A hideg októberi este örökre megváltoztatta Arina életét. Egy kis, összecsomagolt táskával a kezében állt a saját háza előtt — pontosabban, már a volt háza előtt. A fülében még mindig ott csengtek anyósa szavai: “Takarodj a házamból! Ne legyen itt a lelked sem!”
Tíz év házassága dőlt össze egyetlen este alatt.
Arina mindvégig reménykedett, hogy Szergej, a férje, kiáll mellette. De ő csak lehajtotta a fejét, és hallgatott, miközben az anyja kidobta őt. Mindez egy apró dologgal kezdődött – az anyósa ismét talált valamit, amibe beleköthetett, most épp a borcsot kritizálta.
– Még főzni sem tudsz! Mi vagy te, háziasszony? És gyerekeket sem tudsz szülni!
– Nyugodj meg, anya – mondta Szergej, de az anyja már nem tudta megállítani magát.
– Nem, fiam, én már nem bírom nézni, ahogy ez a tehetetlen nő tönkreteszi az életedet! Válassz – vagy én, vagy ő!
Arina megdermedt, várva, hogy a férje végre megvédje, de ő csak vállat vont:
– Arin, talán tényleg jobb lenne, ha elmennél. Lakj a barátnődnél, gondold át…
Most, ott állva a táskával a kezében, Arina úgy érezte, hogy a föld elcsúszik alatta. Az pénztárcájában öt ezer rubel volt, a telefonjában pedig néhány barátnő száma, akikkel régóta nem tartotta a kapcsolatot. Az élete az utolsó években teljesen a férje és az anyósa körül forgott.
Lassú léptekkel indult el az esős utcán. A lámpák halvány fénye megcsillant a pocsolyákban, és az eső csepergett, de Arina nem vette észre a hideget – belül üresség volt, ami miatt a külvilág már nem tűnt valósnak.
Az első hetek, miután elhagyták, szürkék és élettelenek voltak számára. A barátnője, Kati befogadta őt egy kis lakásba – átmenetileg.
– Dolgoznod kell – mondta Kati. – Kezdj el bárhol, csak állj talpra!
Arina pincérnőként dolgozott egy kávézóban. A tizenkét órás műszakok kimerítették, a lába fájt, és az étel szaga hányingert keltett benne. De nem hagyta, hogy kétségbe essen.
Egy este, amikor alig volt vendég, egy negyvenes férfi belépett a kávézóba. Leült egy sarokasztalhoz, és csak egy kávét rendelt. Arina odament, próbálva a szokásos mosolyt erőltetni az arcára.
– Szomorúak a szemei – mondta váratlanul. – Elnézést a nyersségért, de én elég jól olvasom az embereket. Nincs itt a helyén.
Arina épp válaszolni akart, de váratlanul ott találta magát az asztalnál, vele. Így ismerkedett meg Mihállyal.
– Van egy kis bolthálózatom – mondta. – És épp most keresek egy okos vezetőt. Ha érdekel, holnap beszélhetünk egy nyugodtabb helyen.
– Miért ajánl munkát egy pincérnőnek? – kérdezte Arina gyanakodva.
– Mert látom a szemedben az intellektust és a karaktert. Csak te még nem tudod, hogy benned van.
Mihály ajánlata őszinte volt, és nem tartalmazott semmi hátsó szándékot. Egy hét múlva már nála dolgozott. Eleinte nehéz volt — félve hibázott, zűrzavar volt a papírok között, és sokszor eltévesztette az új feladatokat. De Mihály türelmes és támogató volt.
– Képes vagy rá. Csak elnyomták a saját véleményedet mások – mondta. – Gondolkodj így: „Nem hogy nem fog menni, hanem hogyan csináljam jobban?”
És valóban változott.
– Tudod, mi változott benned? – kérdezte Mihály egy alkalommal. – Kezdtél mosolyogni. Igazán, nem kényszeredetten.
Egy év múlva Arina már három üzletet irányított. A figyelmessége és az önbizalma igazi csodákat tettek — a cég növekedett, és az alkalmazottak tisztelettel tekintettek rá.
– Túlszárnyaltad minden elvárásomat – mondta Mihály egy étterem asztalánál. – Már több vagy számomra, mint egy kolléga vagy barát.
Arina finoman elhúzta a kezét:
– Mihály, hálás vagyok neked mindenért. De még időre van szükségem. Most kezdtem igazán felfedezni, ki vagyok.
– Várni fogok – mondta halkan. – De te már nem vagy az a lány, akit először a kávézóban láttam.
Valóban, Arina megváltozott. Most már drága öltönyöket viselt, saját autót vezetett, és magabiztosan tárgyalt üzleti partnerekkel.
– Már nem haragszom rájuk – mondta egyszer. – Sem az anyósomra, sem a volt férjemre. Ők már csak a múlt egy fejezete.
A közelgő újévben Arina és Mihály az új bolt megnyitásáról beszéltek.
– Sikerülni fog? – kérdezte Mihály.
– Persze, biztosan. A csapat készen áll, a papírok végénél tartunk.
Miután végezték a megbeszélést, Kati telefonált:
– Hogy állsz, főnökasszony? Mikor találkozunk?
– A hétvégén! A kávézóban, ahol dolgoztam.
A kávézóban Kati rápillantott Arinára:
– Teljesen más lettél. Nem a külsőd, hanem belül.
– Most már tudom, ki vagyok – válaszolta Arina. – Régen azt hittem, hogy az élet csak elviselés, mosolygás, hallgatás… Most pedig tudom, hogy az nem élet volt, hanem túlélés.
– Mi a helyzet Mihállyal? – kérdezte Kati mosollyal.
Arina elgondolkodott. Mihály ott volt, megbízható. De…
– Félek, hogy újra elvesznék egy kapcsolatban. Elolvadnék a férfi mellett.
– Ugyan már – mondta határozottan Kati. – Már nem vagy az az Arina. És ő is látja ezt. Ő téged, az igazit, értékel.
Folytatás következik…