– Anya, kérlek… nem bírom tovább! – zokogott a lányom azon a hideg decemberi éjjelen. A szívem összeszorult, ahogy hallgattam a remegő hangját. Réka mindig erős volt, legalábbis mindig így mutatta magát. De most, hogy Antoska másfél éves, és az apja már rég eltűnt az életükből, Réka egyedül maradt a pesti albérletben, két munka között küzdve.
– Gyere haza, kicsim – suttogtam. – Segítek neked. Antoska itt lehet nálam, amíg dolgozol. Nem hagylak magadra.
Aznap éjjel nem tudtam aludni. Csak ültem az ablakban, néztem, ahogy hullanak a hópelyhek, és próbáltam elképzelni, milyen lehet huszonöt évesen egyedül maradni egy kisgyerekkel. Másnap reggel Réka megérkezett. Karikás szemekkel, összegörnyedve cipelte be Antoskát a házba. A kisfiú rám mosolygott, és abban a pillanatban tudtam, hogy mindent meg fogok tenni érte.
Az első hónapok nehezek voltak. Réka reggelente sírva indult vissza Budapestre dolgozni, én pedig újra babaruhákat mostam, főztem, altattam. A faluban mindenki tudta, hogy az unokám nálam van. Néhányan sajnáltak, mások pedig suttogtak mögöttem: „Lám-lám, Réka is úgy járt, mint annyi más fiatal.” De én nem törődtem velük. Antoska volt a mindenem.
Ahogy teltek az évek, Réka egyre ritkábban jött haza. Előléptették egy nagy cégnél, új barátokat szerzett. Hétvégente néha meglátogatott minket, de mindig sietett vissza Pestre. Antoska engem hívott mamának és anyának is. Próbáltam helyrehozni ezt: – Ő az anyukád – mondtam neki –, én csak a nagymamád vagyok.
De a gyerekek szíve nem hazudik. Amikor Réka elment, Antoska sírva kérdezte, miért ment el, de hozzám bújt vigasztalásért.
Egyik nyáron Réka bejelentette: – Anya, úgy döntöttem, hogy mostantól több időt töltök itthon. Szeretném visszakapni a fiamat.
A szavai mélyen belém hatoltak. Visszakapni? Hiszen soha nem vettem el tőle! Csak segítettem…
Az első hetekben feszült volt a légkör. Réka próbált főzni Antoskának, de a kisfiú csak játszott az étellel. Este sírt, hogy velem akar aludni. Réka egyre ingerültebb lett.
– Elvetted tőlem a gyerekemet! – tört ki belőle egy este. – Anyának hisz téged! Én már csak egy idegen vagyok neki!
– Nem akartam… – dadogtam könnyek között. – Csak segíteni próbáltam…
– Segítettél? Vagy inkább elvetted tőlem azt az egyetlen dolgot, ami igazán fontos volt?
A faluban újra elkezdtek beszélni rólunk. „Réka most már hazajár? Mi lesz az unokával?” A templomban is éreztem a tekinteteket magamon.
Antoska összezavarodott lett. Egyik nap azt mondta: – Mama, miért sír anya esténként?
Nem tudtam mit válaszolni.
Réka végül visszaköltözött Pestre. Antoskát magával vitte. Az első hetekben minden este felhívott: – Mama, mikor jössz értem? – kérdezte sírva.
Réka is hívott néha: – Anya, mit csináljak? Nem hallgat rám… Nem szeret úgy, mint téged…
– Adj neki időt – mondtam halkan –, és magadnak is.
Most már három éve annak a veszekedésnek. Antoska lassan iskolás lesz. Ritkán látom őket. Réka újra dolgozik, de már nem olyan boldog, mint régen. Én pedig minden este azon gondolkodom: hol rontottam el? Túl sokat adtam? Vagy túl keveset?
Lehet-e igazán jól szeretni valakit, miközben nem veszünk el tőle mindent, ami igazán fontos? Ti mit tettetek volna a helyemben?