Az én követelőző anyósom kétszer is fehér ruhába öltözött esküvőkön – a fotós most végre helyére tette
Csak egyetlen fotóm van az esküvőmről: egy gondosan kivágott és profi módon szerkesztett kép rólam és a férjemről, amint az egyház előtt állunk.
A többi felvétel egy pendrive-on rejtőzik, mélyen eldugva, ahol igyekszem elkerülni, hogy véletlenül találkozzak velük.
Ne érts félre: imádom a férjemet, Jeffet, és a lagzi gyönyörű volt.
Azonban tökéletes napom eltört, amikor az anyósom, Linda, megjelent.
A nyári nap éppen csillapodni kezdett, mikor anyósom fenségesen lépett be az egyházba – nem stílszerűen késve, hanem egyszerűen késve –, mintha vörös szőnyegen vonulna be.
És ezt teljesen fehér, csipkés ruhában tette.
A ruha nem törtfehér vagy bohém árnyalat volt, hanem egyértelműen esküvői fehér.
Mindazokat, akik több kilométeres körzetben tartózkodtak, egyértelműen arra késztette, hogy őt figyeljék.
Fontos megállapítás: A figyelem teljesen rá szegeződött, a tekintetek elkerekedtek, a kamerák előkerültek, és az egyházon át visszhangzottak a meglepődött sóhajok, suttogások, valamint nevetések.
Valaki talán közbeavatkozott volna vagy halkan figyelmeztette volna megfelelő öltözékre, de senki nem tette.
Az első sokk után az emberek csak feszengve mosolyogtak, mintha egy lassított felvételű balesetet néznének, amit nem bírnak elengedni.
Én pedig az esküvői ruhámban álltam, miközben figyeltem, hogyan dönt úgy a férjem édesanyja, hogy a napom egyben az övé is.
Mintha a világ hirtelen kivonult volna a lábam alól.
Anyósom végigvonult a padsorok között, mintha ő lenne a menyasszony, aztán elfoglalta helyét az első sorban.
Jeff szemébe néztem, ahol ugyanaz a rémület tükröződött, amit én éreztem, valamint egy még nyugtalanítóbb érzés: a beletörődés.
– Most komolyan? – suttogta a koszorúslányom a hátam mögött.
– Csak lélegezz mélyet – válaszolta Jeff –. Ez még mindig a te napod, a mi napunk. Ne adj neki hatalmat!
Így hát mély levegőt vettem, és bólintottam férjemnek. Ez lett a mottóm az napra.
Ezzel a gondolattal birkóztam, miközben Linda ragaszkodott Jeffhez a fotozásokon, majd királynő módjára sétált körbe a fogadáson.
A napom arra szolgált volna, hogy fényében ragyogjak, mégis úgy éreztem magam, mint egy nemkívánatos vendég, aki csak az ingyen étel miatt csöppent be.
Próbáltam azonban elengedni a dolgot.
Professzionális szerkesztővel eltávolíttattam Lindát az egyetlen képemből, amelyet végül a kandallópárkányon tartottam, a többi viszont el volt temetve.
Ez még Jeff és köztem is jót tett, amikor az állam másik felébe költöztünk az esküvő után.
Bár nagy családi összejövetelek alkalmával találkoztunk, a többórányi távolság sokat segített a nyugalom megőrzésében.
Fontos megállapítás: Az ilyen ügyek elengedése ugyanakkor azt jelenti, hogy néha újra és újra szembe kell nézni ugyanazzal a problémával – gyakran ugyanabban a fehér csipkeruhában.
Eltelt néhány év, az élet ment tovább.
Végül a bátyám menyasszonya, Sarah eljegyzést jelentett be. Sarah éles és kedves nő, aki emlékszik a születésnapokra, süt otthon sütiket a családi vacsorákra, és őszintén igyekszik mindenkit bevonni.
Amint meghallottam az örömhírt, azonnal figyelmeztetni akartam őt.
Egy hétvégi látogatás során Sarah-val és Dylan-nal kettesben voltunk, egy tortakóstoláson vontam kérdőre Sarah-t.
– Csak figyelj Lindára – súgtam neki –, és ne lepődj meg, ha ő fehéret húz.
Ő csak nevetett.
– Ne aggódj, Dylan mesélt nekem az esküvődről, így beszéltem Lindával a ruhaszabályzatról. Megígérte, hogy egyszerű lesz – válaszolta kacsintva.
Felsóhajtottam, megnyugodtam. Talán Linda végre tanult a hibájából.
Talán valaki utána szólt neki róla. Reméltem, ezúttal valami szolidabb ruhában érkezik majd, talán sötétkékben, vagy levendulában.
És aztán jött a meglepetés: nem tette.
Alig kezdődött el az ünnepség, amikor már hallottuk a tűsarkú csendülését a kert útján.
Pillantottam Jeffre, Linda volt az egyetlen, aki még nem érkezett meg.
Ő azelőtt hívta fel, hogy Sarah végigsétálna a folyosón, és Linda azzal indokolta késését, hogy dugóba került.
Biztos voltam benne, hogy ő az! Amikor megláttam a ruháját, tátva maradt a szám.
Linda ugyanazt a fehér csipkeruhát viselte, amit az esküvőmön.
Egyetlen különbség, hogy most piros sálat kötött a derekára, mintha az bármit is változtatna.
És ez még nem minden. Színpadra illő smink és élénkpiros rúzs is díszítette megjelenését.
– Komolyan? – suttogtam Jeffnek. – Vagy ez most valami emlékképtörés?
– Nem fázik benne? – hallottam mögöttem egy kommentárt.
