Üvegcsengés és törött álmok
A kristálycsengő hangja átszelte a konyha csendjét. Marina lassan engedte le a kezét a mosogatóba, miközben érezte, ahogy a húszéves házassági évfordulóra kapott pohár darabjai beleszorulnak az ujjainak párnáiba.
– Indulnál már? – kérdezte, hangja szokatlanul nyugodt volt, mintha valaki más szólna.
Vlagyimir ott állt a ajtófélfában, utazótáskával kezében. Az ő impozáns alakja, mely mindig is megbízható sziklának tűnt Marinának, jelenleg nevetségesnek hatott – mintha egy medve tévedt volna porcelánboltba.
– Marina, miért csinálod ezt? Megmondtam már… – tétovázott a helyén, nem merve sem belépni, sem távozni.
– Pontosan mit? – fordult felé mosogatókendőjével a kezében. – Hogy unod már? Hogy harminc év túl sok egy nőnek? Vagy hogy a huszonöt éves Anya jobban kezeli a… középkori válságodat?
A köztük lebegő csend olyan sűrű volt, mint a folyó feletti köd.
– Nem terveztem így, csak így alakult – nézett körbe a szobában, tekintete a közös prágai óra, a gyerekekről készült fényképek és a váza között cikázott, amit Marina sosem kedvelt, de a vőlegénye anyjától kapta, ezért megtartotta a nappaliban.
– Csak így alakult? – Marina hirtelen felnevettetett, nevetése mélyen megérintette Vlagyimirt. – Két hete pakolsz. Csekkeket találok ékszerüzletekből, rejtőzködsz a telefonoddal. És azt mondod, hogy „így alakult”?
Vlagyimir idegesen toporgott. Hányszor gyakorolta ezt a beszélgetést? Tízszer? Hússzor? Az előre megírt mondatok ekkor elillantak.
– Ötvenhét vagyok, Vova. Hová menjek most? – először remegett meg a hangja.
– Meglesz, bízz bennem – végre ránézett. – Mindig erősebb voltál nálam.
– Nem ezt kérdeztem.
– Harminc év, Volodja. Pont ma van harminc éve, hogy összeházasodtunk.
Bólintott, és lenyelte a gombócot a torkában.
– Marina, én…
– Menj – elfordult. – Anya vár.
Az ajtó halk csattanással zárult. Marina leült a székre és végre megengedte magának, hogy sírjon. Könnyei végigcsorogtak arcán és ajkán, idő és tér helyett csak a lakás üressége létezett.
Egyedül az emlékek között
A telefon az asztalon rezdült: „Mama, jól vagy? Apa hívott…” Lánya, okos Katja, aki apjára hasonlított makacs tekintetével és arckarcával.
Marina letette a telefont, nem válaszolva. Mit mondhatott volna? „Apád elment egy nálad fiatalabb nőhöz?” „Ötvenhét évesen egyedül maradtam?” „Félek, kicsim”?
Az első hetek egy soha véget nem érő sorozat voltak az álmatlanságról, a sírásról és a süketségről. Marina úgy járkált a lakásban, mint egy kísértet, botolva a harminc év közös élet nyomaiba. Az itt maradt bögre tört fogantyúval – kidobja vagy meghagyja? Dühében a falnak veri? A borotvája a fürdőben, a papucs az ágy mellett, a pulóver, amely még mindig édes, ismerős kölniszagát árasztja.
– Anya, nem eszel semmit – jött minden hétvégén Katja, telepakolva a hűtőt olyan élelemmel, ami aztán megromlott. – Elmennénk orvoshoz?
– Hogy bepakoljanak vegyszerekbe? – hárította el Marina. – Majd kibírom. Nem vagyok az első és nem is az utolsó.
„Mikor veszítettem el az értékemet az ő szemében?” – éjszakánként ezt kérdezgette Marina, miközben a párnába markolt.
Az első lépések egy új élethez
– Túl mélyen elvesztél már, Marinocska – találta meg az egyik nap a lépcsőházban szomszédja, Nina Petrovna. – Gyertek szombaton a könyvtári klubba! Izgalmas előadások vannak, és a társaság is kellemes.
