy:
– El sem hiszitek! Minden este bulikat csinál, főzni meg nem tud!
– Ha Lera mellett maradtál volna, nem lennének gondjaid, – felelték neki.
– Dehogy, Lera megbocsát nekem… – sóhajtott.
– Nem fog megbocsátani. Házasságot köt, és a fiát az új férjének fogja adni. Már saját élete van.
Otthon anyja várta, teát kínált neki, aztán a csomagját kivitte a verandára.
– Menned kell a városba. Ott volt jó neked, mikor megdobtad a terhes lányt. Itt nem vagy szívesen látott vendég.
– De hová menjek?
– Megtalálod majd, mint ahogy azt a nőt is, aki elcsábított.
És egy héttel később a faluban nagy esküvő zajlott. Lera mosollyal az arcán, fehér ruhában, gyermekét karjában tartva lépkedett az oltár felé, új férjével, aki törődő, erős és megbízható volt. A kisfiúnak három nagymamája lett: a vér szerinti, Valya, a jósasszony, és Nikolaj anyja, aki a könnyek ellenére is eljött az esküvőre, és boldogan sírt.
Az élet folytatódott – erősen, fényesen, igazán. Ebben rejlett a létezés értelme.
Összefoglalásként, Lera története azt mutatja meg, hogy a nehézségek és csalódások ellenére a belső erő és a támogatás segítségével képesek vagyunk újrakezdeni. A szeretet és a remény útján megtalálhatjuk a boldogságot, még akkor is, ha az út rögös és fájdalmas.