54 éves vagyok, tapasztalt, megfontolt és tudatos nő. 26 év házasság után egyszer csak rájöttem: nem kell tovább beletörődnöm abba, ami már régen nem rólam szólt.
Nem hoztam elhamarkodott döntést, nem egyik pillanatról a másikra döntöttem. Vártam, hogy a fiam befejezze az egyetemet, és elinduljon a saját életében. Amikor elköltözött, én csendesen összepakoltam, és elmentem.
Örököltem egy kis lakást anyámtól, amit régen úgy terveztünk, hogy a fiunknak adunk, de akkor úgy éreztem: most először az én időm jött el. Ő majd elrendez mindent. Én pedig végre úgy élhetek, ahogyan mindig is vágytam: szabadon, önállóan.
Az első hónapok furcsák voltak. Csend, magány… de valami különleges könnyedség is volt. A volt férjem próbált visszahódítani, nosztalgiázott, ígért, de én már nem akartam visszatérni egy régi, szűk világba. Nem volt már kedvem élni a régi, korlátozó keretek között.
Elkezdtem felfedezni a világot magam körül. Megtanultam, hogyan legyek egyedül és boldog. Újra figyelni kezdtem magamra, és ami a legfontosabb: újra megtapasztaltam, hogy nő vagyok.
Amikor a barátnőim megtudták, hogy ismét randizni kezdek, csodálkozva kérdezték:
— Komolyan? Most, ebben a korban? — néztek rám értetlenül.
— Igen, mert nem a kor számít, hanem az, hogy hogyan érzem magam a saját bőrömben — válaszoltam.
Aztán jött Viktor, a szomszéd. Néha összefutottunk a parkban, rövid beszélgetésekkel kezdődött, majd egyre hosszabbakká váltak. Kellemes társaság volt, figyelmes hallgató. A tekintete egyre melegebbé vált, a hangja pedig egyre lágyabb lett. Végül vacsorázni hívott.
Úgy döntöttem, hogy én fogom őt meghívni. Azt akartam, hogy lássa, mit tud egy önálló nő az asztalra tenni – szó szerint és átvitt értelemben is. Elegáns vacsorát készítettem, gyertyákat gyújtottam, felvettem a kedvenc ruhámat. Izgultam, de jól esett.
Pontban hétkor csengetett. Kinyitottam az ajtót, és megdöbbentem.
Ott állt. Egyedül. Se virág, se csokoládé. Még egy apró gesztus sem.
— Tényleg semmit nem hoztál? — kérdeztem halkan.
— Miért, mit kellett volna? Már nem vagyunk gyerekek — vont vállat.
— Pontosan. Ezért. Viszlát. — És becsuktam az ajtót.
Percekig ott álltam, dühösen, csalódottan… de mégis határozottan. Mert megtanultam: ha valaki már az első alkalommal sem tisztel meg figyelmességgel, akkor később sem fog. Ha nem lát bennem nőt, partnert, értéket, akkor csak egy kényelmes beszélgetőtárs vagy házi szakács leszek számára.
Viktor megsértődött, és elkezdte terjeszteni a környéken, hogy beképzelt vagyok, és úgyis egyedül fogok meghalni. Lehet, de ha választanom kell, inkább egyedül, mint rossz társaságban.
Lehet, hogy egyszer találkozom valakivel, aki valóban lát engem. Aki nemcsak az arcomat, hanem a lelkemet is észreveszi. Vagy talán már ilyen férfiak nem is léteznek?
Nem tudom. De egyet biztosan tudok: jobban szeretek egyedül lenni, mint valakivel, akivel még magányosabbnak érzem magam.