Matvei összezavarodott. Reggel nem várták vendégeket, a felesége biztos figyelmeztette volna, ha mégis érkezik valaki. De ott állt a folyosón a bőrönd. És mellette egy hátizsák.
Leült, levette a cipőjét, és a szokásos mozdulattal akarta a könnyű kabátját a fogasra akasztani, amikor egyszerre megdermedt.
Ismerős volt a bőrönd. A hátizsák is. Ő hozta magával ezeket a dolgokat, amikor még sok évvel ezelőtt ide költözött a városba. Aztán egy év múlva, mikor Lenyhez költözött, ezekkel a dolgokkal vitte el mindenét.
Matvei egy pillanatra megállt, és nem szólt egy szót sem. A félelem, ami szívében született, égette a lelkét.
„Hogyan történhetett ez? Tényleg vége van?” — gondolta ijedten.
Bement a szobába, ahol Leny várt rá.
— Kié ez a bőrönd? — kérdezte, mintha még mindig nem hitt volna a történtekben.
— A tiéd. Vedd el a dolgaidat, és menj el. Itt már nem élsz — mondta a felesége nyugodtan, de Matvei látta, hogy mennyire fáj neki.
— Leny, mi történik? Elmondanád végre, mi ez az egész? — kérdezte rekedten, hangjában félelem és kétség.
— Elmondhatnám, de nem akarom. Nincs kedvem hozzá. Sokkal inkább kíváncsi vagyok, mit tudsz te nekem mondani.
— Mondani? Miről beszélsz? — kérdezte Matvei, hangja idegen volt, mintha nem is sajátja lenne.
— Igen… azt hittem, elmondod nekem az igazat, most, hogy már mindent tudok.
Matvei hallgatott. A torka teljesen kiszáradt, a szíve gyorsan, kétségbeesetten dobogott.
— Emlékszel, amikor tizenöt évvel ezelőtt ide költöztél hozzám? Azt mondtam neked, hogy mindent el tudok neked bocsátani, kivéve a hűtlenséget. — folytatta Leny, szomorú hangon.
— Emlékszem — válaszolta Matvei halkan.
Hideget és forróságot érzett egyszerre. Mit akar tőle most a felesége? Miről beszél?
— És megbocsátottam — folytatta Leny. — Mindent megbocsátottam. Amikor egy egész évig nem dolgoztál, azt mondva, hogy nem találsz magadnak megfelelő munkát. Két műszakban dolgoztam, hogy biztosítani tudjam a családunkat, és közben türelmesen vártam, hogy te is hozzájárulj a háztartáshoz.
Megbocsátottam, amikor hazudtál a családi örökségedről, és azt mondtad, hogy a szüleid mindent odaadtak a húgodnak, miközben valójában te adtad fel a részedet érte. Nem voltam kapzsi, Matvei. Nem kellett semmi, ami a tiéd volt. Mindig is mindenem megvolt. De te akkor miért nem voltál őszinte velem? És ezt is megbocsátottam, mert gondoltam, hogy talán voltak saját okai rá.
De a hűtlenséget nem tudom megbocsátani, és ezt pontosan tudod. Miért vagy itt még mindig?
— Nem voltam hűtlen — mondta Matvei üres, távolságtartó hangon.
— Nem? Akkor hogyan magyarázod, hogy éppen akkor kezdtél el más nővel találkozgatni, amikor én küzdöttem a betegségemmel?
— Milyen nő? Miről beszélsz, Leny? — kérdezte Matvei őszintén meglepődve.
— Hát nem tudom, milyen nő! Valószínűleg fiatal és egészséges, nem olyan, mint én most.
— Leny, ne viccelj már! Te mindent kitalálsz. Tudom, hogy most nehéz. De én itt vagyok, veled leszek, és együtt átvészeljük ezt az időszakot. Fel fogsz gyógyulni, minden rendben lesz, hidd el, hogy így lesz.
— Igen, én meg fogok gyógyulni, de nélküled. Erős vagyok, Matvei, és te már nem kellesz nekem. Most elmehetsz, a szíved választottjához, Galácskához. Menj hozzá, vedd a kis bőröndödet, és indulj el a nagy álmok felé. Te mindig is könnyen megtelepedtél a kedvenc nőd lakásában, igaz?
