Új pozíció, új kihívások és közös pénzügyek
„Hogy megy a munka?” – kérdezte Pál, miközben második pohár kompótot töltött magának.
Finoman eltoltam az asztal széléről az iratgyűjtőt.
„Jól, a projekt majdnem befejeződött.”
„Mi újság a programozóval, aki mindig elkésett a határidőkkel?”
„Kirúgták.”
Pál bólintott, majd nekilátott paradicsomot szeletelni a salátához. A mozdulatai mindig precízek, megfontoltak voltak. Még a tizenkétórás műszak után is a gyárban nem kapkodott, amikor vacsorát készített.
„Egyébként” – fordult felém a késsel a kezében –, „decemberben lesz egy kis prémiumunk. Nem túl nagy, de mégis. Talán új hűtőszekrényre is költhetnénk belőle?”
„Előbb számoljunk, mennyi pénzünk van.”
Felálltam, az ablakhoz léptem. Kint a udvaron gyerekek bicikliztek, az anyukák padokon ültek. Egy átlagos csütörtök volt, semmi rendkívüli. Ám bennem már harmadik napja valami zakatolt.
Hétfőn Sergej Viktorovics behívott az irodájába.
„Anya, gratulálok. Január elsejétől te leszel a rendszeranalitikai osztályvezető.”
Lefoglalt székben ültem, és rá meredtem.
„De hát Igor…”
„Igor egy másik osztályra megy át. Sokáig gondolkodtunk, kit tegyünk a helyére. Te meg fogsz felelni.”
A fizetésem tízszeresére nőtt, azonnal, próbaidő vagy fokozat nélkül. Egyszerűen megnövelték az életem értékét tízzel.
„Anya, hallasz?” – Pál vállamat érintette.
„Igen, hallak. A hűtő jó ötlet.”
„Miért vagy ilyen komoly?”
Felé fordultam. Mellette állt, mindenütt lisztes volt, melyet reggel óta gyúrt a kenyértésztába. Arcán lisztcsík jelezte, hogy a kötényébe törölte a kezét. Az én férjem. Őszinte, kedves, megbízható. Aki minden fillért megfontoltan számol és örült az ötezer forintos jutalomnak.
„Csak kicsit fáradt vagyok.”
„Menj pihenni, én befejezem.”
Megcsókoltam az arcán, majd a hálószobába mentem. Bekapcsoltam a laptopot, beléptem a banki alkalmazásba. A képernyőn lévő számok szinte elképzelhetetlennek tűntek. Mintha egy számítógépes játékban lennék, amelyben bármit meg lehet venni.
Az összeg felét megtakarítási számlára küldtem, majd további egynegyedét, míg a főszámlán annyi maradt, mint Pál fizetése körülbelül.
„Anya, kész a vacsora!” – kiáltotta a konyhából.
„Jövök!”
Bezártam a laptopot és a tükörbe néztem. Még mindig ugyanaz az Anya voltam: ugyanazok a szemek, ugyanaz az orr. Csak most már havonta vehettek volna új autót, vagy fél évre kikölcsönözhettem volna házat a tengernél, illetve rendezhettem a szüleim lakáshitelét is.
„Mit nézzünk ma?” – kérdezte Pál, amikor leültem az asztalhoz.
„Fogalmam sincs, majd te választasz.”
„Valami utazósat? Láttam egy dokumentumfilmet Izlandról.”
„Szuper.”
Bekapcsolta a tévét, majd a salátámat tálalta, mint mindig, figyelmesen: több paradicsomot, mert tudta, hogy szeretem, kevesebb hagymát, mert nem vagyok oda érte.
„Gondoltam, talán pár év múlva elmehetnénk valahová repülővel. Ha sikerül spórolni.”
„Biztosan elmegyünk.”
„Tényleg így gondolod?”
„Persze.”
Elkezdtem mosolyogni, és gondoltam, akár holnap megvehetném nekünk az izlandi jegyeket. Vagy holnapután. Vagy minden egyes nap az év végéig. De nem mondom el neki. Még nem.
