— Itt van neked a per, és itt van a válás! – mondta Alexei, miközben a mocsár szélén állt, és nézte, ahogy az exfelesége, Natalja küzdött az életéért a sűrű iszapban.
— Ljoša, kérlek… — hörögte, kapaszkodva a mocsári növényekbe, — ne tedd… Nem vagyok a te ellenséged… Ez egy hiba volt…
— Hiba? — mosolygott gúnyosan. — Hiba volt hozzád menni. Most pedig… búcsúzom.
Megfordult és elindult, miközben a háta mögött hallotta a mocsár nyelő hangjait és Natalja kétségbeesett zokogását. A mocsár, akárcsak az élet, gyorsan elnyelte őt.
Két hónap telt el.
— Alexei Szergejevic? — kopogtak be az irodájába. — Nyomozó Melnyikov, lenne egy percük?
— Mi történt? — ráncolta a homlokát.
— Van egy új ügy. Gyilkossági kísérlet. Van egy tanú. És valami más is.
A nyomozó átadott egy csomagot. Alexei kinyitotta, és benne volt egy medál, rajta N.R. betűkkel, Natalja kedvenc medálja.
— Ezt nem hiszem el… — motyogta.
— A volt feleségét megtalálták. A szomszédos faluban. Súlyos állapotban, de életben van. Egy vadász mentette ki a mocsárból. Akkor alig lélegzett… egy hónapot kómában töltött. Amikor felébredt, a nevét mondta.
— Ő… él? — hangja megtört, alig hallható volt.
— Igen. És terhes. A második hónapban.
Alexei mintha leblokkolt volna. A fejében minden pörögni kezdett: terhes… akkor, amikor minden ez történt…
Natalja a kórházban feküdt. Az arca sápadt volt, az ajkai kiszáradtak, de a szemei… azok ugyanazok, kedvesek, mint régen. Bement, és megállt.
— Bocsáss meg… — suttogta, alig bírva megállni a lábán. — Én… azt hittem, hogy te…
— Hogy nem vagy ember? — kérdezte halkan. — Hogy a te életed csak rólad szól?
— Natasha, nem tudtam… Olyan voltam, mint aki meg van vakítva… a harag, a per, te… az ügyvédek mindent kiforgattak… De szeretlek, igazán szeretlek…
Elfordította a tekintetét.
— A szeretetet nem szavak bizonyítják. Hanem így… amikor az ember süllyed, és a másik dönt: segít-e, vagy nem?
Alexei lehorgasztotta a fejét.
— Kész vagyok mindent megváltoztatni. Érted. A gyermekünkért.
— Későn jöttél… — sóhajtott Natalja, és elfordult. — De a gyermekért… gyere. Próbálj meg apa lenni.
A bíróság később bűnösnek találta őt a veszélyeztetésben. Felfüggesztett büntetést kaptak. De az igazi büntetés nem az iratokban rejlett.
Hanem azokban az estéken, amikor egy játékot hozott a kezében, és a szemében nem volt semmi melegség, sem harag — csak közöny. Csak… idegen volt.
És minden alkalommal azt suttogta magának:
— Itt van neked a per, és itt van a válás. És az élet utána.
Három év telt el.
Alexei egy hétvégét sem hagyott ki. Minden szombaton jött — egy pohár levessel, egy játékkal, egy könyvvel. Leült a szőnyegre, és mesélt Artjomnak. A fiú először bizonytalanul, aztán egyre inkább érdeklődve, végül teljes gyermeki bizalommal ölelte meg őt, és azt mondta:
— Apa, jössz holnap is?
De Natalja továbbra is tartotta a távolságot. Nyugodt, visszafogott, idegen.
— Natasha… — egy nap, a folyosón Alexei megállította őt a bejárat előtt. — Beszélhetünk?
— Mondj, amit akarsz, — vágta rá, nem nézve a szemébe.
— Az elmúlt három évben… sok mindent megértettem. Te erősebb vagy, mint valaha is voltam. Te túlélted azt, ahol én feladtam. Te szültél, neveltél, én pedig… én csak most tanulom, mi az, hogy ember legyek, miközben téged figyelek.
— Ljoša, jobban lettél. De ami történt… azt nem lehet elfelejteni. Nem vagyok bosszúálló. Csak a seb nem gyógyul, amikor minden hegem rólad szól.
Alexei bólintott, nem erőltette a dolgokat.
— Köszönöm, hogy nem zártad be az ajtót. Legalább a fiunk kedvéért.
— Nem érted, miért nyitottam ki? — válaszolta. — Nem érted, hogy Artjom miatt tettem. Ő nem hibás semmiben.
Egyik nap a fiú kiszaladt a házból, és beült Alexei autójába.
— Apa, miért nem élünk együtt?
— Ez… bonyolult kérdés, fiam.
— Szereted anyát?
Alexei elfordította a tekintetét, és megmarkolta a kormányt.
— Igen. Szeretem. Nagyon.
Artjom bólintott.
— Akkor legyél velünk. Megengedem.
Este Natalja egy levelet talált a postaládában.
„Már nem akarok árnyék lenni. Azt akarom, hogy te legyél az, aki kezét adja nekem. Nem kérem, hogy bocsáss meg. Csak kérlek — adj egy esélyt. Magamnak. Artjomnak. Nekünk.”
A levélhez egy régi fénykép volt csatolva: ők fiatalok, mosolygósak, az esküvőjük napján. A hátoldalon egy gyermeki írás:
„Anya, éljünk apával. Nagyon szeretlek titeket. Artjom.”
Natalja leült az ajtó elé, a fényképet szorítva a szívéhez…
És először három év után — sírt.
De nem a fájdalomtól.
Valami olyan volt, mint a remény.
A tavasz váratlanul jött — nem a naptárban, hanem a szívében.
Natalja hosszasan nézte az ablakból, ahogy Artjom és Alexei egy fából készült várat építenek a kertben. A fiú nevetett, felugrott Alexei hátára, ő pörgette, majd együtt estek a hóba, mintha legyőzött lovagok lennének. Egyszerű, boldog jelenet. Olyan, amilyet sosem élt meg.
Kiment, nem öltözött fel, csak nem bírta tovább bent, mintha egy üvegen keresztül nézné.
— Vigyázz, anya! — kiáltott Artjom, amikor meglátta. — Mi itt várat építünk! Apa azt mondta, te vagy a királynőnk!
Alexei felállt, hóval borítva, és zavartan igazította meg a kabátját.
— Bocsánat, ő találta ki. De… igazat mondok vele.
Natalja csendben maradt. Aztán közelebb lépett. Megfogta a fiát, majd Alexeit is.
— Elég, hogy félek — mondta halkan. — Ha családot akarunk, először nem elpusztítani kell, hanem építeni. Mint ezt a várat.
Artjom örömében felugrott, és a karjaiba vetette magát.
Alexei óvatosan átölelte őt. Natalja nem húzódott el.
Az este, a kis, régi, de most már otthonnak tűnő konyhában, friss pite illata lengte be a házat. Artjom a asztalnál rajzolt. Natalja almát szeletelt. Alexei odament mögé, és rátette a kezét a vállára.
— Köszönöm, hogy visszavittél minket, Natasha.
Ő mosolygott a könnyek között.
— Köszönöm, hogy nem hagytál el végleg.
És hirtelen, mint régen, mintha újra minden a régi lenne, így suttogott:
— Holnap új életet kezdünk. Készen állsz?
Alexei ránézett, a fiára, a házra, amelyet most a hangok töltöttek meg.
— Készen. Csak veletek. Csak most. És — örökre.