Egy fiatalember segítséget nyújtott egy nagymamának, és majdnem ájulás közeli állapotba került az ajtaja előtt
Szergej, a 25 éves mérnök, sietve tartott hazafelé a munkahelyéről egy hideg és esős estén. Az arcába csapó hűvös szélben kezeit zsebre dugva majdnem elérte a megállóját, amikor észrevette, hogy egy idős hölgy, hajlott háttal, megrakott szatyrokkal, alig tud lépést tartani a zebránál. A járókelők mintha elkerülték volna őt, mintha láthatatlan lenne.
Megállt, és odalépett hozzá.
– Nagymama, segíthetek önnek? Hová szeretne menni? – kérdezte.
Az idős hölgy nézett fel rá, szemében fáradtság és jóság csillogott.
– Ó, kedvesem… Ha nem gond, a Kalinyin utcába, a 12-es számhoz. Nem messze van, csak a lábaim már nem nagyon bíznak meg magukban…
Szergej átvetette a szatyrokat, és óvatosan megtámasztotta a vállánál, majd lassan indultak el. A nagymama állandóan mentegetőzött, ő pedig csak mosolygott.
– Ne aggódjon, nekem rengeteg időm van.
Az épület bejáratánál még megkérte, hogy segítsen felvinni a lakásba is. Természetesen nem utasította vissza az ajánlatot. Amint felértek, a nő remegő kézzel fordította el a kulcsot a zárban.
– Gyerünk, fiam, gyere be, igyál meg egy pohár vizet! Köszönöm, igazán. Itt elég egyedül vagyok, ritkán jönnek látogatók…
A nappaliban tisztaság uralkodott, bár a bútorok régiek voltak. A falon megfakult fényképek függtek. Sarokban egy fotelben ült egy madárkalitka üres rúdjával.
Amikor a nagymama a konyhába ment, Szergej reflexszerűen odalépett az egyik képhez, és megdermedt.
Az ábrán a fiatalabb nagymama látható volt, mellette pedig – a fénykép szerint – egy nő, akiről ott helyben tudta: az ő édesanyja.
Nem akart hinni a szemének; elővette a telefonját, és a galériában keresett egy régi fotót, hogy összevesse. Az anya egy és ugyanaz a személy volt.
– Elnézést… – lépett be remegő hangon a konyhába. – Ön ismerte az anyámat?
A nagymama egy pillanatra elejtette a csészét.
– Ki vagy te? Hogy hívnak? – kérdezte riadtan.
– Szergej a nevem. Az anyám Marína Szokolova volt.
Az idős hölgy elsápadt, majd leült a székre.
– Én… én vagyok az ő anyja. A lányom tizennyolc éves korában elmenekült tőlem, azt mondta, hogy én bántom a lelkét… Kerestem, írtam neki, de soha nem válaszolt. Nem tudtam, hogy van egy fia…
Szergej megrázkódott, majd leült mellé.
– Az anyám már három éve nincs közöttünk… – mondta halkan. – Soha nem ismertem a nagymamámat.
Ők ketten csendben ültek. Aztán az idős hölgy reszkető kézzel végigsimított Szergej arcán.
„Uram… tegnap még azt kértem magamtól: küldj legalább valakit, aki emlékszik rám…”
Azóta Szergej szinte minden nap meglátogatta őt, később pedig együtt éltek. Egy apró véletlenszerű kedvesség hozhat vissza olyan kapcsolatokat, amikről azt hittük, elvesztek örökre.
Teljes telt el.
Szergej bérelt a nagymamának egy kis szobát a saját lakásában, nem mert azonban a régi szobába költöztetni, ahol az anyja is élt egykor. Nem volt rá még készen. Ám amikor minden este hazaért, első útja mindig hozzá vezetett.
– Nagymama, hogy vagy ma? – kérdezte mindig.
– Jól vagyok, drágám. Csak a sütemény kicsit megégett, az öreg kezek már nem olyan ügyesek…
Ő főzött, kötött neki zoknit, vasalt ingeket – és Szergejnek egyre otthonosabb lett a visszatérés. Valami, amivel maga sem volt tisztában, melegséget gyújtott benne. Mintha egy hiányzó gyermekkor csendesen áttört volna a szürke hétköznapokon.
Egy nap, miközben az anyja régi dobozait rendezgette, levelekre bukkant – mind a nagymamától származtak.
Tíz levél, finom kézírással, rendezett módon írva.
„Marisa, bocsáss meg…”
„Marisa, fáj a szívem. Csak félek érted…”
„Ha esetleg hazatérnél, az ajtó mindig nyitva áll…”
És az utolsó:
„Vettem neked egy babát, amire vágytál. A padló alá tettem, hogy várjon, ha visszajössz.”
Szergej a leveleket szorongatva ült, miközben forrt belül a fájdalom; rájött, hogy édesanyja haraggal halt meg, nagymamája pedig bűntudattal élt. Csak ezek a levelek tartották közöttük a kapcsolatot.
Másnap elvitte a nagymamának a babát – egy kopott, megfakult játékot.
Az idős nő azonnal magához szorította, és gyermekként sírni kezdett.
– Köszönöm, Szergej. Akkor talán mégis nem volt hiábavaló…
Fél évvel később elvitte őt az esküvőjére is. A fiatal feleség úgy fogadta, mintha a családtagja lenne.
– Másodszor nevelte fel a férjemet – mondta meghatottan.
Mostanság a nagymama estéről estére az ablak előtt ül. Vele van az unokája, dédunokája és az a régi baba is az ölében.
Megállapítható, hogy néha egy egyszerű segítségnyújtás a bevásárló szatyrok cipelésében egy olyan kaput nyithat meg a múltba, ahol a megbocsátás és az új családi kötelékek alakulása vár ránk.
Évek múltak.
Szergej már megőszült, fia, Artem, egy kedves és segítőkész fiatalemberré vált – épp olyanná, amilyennek a nagymama remélte. Gyakran mondogatta:
– Apa, alig emlékszem rá, de valahogy melegség tölti el a szívemet, ha gondolok rá.
– Mert valóban szeretett minket – felelte Szergej. – Akkor is, amikor senki sem tudott róla.
A nappaliban legelőkelő helyen állt az a régi, kopott baba. Mellette pedig egy keretes fénykép: mosolygó nagymama, a még fiatal Szergej és az ölében ülő kislány, Artem.
Amikor vendégek érkeztek, Artem büszkén mesélte a történetet:
– Ő a dédnagymamám. Apám egyszer segített neki a bejáratnál, és így találta meg újra a családját.
Szergej csendben nézte a képet, szívében mindig újra és újra feltámadt a mély, tiszta hála. Az a véletlen este. A nehéz zsákok. És az a nő, aki minden ellenére várt rá.
Egyszer bejegyezte naplójába:
„A legfontosabb életfordulók nem dühöngően csapnak le, mint a mennydörgés. Halkan súgnak: _Állj meg, segíts!_
És onnantól minden megváltozik. Megtalálod a gyökereidet. Az otthonodat. És az örök szerelmedet.”