– Milyen klub? – hárította Marina. – Nekem már túl késő éjszakai helyekre járni.
– Ó, hát én öt évvel idősebb vagyok nálad! És semmi gond! Második férjem után elváltam, tudod, milyen volt? Most meg Arkadij Semyonicsot is ott ismertem meg, képzeld el!
Nem is gondolta volna, hogy valaha más férfi mellett is látni akarja majd magát.
Egy reggel azonban a tükörhöz lépett és idegent látott. Megfáradt tekintet, szürkés bőr, mélyebb ráncok, mint valaha. Ez tényleg ő volt? Ez maradt meg belőle?
– Elég, – mondta ki hangosan. – Elég, Marina Sergejevna.
Egy órán belül már a fodrászszékben ült.
– Mit csináljunk? – kérdezte a fiatal lány, vibráló rózsaszín hajjal.
– Mindent, – válaszolta váratlanul Marina. – Teljes átváltozás.
Amikor Katja az este élelmiszerekkel megérkezett, a küszöbön megállt:
– Anya?! A hajad…
Marina végigsimította a divatos hamvaskék rövid fürtöket.
– Tetszik?
– Nagyon! – mosolygott lánya. – Fiatalabbnak nézel ki.
– Én is másképp érzem magam – ismerte be. – Tudod, kéne újítani kicsit a lakáson is? Mindig is világos falakat akartam a tapéta helyett.
Katja átölelte anyját, és hosszú hetek után először hullámzott melegség Marina szívében.
Újrakezdés minden területen
- Beiratkozott a szomszéd által javasolt számítógépes tanfolyamra
- Felújította a lakást: világos falak, új bútorok, régi kacatok selejtezése
- Felfedezte újra saját régi rajzait, ami lelkesedéssel töltötte el
- Elkezdett vízfestékezni, először bizonytalanul, majd egyre nagyobb örömmel
Kulcsfontosságú felismerés: Az új hobbi nemcsak teret adott az önkifejezésnek, hanem megnyitotta az ajtót az új kapcsolatok és lehetőségek felé is.
– Látnod kellett volna a meglepett arcát – mesélte Katjának az első kiállítás után – Oleg Petrovics úgy nézte a képeimet, mintha egy Van Gogh-ot pillantott volna meg!
– Anyu, ő… nem udvarol neked? – óvatosan kérdezte Katja.
– Mi? Ne, természetesen nem! Csak lenyűgözik a festményeim.
Ám este, az ágyban, Marina azon kapta magát, hogy elgondolkodik: talán mégsem lenne olyan rossz.
Új élet, új kapcsolatok, új esélyek
Vásárlószatyrokkal a kezében, a kulcsokat keresve a táskájában, telefonhívás szakította meg a csendet.
– Igen, Katjuska, holnapra emlékszem! A saját különleges pitémet elkészítem, ne aggódj.
– Anyu, van valami… – a lánya hangja furcsán csengett.
– Mi történt? – Marina végre belépett a lakásba.
– Apa hívott.
Marina megállt az ajtóban. Három év telt el azóta, hogy Vlagyimir elhagyta őt. Csak néhány száraz üzenetet kapott az ingatlanmegosztásról a jogi képviselőkön keresztül.
– Mit akart? – kérdezte, hangja higgadt és majdnem közömbös volt.
– Rólad érdeklődött, találkozni akar.
Lehető leglassabban tette le a szatyrokat az új, világoskék falú, tiszta fehér szekrényes, kézzel festett csempés konyhára. Vlagyimir még sohasem látta ezt a helyet.
– Anya, itt vagy?
– Igen, csak elmerengtem – válaszolta Marina mosolyogva. – Mondd meg apának, hogy nem vagyok kíváncsi az udvariaskodására.
– Azt mondta… – Katja habozott. – Hogy ő és Anya elváltak néhány hónapja.
Valami megmozdult Marina mellkasában – nem a fájdalom, amely már elszürkül, inkább meglepetés. Ez a hír egykor felforgatta volna az egész életét. Most csak múló kíváncsiságot keltett.
