65 évesen találtam meg a szerelmet – de a házasságunk alatt, a férjem elhunyt testvérének hangja mindent megváltoztatott: „Nem értek egyet!”
Amikor meghalt a férjem, biztos voltam benne: minden elment vele. Négy évtizeden keresztül éltünk együtt, felneveltük a gyermekeinket, házat építettünk, átélhettük a szegénységet, a betegségeket, a veszekedéseket és a boldog pillanatokat. És azt hittem – ez örökké tartani fog. Aztán egyszer csak elment – hirtelen, egy nap alatt. Szélütés. Nem volt búcsú, nem volt utolsó szó. Minden összeomlott. Olyan érzésem volt, mintha valaki elvenné tőlem a felemet, és én egy összetört élet közepén maradtam.
Sok hónap telt el, mire összeszedtem magam. Éjszaka sírtam, beszéltem a fényképéhez, a ruháit a szekrényben tartottam, hogy ne tűnjön el a szaga. A gyerekeink saját életükbe mentek, az unokák pedig ritkán jöttek. És a csend… az a súlyos, elnyomó csend egy régi házban, ahol üres székek állnak az asztalnál.
Eltelt öt év. Elkezdtem megtanulni, hogyan éljek egyedül. Aztán egy nap véletlenül betértem egy kis kávézóba Ioánnina belvárosában – ugyanabba, ahová mindig elvitt minket a férjem. És ott láttam őt. Mihályt. A régi családi barátot. Ő is dolgozott a férjemmel egy gyárban régen. Évek óta nem tartottuk a kapcsolatot, és most, mintha a sors akarta volna, ismét találkoztunk.
Azonnal felismerett. Beszélgettünk, emlékeztünk a régi történetekre, kávét ittunk és nevettünk. És hirtelen – könnyedén éreztem magam. Nélkülözve a fájdalmat, bűntudatot. Csak melegséget. Másnap felhívott. És aztán sétálni kezdtünk a parkban, vacsorákat főztünk, könyveket olvastunk egymásnak. Úgy gondoskodott rólam, mint egy hercegnő. 65 éves voltam, és újra nőnek éreztem magam. Életerősnek. Szeretve.
Amikor Mihály megkérdezte, hogy hozzámennék-e, zűrzavarban voltam. Mindenem remegett. A gyerekek, az emberek, a pletykák. De a lányom, a nagyobbik, azt mondta:
„Anya, jogod van boldognak lenni. Még ha valaki nem is érti.”
Elhatároztuk, hogy tartunk egy kis ünneplést. Csak egy családi vacsorát, semmi fényűzőt. Az asztalnál csak a legközelebbi rokonok: a gyerekek, az unokák, néhány szomszéd. Egy világos szürke ruhát vettem fel, Mihály pedig egy öltönyt viselt, amit a lányunk esküvőjén is viselt. Mindenki mosolygott, poharainkat emeltük. Úgy éreztem, újra élek.
És akkor…
„Nem értek egyet!”
A hang úgy csapott le, mint a villám. Megdermedtem. Mindenki rám nézett. A férjem elhunyt öccse volt az.
Felállt, vörösen a haragtól, és rám nézett:
„Nincs jogod! Hogy teheted ezt? Elfelejtetted a testvérem? Ő volt a férjed!”
A szavak, mintha egy késsel vágták volna meg a szívemet. Megálltam, és úgy éreztem, mintha a szívem egy pillanatra megállt volna. Tudtam, hogy György mindig ott volt velünk, főleg miután a férjem meghalt. Járt nálunk, segített, ételt hozott. Aztán eltávolodott… De sosem értettem, miért. Most minden világossá vált.
„Nem felejtettem el, György,” mondtam halkan. „De nem maradhatok özvegy örökké.”
„Akkor nem érdekel?” kiáltotta. „Egyszerűen kitörölted az életéből?”
Mihály erősen megszorította a kezemet az asztal alatt – biztosan, határozottan.
„György,” mondta nyugodt hangon. „Tényleg azt akarod, hogy magányosan éljen a végéig?”
„Ez tévedés!” szinte üvöltött ő.
Mély levegőt vettem. Valami eltört bennem – a félelem, a szégyen, a bizonytalanság. Felálltam az asztaltól és ránéztem:
„Tudod, mi a valódi tévedés? Hogy egész életemben szerettél, és soha nem szóltál. Hogy azt vártad, hogy a tied leszek, amikor ő elmegy… És most nem bírod elviselni, hogy valaki mást választottam.”