— Bácsi… kérlek, vigyél el minket. Nagyon éhesek vagyunk…
A hang, alig hallható a város lármájában, váratlanul érte Lászlót. Az üzleti világ zaja teljesen elnyomta a gyerekek kiáltását, ő pedig, elmerülve a nap fontos tárgyalásaiban, csak a jövőre koncentrált. Ma mindent eldöntöttek — milliók, szerződések, befektetők. Eszter halála óta a munka volt az egyetlen, ami valahogy életben tartotta.
De ez a hang…
Megállt és hátranézett.
Előtte egy kisfiú állt, akinek tekintete tele volt aggodalommal. Ruhája kopott volt, testét kimerítette az éhség, de a kis csomag, amit a kezében tartott, mindent elmondott. A csomag egy pici, síró lányt takart, akit egy elhasználódott takaró ölelt körbe. A fiú úgy ölelte őt, mintha az élete múlna rajta.
— Hol van az anyukátok? — kérdezte László csendesen, miközben lehajolt a fiúhoz.
— Azt mondta, hamarosan visszajön… de már két napja várok rá – suttogta a kisfiú.
Bence volt a neve, a kislány pedig Zsófi. Egyedül voltak, csak a végtelen várakozás és az éhség maradt. László felajánlotta, hogy hívja a rendőrséget, segítséget keres, vagy ételt hoz nekik. De a fiú, amikor meghallotta a „rendőrség” szót, összerezzent.
— Kérlek, ne adjatok el minket… Zsófit el fogják vinni…
László szívében valami megmozdult, amit a fájdalom évek alatt kővé tett. Nem ment tovább. Megállt, és úgy érezte, hogy valami fontosabbat kell tennie.
Bementek egy közeli kávézóba. Bence mohón ette a levest, mintha attól félt volna, hogy elvész tőle. László a kis Zsófit etette, és azon tűnődött, hogy milyen messze került a férfi, aki üzleti döntésekkel tölti napjait. Itt most nem az üzlet számított, hanem a felelősség, a gondoskodás.
— Töröld le az összes találkozót — mondta a titkárnőjének.
A rendőrök gyorsan megérkeztek. Kérdések, jegyzőkönyv. De amikor Bence görcsösen markolta László kezét, és azt suttogta: „Ugye nem adod el minket?”, László úgy válaszolt, ahogyan soha nem gondolta volna:
— Nem adom el. Megígérem.
Gondnokságot kaptak. Egy régi barátja, Margit néni, segített gyorsítani az ügyet. László úgy érezte, hogy a dolgok csupán addig tartanak, amíg meg nem találják az anyjukat.
Hazavitte a gyerekeket a tágas lakásába. Bence csendben ült, csak szorosan ölelte Zsófit. A kis szemekben még ott volt a félelem, nem tőle, hanem az élettől. A lakás most üresebbnek tűnt, de benne most már ott volt a gyermekzsivaj, Zsófi halkan sírt, Bence lágy hangja altatta őt.
László összezavarodott a pelenkák között, elfelejtette, mikor kell etetni, és hogyan kell tartani a tápszeres üveget. De Bence segített. Ő volt az, aki már túl hamar felnőtt. Minden mozdulatát csendben, panasz nélkül tette. Egyik este, miközben Zsófit altatta, így szólt:
— Csak nem akarom, hogy féljen.
Egyik éjszaka Zsófi sírt. Bence odament, átölelte, és halkan énekelni kezdett. A kislány megnyugodott. László, látva ezt, torkában összeszorulva mondta:
— Nagyon jól csinálod.
— Meg kellett tanulnom – válaszolta Bence, nem panaszkodva, csak tényként.
Másnap reggel Margit néni hívta.
— Megtaláltuk az anyjukat. Életben van, de rehabilitáción van. Függősége van, súlyos állapotban. Ha sikerül a kezelés, talán visszakaphatja a gyerekeit. Ha nem, az állam veszi át a gondnokságot. Vagy… te.
László hosszú ideig hallgatott.
— Lehet, hogy állandó gondnokságot kérsz? Vagy örökbefogadást? Rajtad múlik.
A telefon végén csend volt. László végül csak annyit mondott:
— Állandó gondnokságot szeretnék.
Kezdődtek a vizsgálatok, interjúk, látogatások. De most már László tudta, mit akar: megvédeni ezeket a gyerekeket. Egy házat vásárolt a külvárosban — kerttel, csenddel, biztonsággal. Bence boldog volt, futkározott a fűben, Zsófi nevetett, süteményt sütöttek. László újra nevetett.
Egy este, amikor betakarta Bencét, ezt mondta neki:
— Jó éjt, apa…
— Jó éjt, fiam – válaszolta László, könnyekkel a szemében.
Tavasszal hivatalossá vált az örökbefogadás. Aláírták a papírokat. De László már régen tudta: az élete teljesen más lett.
Zsófi első szava – „Apa” – lett az élete legszebb hangja.
Soha nem tervezte, hogy apa lesz. De most már nem tudta elképzelni, mi lenne nélküle és Bencével. És ha valaki megkérdezné tőle, mikor kezdődött az új élete, habozás nélkül válaszolna:
— Attól a „Bácsi, kérlek…”-tól.