– Ezért jutott eszébe rólam? – kezdte kipakolni az árut. – Milyen kedves tőle.
– Anyu, furcsán szólt, mintha megöregedett volna – a lány hangjában aggodalom csengett.
– Három év nem tréfadolog, egyikünk sem fiatalodik – vont vállat Marina. – Ha beszélni akar, hívjon csak. A száma nem változott.
Letette a telefont és a bejárati tükörhöz lépett. Ő is megöregedett: szeme körül mélyebb ráncok, ősz haj, amit már nem próbált elrejteni. Ám a szemében ott volt valami, ami három éve nem: nyugalom és bölcsesség.
A múlt és a jelen találkozása
Aznap este, ahogy új hintaszékében olvasott, csörgött a telefon.
– Marina? – ismerős, mégis idegen hang.
– Szia, Volodja – tette félre a könyvet. – Katja mondta, hogy beszélni akarsz.
– Igen, én… – akadozott. – Bejöhetek? Telefonon kényelmetlen.
– Gyere csak, – tekintett az órára. – Holnap este hattól jó? Addig van programom.
Programjai között új barátnőkkel töltött estéket számítógépes tanfolyamon, és találkozók Oleggel, aki már nem csupán oktató, hanem talán valami több, akit Marina még nem tudott pontosan meghatározni.
– Rendben – csalódottság csendült a hangjában. Régen mondta volna, hogy „hatkor még dolgozom” vagy hogy „nem lehet korábban?”, és Marina alakított volna a tervein. Most nem.
Következő nap gyorsan elszállt. Marina semmiféle felkészülést nem vállalt: sem sütit, sem frizurát, sem különleges ruhát.
Pontban hatkor csengettek.
Marina lefagyott a bejáratnál, alig ismerte fel Vlagyimirt. Soványabb, beesett szemei és görnyedt vállai mutatták, hogy több mint hatvan évesen erősen megviselt.
– Gyere be – lépett félre, beengedve őt.
Vlagyimir úgy lépkedett az otthonában, mintha múzeumban járna: óvatosan és kíváncsian nézegette a változásokat, a falakon lógó képeket, az új tárgyakat, melyek róluk meséltek.
– Ezek a te műveid? – bökött az egyszerű keretben lévő akvarellekre.
– Igen, – tette le a csészéket az asztalra Marina. – Nemrég a városi galériában mutatkoztam be. Ülj le!
Vlagyimir leült, ámulva nézelődve tovább.
– Nagyon világos lett itt minden.
– Végre úgy állítottam be, ahogy akartam – mosolygott. – Mesélj, milyen az életed?
Vlagyimir bizonytalan vállvonogatással felelt.
– Nehéz. Anya és én… különváltunk. Ő gyereket akart, én meg…
– Gyerekeidet már felnevelted, és többet nem vágytál rájuk – fejezte be Marina.
– Igen, – nézett rá. – Marina, én…
Az ajtócsengő megszakította a beszélgetést. Marina az órára nézett, majd bocsánatkérően mosolygott.
– Bocsi, vendéget várok.
– Vendéget? – Vlagyimir összeráncolta a szemöldökét. – Talán nem most kellek?
– Nem, minden rendben – Marina az ajtó felé indult.
Az ajtónyitásnál Marina ragyogó mosollyal fogadta a belépőt.
– Oleg, gyere csak be! – lépett félre, beengedve a férfit.
Egy ősz hajú, karizmatikus középkorú férfi lépett be, kifejező barna szemekkel és barátságos mosollyal, kezében vadvirágcsokorral és egy üveg borral.
– Bocsi, késtem – nyújtotta Marina felé a virágot, és ekkor vette észre Vlagyimirt. – Ó, nem tudtam, hogy vendégek vannak nálad.
– Ő itt Oleg, a barátom. Vlagyimir, a volt férjem – mutatta be Marina.
A két férfi kezet fogott. Vlagyimir érezte Oleg biztos, határozott fogását, és ösztönösen kihúzta magát.
