Miután Arkagyij három hét után visszatért, Okszana megkérdezte tőle:
– Hogy telt az utazás?
– Tudod, jól, – válaszolta nyugodtan Arkagyij. – Fáradt vagyok, mint egy kutya. Az üzleti utak teljesen kimerítettek.
– De nem tudsz lemondani róluk, – mondta Okszana elgondolkodva, valahová a távolba nézve.
– Pontosan, – válaszolta Arkagyij. – Mert rajtad kívül senki más nem megy, és nem akarom cserbenhagyni az embereket.
– Mindent értesz, drágám, – mondta szeretettel Arkagyij.
– Hát, ha nem mindent, akkor sok mindent, – válaszolta Okszana lágyan.
Okszana ekkor már biztos volt abban, hogy Arkagyij nem ment sehova, nem volt üzleti útja. Sőt, pontosan tudta, hol és kivel töltötte az időt. Miért beszélt nyugodtan? Ennek megvoltak a saját okai.
Másnap, mikor Arkagyij elment, Okszana a kanapé alatt találta a férje útlevelét. “Furcsa, – gondolta. – Hogyan hagyhatta el a házat az útlevelével?” Felhívta őt.
– Minden rendben van? – kérdezte Okszana.
– Igen, minden rendben, – válaszolta vidáman Arkagyij.
– És most hol vagy?
– Hol lennék? Vonaton!
Miután beszéltek egy kicsit, Okszana letette a telefont. “Vagy van egy másik útlevele, – gondolta Okszana, – vagy egyszerűen hazudik. Nem ült vonatra, tehát valamit eltitkol. És ha hazudik, akkor van valakije, és most nála van. Holnap reggel, mintha mi sem történt volna, elmegy dolgozni. Ott majd rajtakapom.”
Másnap reggel Okszana elindult Arkagyij munkahelyére. Fél nyolcra már ott állt a bejárat közelében. Pár perc múlva látta, ahogy Arkagyij belép. “Tehát van valaki más,” – gondolta. “Rendben, most nyugodj meg. Most fontos, hogy megtudd, hová megy munka után. Megtalálom őt, és majd beszélünk. Délutánra visszajövök.”
Miután Arkagyij kijött a munkából, Okszana követte őt. Nem volt nehéz követni. Néhány lakó, akik az épületben éltek, szívesen beszéltek, és elmondták neki, hogy a nő neve Vera Pavlovna. 35 éves, nem házas, két évvel ezelőtt vett lakást a környéken. Fél évvel ezelőtt ismerkedett meg Arkagyijjal.
Miután Okszana megszerezte a szükséges információkat, már éppen indult volna, hogy beszéljen a férjével és Verával, de valami megállította.
– Okszana! – szólt egy hang fentről. – Most nem vagy abban az állapotban, hogy ilyen dolgokba bonyolódj.
– Miért nem? – háborodott fel Okszana. – Most épp a legmegfelelőbb.
– Nézd meg magad, – szólt a hang. – A kezed remeg, zihálsz, tele vagy dühvel. És hogy nézel ki? Láttad magad a tükörben?
Okszana elővette a kis tükrét, és megnézte magát. “Igen, – gondolta, – nem a legjobb.”
– De a legfontosabb nem is ez, – folytatta a hang. – Ha jól is néznél ki, mit érsz el egy balhéval? Semmit. Ők sajnálni fognak téged, aztán amikor elmentél, nevetni fognak, hogy végre megszabadultak tőled. Neked tényleg kell ez?
A hang, bár nem nyugtatta meg teljesen, rávilágított a helyzetre. “Rendben, – gondolta Okszana, – akkor egyszerűen elválom tőle. De úgy, hogy neki minél fájdalmasabb legyen.”
– Ez az! – örvendezett a hang. – Most már aztán tudod, mi a dolgodat.
Felvillanyozva, Okszana elkezdett ötletelni.
“De hogyan váljak el úgy, hogy neki igazán fájjon? Hogyan tegyem ezt igazán bántóvá?”
– Gondolkodj, – szólt a hang. – Miért van neked az agyad?
“Van egy ötlet, – döntött Okszana. – Tudom, hogy a férjem hogyan reagálna: hideg, közömbös válás magyarázatok nélkül.”
– Na végre! – örvendezett a hang. – Tudsz te, amikor akarod!
“Elmondom neki, hogy elválunk. És kész.”
A történet folytatása a kommentekben ⬇️