Ő büszke volt arra, hogy eltartja a családot, hogy meg tud takarítani plusz ezret, hogy együtt tervezünk egy közös jövőt, amelyben álmainkra gyűjtünk.
Én csendben gyűjtöttem. Egy nap pedig megadom neki az otthonunkat.
Eltelt három hónap. Hozzászoktam az új munkakörhöz, a tárgyalásokhoz, hogy az emberek most már a döntéseimet várták. Hozzászoktam a növekvő számlákhoz is, amelyek havonta gyarapodtak.
Pál kávét főzött, halkan dúdolgatott reggel óta jó kedvében.
„Anya, beszéljünk komolyan.” – mondta, miközben leült velem szemben az asztalnál.
„Miről?”
„A pénzügyeinkről. Eszembe jutott… most már család vagyunk. Minek legyen két külön bankszámlánk? Csináljunk egy közöset!”
Valami megfeszült bennem.
„Közös?”
„Igen. Én oda utalom a fizetésem, te is a tied. Közösen költünk, közösen tervezünk. Spórolunk házra, nyaralásra. Ahogy egy családban illik.”
Ő mosolygott, és szemei lelkesedéssel teltek meg, nekem pedig csak egyre nehezebb lett.
„Pali, nem lehet, hogy még túl korai ez?”
„Túl korai? Már fél éve házasok vagyunk. Hol a titkolózás itt?”
„Nem titkolózás, csak…”
„Csak mi? Nem bízol bennem?”
„Bízom, persze. Jó, próbáljuk meg.”
Elégedetten ragadta meg a kezem az asztal fölött.
„Remek! Holnap nyitjuk meg a számlát. Tudod, már ki is számoltam, mennyit tudnánk havonta félretenni. Ha ügyesek vagyunk, két év múlva elég lesz egy egyszobás lakás hitelére.”
„Egyszobás?”
„Hát, az első lépésnek ez elég. Aztán majd bővítünk.”
Bólintottam, és megittam a kávém maradékát. Este átutaltam egy összeget a közös számlára, ami nagyjából Pál fizetésével volt egyenlő. Egy kissé többet, hogy hihető legyen. A maradék a saját számláimon maradt, ahol már egy háromszobás lakás ára összegyűlt a belvárosban.
Pál boldog volt. Minden este mutatta az Excel-táblákat, amelyeken a jövőbeli költéseink terveit készítette: élelmiszer, közüzemi díjak, ruházat. Kalkulálta a megtakarításaink növekedését.
„Ha tovább szigorítunk a szórakozás költésein, az év végére majdnem százezer lesz a számlánkon!” – lelkesedett.
Én pedig néztem elégedett arcát, de közben csalónak éreztem magam.
„Anya, talán kereshetnél mellékállást?” – mondta egyszer. – „Esténként vagy hétvégén. Gyorsabban gyarapodnánk.”
„Miért kéne dolgoznod még? Így is fáradt vagy.”
„Jól vagyok. Csak szeretnék végre a magam helyén lenni. Mert még mindig a szüleinknél lakunk.”
Bekapni lett volna kedvem kiabálni, hogy már van pénzünk otthonra. Hogy nem kell hajtanod, nem kell minden fillért számolnod, nem kell lemondanod a mozizásról. De hallgattam.
Mert féltem látni a csalódást a szemében, vagy haragot, vagy még rosszabbat.
Egyszer csak Pál egy számítógép előtt állt, a kezében a telefonomat tartotta. A banki alkalmazás képernyője nyitva volt – az, amit nem zártam be, amikor a számláim egyenlegét ellenőriztem.
„Pali, magyarázhatom…”
„Háromszázezer az egyik számlán. Négyszázezer a másikon. Aztán még egy… mennyit keresel, Anya?” – lapozgatta a képernyőket, majd némán maradt.
Letettem a kanapéra, és ökölbe szorítottam a kezem.
„Jóval többet, mint korábban.”
„Mennyivel többet?”
„Jelentősen.”
„Mennyit?” – hangja megemelkedett. – „Jogom van tudni!”