— Leny, ne ijesztgess! Miféle Galácska? Amit most mondasz, az mind teljes hülyeség. Nincs körülöttem ilyen nevű nő! Ki az?
— Az a nő hívott ma, aki Galácskaként mutatkozott be. És azt mondta, hogy szeret téged, és te is szereted őt. És hogy nagyon jól érzitek magatokat együtt, és hogy engedjelek el, hogy hozzámehess.
— Miért hittél neki? Ki ő? Miért telefonált? Ez mind teljes őrültség! Ha nekem valaki felhívott volna, és azt mondja, hogy a szeretőm, akkor azt kellett volna hinnem? — kérdezte Matvei most már biztosan.
— Miért ne hinnék neki? Te nem figyelsz rám, elhanyagolsz. Úgy teszel, mintha én nem is léteznék. Ő pedig rámutatott arra, hogy miért viselkedsz így. Ennyi.
— Mi a fenét beszélsz? Én még mindig szeretlek, mint régen! Csak most nehéz időszakon megyünk keresztül, a betegséged, meg a munkahelyi problémák… Nem vagyok jól, de nincs senki más! Ne legyél már ilyen!
— Én nem tartalak vissza, Matvei. Most már menj el.
— Nem megyek el, én a férjed vagyok, szeretlek és szeretem a lányunkat. Mi ez a hülyeség? — mondta Matvei felháborodva.
— Elmondtam mindent. És tudod, engem ez az egész beszélgetés teljesen kimerített. Azt hittem, van annyi bátorságod, hogy őszintén bevallod és méltósággal távozol. De úgy tűnik, ez nem a te stílusod.
— Nincs mit bevallanunk! — mondta Matvei dühösen.
Oda ment a folyosóra, felvette a bőröndöt és a hátizsákot, majd visszavitte őket a szobába. Azután leheveredett a kanapéra, és keresztbe tett karokkal kezdett gondolkodni.
Leny elment a konyhába. Most kellene hazaérnie a lányuknak az edzésről, és akkor vacsorázni fognak.
— Hol van? Hol van az a szám, amiről hívott? Mutasd meg! — kiáltott Matvei, miközben zavartan kutatta a konyhában.
Leny mosolygott.
— Ott van a telefonon. Elfelejtetted a kedvenc barátnőd számát?
— Ne szórakozz már! Nem vádolhatsz meg engem olyasmivel, amiben nem vagyok hibás!
— Jaj, de szépen beszélsz! És milyen drámai.
Matvei felvette a telefont, és megkereste az ismeretlen számot.
— Ez az? — kérdezte.
— Igen. És most mit fogsz csinálni?
— Majd megtudod.
— Helló! Ki az? Ki hívott? Alla? Alla Evgenyivna? Ön hívott a feleségem, Leny-t? Miért?
— Hát nem tudod, Veretin? Hogyan máshogy állhattam volna bosszút, miután elutasítottad a szerelmemet? És az a mód, amit választottam, nem csodálatos?
— Alla Evgenyivna, hogy teheted ezt? Ez aljas dolog! Hűséges vagyok a feleségemhez, te meg engem egy semmirekellőnek állítottál be! Ki adta neked a jogot, hogy beleszólj a beosztottjaim magánéletébe?
Leny értetlenül hallgatta a férje és a főnöke közötti párbeszédet, miközben nem értette, mi történik.
— Én magam döntöttem el ezt a jogot. Mert én vagyok a főnököd. És mert nem bocsátom meg azokat, akik figyelmen kívül hagyják a kívánságaimat. Én nem vagyok ehhez szokva. Na, jól van, maradhatsz, de ne feledd, hogy az első hiba után kiteszlek! Oops! De hát te újra munkanélküli vagy! Mi egy férj vagy nekem, egy munkanélküli szívtipró! — mosolygott könnyedén Leny.
Jó, hogy Matvei mégsem árulta el. Persze, nem tökéletes, de ő így szereti őt, és ő is szereti Matveit. Leny pedig bízik benne.