– Jaj, hát pont ezt viselte a te esküvődön is, ugye, Julie? – válaszolt egy másik.
Bólintottam, és láttam, hogy Sarah arca elsötétül, miközben megpillantotta Lindát.
A menyasszony ott állt a csodás ruhájában, mintha el akarna tűnni a föld színéről.
Megértettem, mit érezhet, és megszakadt a szívem érte.
Az esküvői fogadáson Linda izzó növényként tekeredett az ifjú vőlegény köré.
Hangosan nevetett, minden beszélgetésbe beleavatkozott, és úgy viselkedett, mintha ő lenne az esemény legfontosabb személye.
Mikor megérkezett a fényképező, senki sem számított arra, ami történt: Linda megkapta a hosszú ideje várt megszégyenítést.
A fotós elkezdte a csoportképeket, és Linda minden képbe véletlenül belekerült.
Már elhatároztam, hogy elküldöm Sarah-nak annak az illetőnek az elérhetőségét, akit korában fizettem, hogy kitörölje a fotókról Lindát, amikor a fotós jelezte, hogy figyelmet kér.
– Most pedig csak a menyasszony és a vőlegény, kérem – mondta.
Mindenki hátralépett, csak Linda maradt, magabiztos mosollyal, hogy ismét odatapadjon Josh oldalához.
Ám a fotós nem hagyta magát megtéveszteni.
– Nem, nem ön, asszonyom. Csak a menyasszony és a vőlegény. Vagy várjunk… ön a menyasszony?
Linda megdermedt. – Tessék? Nem! Én a vőlegény édesanyja vagyok.
– Ó – hajtotta oldalra a fejét a fotós, ártatlan zavarral: – Nem voltam benne biztos, mivel egész nap az ifjúhoz simult, és fehér esküvői ruhát visel – ez kissé megtévesztő volt.
Ez volt az egyik leglendületesebb visszavágás, amit valaha láttam. A közönség némasággal reagált, mint egy leesett tortára.
Nem tartott azonban sokáig.
Ketten-negyen elnevették magukat, aztán mindenki csatlakozott hozzájuk, egy koszorúslány harsányan nevetett, majd az egész társaság kacarászott.
Linda arca olyan vörös lett, mint a rúzsa, az állkapcsa megfeszült.
Ezután sziszegve közölte: – Én vagyok az anyuka, azt viselek, amit csak akarok. Mindenki csak irigykedik, mert én vagyok a legfontosabb nő itt!
Ám az illúzió megszakadt.
Az emberek összenéztek, már-oldalra sandítottak Lindára.
Sarah hallgatott, szája szorosan összeszorítva.
Aztán Dylan tett valami igazán figyelemre méltót.
Leszúrta Lindára a tekintetét, aztán karját Sarah vállára tette, és magához húzta.
Linda szeme elkerekedett, majd dühösen elsietett a gyepen, mintha egy elárult királynő lenne, szögletes cipője döngölt a fűben, miközben mormogott „tiszteletlenség” és „hogy mer így beszélni velem” jelmondatok alatt.
– Nos – mondta derűsen a fotós –, ez aztán az első eset volt.
Én pedig nem tudtam visszatartani a vigyort, ahogy néztem, amint a fotós csak a menyasszonyt és vőlegényt örökíti meg, ragyogóan, önfeledten, fotóbombázás és fehér dráma nélkül.
Később Linda húga és nagynénje utolérték a büfé közelében.
– Megint fehér ruhában? – fanyalgott Linda húga.
– Kétszer ugyanazzal a mutatvánnyal? Mikor tanulsz már, Linny? – sóhajtott a nagynéni.
És ekkor tört ki Linda.
Felkapta a táskáját, megcsattogtatta a fürtjeit, majd azt mondta: – Nem maradok ott, ahol nem értékelnek!
Magabiztosan, fejét magasra emelve végigsétált, magával húzva a csipkét, parfümöt és a makacsot.
– Ez most komoly? – kezdte Sarah.
– Igen – válaszoltam –, pont így hagyta ott a saját fia esküvőjét, mert valaki szembesítette a fehér ruha viselésével.
Az esemény többi része bonyodalmak nélkül zajlott le.
Hónapokkal később Sarah videóhíváson jelentkezett, hogy megérkeztek az esküvői fotók.
– Tudod mit? – mondta, miközben nézegette a képeket. – Szerintem jobb lett a végeredmény, mint amire számítottam.
Ami Lindát illeti?
Nos, mindannyian nagyon kíváncsiak voltunk, mit ölt majd magára a következő családi esküvőn. Szerintem megint a fehér lesz a befutó, mert vannak, akik sosem tanulnak.
Ez a történet a valós események és személyek ihletésére épül, ám kreatív célokból átalakítottuk. A neveket, karaktereket és részleteket megváltoztattuk a magánélet védelme és a narratíva felerősítése érdekében. Bármilyen hasonlóság élő vagy elhunyt személyekkel, illetve eseményekkel csupán véletlen egybeesés, nem szándékos.
Az író és a kiadó nem vállal felelősséget az események pontosságáért vagy a karakterek ábrázolásáért. A történet változatlan formában kerül bemutatásra, a vélemények a szereplőket tükrözik, nem pedig a szerző vagy a kiadó nézeteit.
Összegzésként: A cikkben bemutatott helyzetek rávilágítanak a családi dinamikák bonyolultságára, és arra, hogy egy-egy nem megfelelő megnyilvánulás milyen hatással lehet az ünnepek légkörére. Az önérzet és a hatalomvágy gyakran okoz feszültséget, de a helyzetek kezelése türelmet, erőt és néha egy kis humorérzéket igényel.