„Tízszer annyit, mint te.”
Letette az asztalra a telefont, és az ablak felé fordult. Hosszú ideig háttal állt nekem.
„Tízszer annyit.” – suttogta újra. – „És mennyit teszel a közös számlára? Harmincezer? Aprópénz.”
„El akartam mondani neked…”
„Mikor?” – fordult felém. – „Mikor akartad elmondani?”
„Nem tudom. Féltem.”
„Mitől féltél?”
„Hogy csalódott leszel. Hogy elveszettnek érzed magad.”
Nevetett, de a nevetése keserű volt.
„Elveszettnek? Értem. Én itt spórolok minden fillért, ahogy csak tudok, te meg már három lakás árával rendelkezel.”
„Pali, kérlek.”
„Tudod, mi a legfájdalmasabb? – lépett közelebb. – Nem az, hogy többet keresel nálam, hanem az, hogy azt gondoltad, nem tudom ezt kezelni. Hogy gyenge vagyok, és nem tudok örülni a feleségem sikerének.”
„Nem így gondoltam!”
„Pont így gondoltad. Egyébként megmondtad volna.”
Elvette a kabátját a fogasról.
„Pali, ne menj el! Beszéljünk meg mindent.”
„Gondolkodnom kell.”
Becsukódott az ajtó, és egyedül maradtam. A földre ültem, könnyek hullottak először ezekben a hónapokban.
Pál késő este tért vissza. Arca fáradt volt, de nyugodt.
„Sajnálom, hogy kiabáltam.” – ült le mellém.
„Én kéne bocsánatot kérjek.”
„Mindketten hibásak vagyunk. Én, mert mindenbe bele akartam szólni, te meg azért, mert nem bíztál bennem.”
Megfogtam a kezét.
„Csak attól féltem, hogy mindent tönkreteszek. Pedig olyan szerencsések voltunk…”
„Tudod, miről gondolkodtam ma? – simogatta az ujjaim. – Arról, hogy igazad volt. Én tényleg csalódott lettem volna. Kicsinek éreztem volna magam. És ez az én problémám, nem a tiéd.”
„De én meg kellett volna…”
„Meg kellett volna bíznod bennem. És én nem szabadott volna, hogy a pénz legyen a legfontosabb közöttünk.”
Ültünk a sötétben, csendben.
„Pali, mi lesz most?”
„Őszinték leszünk egymással. Együtt döntünk majd, mi legyen a pénzeddel. A mi pénzünkkel.”
„Nem bánod?”
„Hogy a feleségem okos és sikeres? – mosolygott. – Egyáltalán nem.”
Következő nap megnyitottuk az igazi közös számlánkat. Átutaltam majdnem minden megtakarításom oda. Pál sokáig bámulta a képernyőn látható számokat.
„Tudod, holnap vehetünk házat?”
„Tudom.”
„És autót.”
„És autót.”
„És elmehetünk Izlandra.”
„Már holnap.”
Megölelt.
„És tudod, mi a legjobb?”
„Mi?”
„Hogy most már igazán álmodhatunk együtt.”
Fontos tanulság: A kommunikáció és a kölcsönös bizalom a párkapcsolatok alapja, különösen, ha a pénzügyekről van szó. Az őszinte beszélgetések segítenek elkerülni a félreértéseket és erősítik a közös jövőt.
- Új munkahelyi pozíció és a megnövekedett jövedelem próbára teszi a pár bizalmát.
- A közös bankszámla elképzelése hozza felszínre az anyagi helyzettel kapcsolatos feszültségeket.
- A félelem a párkapcsolat megingásától elvezet az őszinteség fontosságához.
- A kompromisszum és a nyílt beszélgetés támogatja a közös álom megvalósítását.
Ez a történet arra emlékeztet, hogy még a legszeretetreméltóbb kapcsolatokban is elkerülhetetlenek a nehézségek, különösen a pénzügyek terén. Az egymás iránti tisztelet, megértés és őszinte párbeszéd nélkülözhetetlen a bizalom megerősítéséhez és a boldog közös jövő építéséhez.