– Örülök – biccentett Oleg nyugodtan. – Marina sokat mesélt önről.
– Tényleg? – nézett meglepetten Vlagyimir volt feleségére, aki már virágokat tett a vázába.
– Igen, persze – vette le a kabátját Oleg. – Harminc év közös élet komoly időszak bármely embernek.
Hangjában nem volt sem gúny, sem provokáció, csak a tények nyugodt megállapítása. Vlagyimir kényelmetlenül érezte magát, mintha idegen lenne az új, ismeretlen otthonában.
– Szerintem megyek – lépett az ajtó felé. – Ti meg terveztek valamit…
– Versest este a irodalmi kávézóban – bólintott Marina zavartalanul. – Valóban vége? Vagy van még mondanivalód?
Vlagyimir odalett a gondolatai között. Mit akart mondani? Hibázott? Felismerte, milyen értékes volt a kapcsolatuk? Hogy Anna mindennapos követelődzései és elégedetlensége pokollá tették az életét? Hogy az üres albérleti szobában minden este eszébe jutott ez a ház, az illat, a hang?
– Csak azt akartam megtudni, hogy hogy vagy – mondta végül. – Úgy látom, jól. Ez örömmel tölt el.
– Köszönöm, Volodja – hangja mentes volt a haragtól, csak nyugodt távolságtartás. – Neked is jobb lesz, ebben biztos vagyok.
Bólintott, tudva, hogy ez nem kérdés, és nem ajánlat a folytatásra. Oleg finoman elhúzódott a fal mellé, mintha a képeket nézné, de Vlagyimir minden porcikájával érezte jelenlétét.
– Megváltoztál – szólalt meg váratlanul.
– Mindenki változik, Volodja – vont vállat Marina. – Az élet nem áll meg, még akkor sem, ha úgy tűnik, összeomlott körülöttünk.
Beszélni akart még, de rájött, hogy már nincs több szava. Bólintott búcsút intve, kilépett az ajtón, majd lassan indult a lift felé. Gondolataiban villantak a képek: új frizura, világos falak a régi tapéta helyett, akvarellek M.S. aláírással a sarokban, idegen férfi virágcsokorral – honnan tudta, milyen virágokat kedvel?
S ő, aki harminc évig vele élt, sosem jegyezte meg.
Az ajtó résnyire nyitva, Marina nevetése töltötte be a lakást – tiszta, csilingelő és ismerős, de most már elérhetetlen. Vlagyimir mélyen belül érzett valamit összeszorulni. Mit keresett, amikor visszajött? Bocsánatot? Vigaszt? Bizonyítékot, hogy Marina is ugyanannyit szenvedett nélküle, mint ő miatta?
Csak egy egyszerű igazságot talált: az élet megy tovább. Mindenki számára. Még akkor is, amikor úgy tűnik, hogy az idő megáll, és várja, hogy visszatalálj a megszokott helyedre.
Amikor kilépett a házból, felszegte tekintetét az ablakokra: az ő, már csak az ő lakásán az 5. emeleten minden szoba világított, mint meleg reménysugár az őszi alkonyat hidegében.
Most ott élt más élet – világos, tele új színekkel, új élményekkel és talán új boldogsággal. Egy olyan élet, melyben már nem volt helye számára.
Vlagyimir lassan indult tovább a buszmegálló felé, szemében könnyek gyűltek össze – nem önsajnálattól, inkább a felismeréstől: néha az, amit természetesnek hiszünk, elillan az ujjaink között a saját vakságunk miatt. És egyetlen bocsánatkérés sem képes visszahozni a múlt eltörött tükrét.
A nő, akit három éve elhagyott, csak az emlékeiben élt tovább. Közben a másik Marina lépkedett ki az irodalmi kávézó ajtaján – ecsettel a kezében, szemében fény, amit harminc év alatt ő nem tudott meggyújtani.
Összegzésként elmondható, hogy Marina története rávilágít a változás nehézségeire, a veszteség feldolgozására és az újrakezdés reményére, miközben megmutatja a belső erőt, amely minden élethelyzetben feléledhet.