Ápoló az “őrült” öreghez – de az igazság hátborzongatóbb volt, mint bárki hitte
Róbert tudta, hogy ezzel a Máriával most igazán szerencséje van – legalábbis egy időre. A nő hangja a telefonban meglepően jó fizetést ígért egy egyszerű feladatért cserébe. Ez az idő kellett is neki: épp új állás után kellett néznie.
Korábban egy kórházban dolgozott betegszállítóként, ami ugyan kényelmes munka volt, de a részlegvezető viselkedése egyre jobban kihozta a sodrából. Érthetetlen volt számára, hogy a többiek hogyan tűrik némán az állandó megaláztatásokat. Mintha a fizetés olyan magas lett volna, hogy cserébe megérte volna lenyelni mindent… pedig még a jutalmak is rendre eltűntek valahol a rendszerben.
A végső lökést akkor kapta, amikor a főnöke megparancsolta, hogy a használt kötszereket is használják újra – takarékosság címszóval. Ekkor robbant: elmondta a véleményét, és hivatalos panaszt is benyújtott.
Nem sokra ment vele: a panasz az igazgatóig jutott, de még aznap kirúgták. Ráadásul nagyon rosszkor jött: alig fél éve költözött el otthonról, miután a nevelőapja közölte, hogy útban van. Róbert inkább külön albérletet keresett, és csak akkor ment haza, ha a férfi nem volt ott.
A telefon ismét megcsörrent.
– Halló? Róbert? Elnézést a zavarásért, ismét én vagyok – szólt ismerős hang.
– Igen, Mária, hallgatom.
– Csak annyit akartam mondani, hogy apámnak rajtam kívül nincs senkije. Néha azonban azt képzeli, hogy visszajött a felesége, vagy hogy van egy fia. Nem gyakran történik, de gondoltam, jobb, ha tud róla.
– Értem, nem fogok mindent szó szerint venni – válaszolta nyugodtan.
– Köszönöm, örülök, hogy értjük egymást. Holnap már maga lesz vele, ugye?
– Igen, természetesen. Ha bármi történik, hívjon bátran.
Róbert letette a telefont, de valami furcsa érzés maradt benne. Ez már a harmadik ilyen hívás volt ugyanazzal az üzenettel. Mária idegessége is feltűnő volt… bár érthető: az apja állapota súlyos, és úgy tűnt, semmit nem tud tenni.
Első nap Alex bácsi – vagyis hivatalosan: Alexei Ivánovics – teljesen zavartnak tűnt. Csak pislogott, nézett maga elé. A hivatalos diagnózis ismeretlen volt, Mária szerint egyszerűen „túl sok volt az életben a terhelés”.
Második napra mintha kicsit jobb lett volna a helyzet. A harmadikon viszont megszólalt.
– Na, csak rád bíztak engem? Mária küldött, mi? Azért jöttél, hogy megmérgezz?
Róbert felnevetett.
– Én csak a gyógyszereket adom be, amiket felírtak. Főleg vitaminok.
Az öreg halkan felnevetett.
– Mária sok mindenben ügyes volt. A manipulálásban különösen. Néha még büszke is voltam rá – mondta, és elkomorult.
Ettől a naptól kezdve minden beszélgetésük mélyebb lett. Alexei már nem említette annyit Máriát. Verset idéztek, és Róbertnek egyre inkább az volt az érzése, hogy az öreg valójában nem is bolond.
Ezért hétvégén alaposan utánanézett az időskori betegségeknek – de semmi olyat nem talált, ami ráillett volna Alexei tüneteire.
A következő hétfőn Alexei ismét zavarodottnak tűnt. Alig reagált, szinte félig öntudatlan állapotban volt. Róbert egész nap figyelte, és estére az öreg magához tért.
– Még élek… kár, hogy ez Máriának nem tetszik – mondta félszeg mosollyal.
Róbert nem tudott mit kezdeni ezzel a megjegyzéssel.
Amikor harmadszorra is ugyanez történt – Róbert távollétében rosszabbodott az állapota, visszatértekor pedig javult – úgy döntött, rákérdez.
– Mondja csak, Alexei bácsi… valójában mi baja van? Nagyon érdekel, mert orvosira készülök, de nem találok semmit, ami hasonlítana az ön tüneteire.
Az öreg elmosolyodott.
– Hát, ha el is mondom, elhiszed? Mária nem az én lányom. A második feleségem hozta a házasságba. Az első családomat otthagytam – feleségem és egy fiam volt. Aztán Lénácska, a második asszony, megtiltotta, hogy kapcsolatot tartsak velük. Későn eszméltem. Mire visszamentem volna, már eltűntek. Most meg bolondnak vagyok nyilvánítva. És Mária… hát, ő csak eljátssza az aggódó lány szerepét, miközben lassan kicsinál.
Róbert döbbenten hallgatta.
– Lénácska valamit mindig csepegtetett a teámba. És most Mária is csinál valamit. A gyógyszerek… mintha nem is gyógyítanának, inkább mérgeznének – suttogta keserűen.
– Van valami bizonyítéka? – kérdezte Róbert halkan.
– Nézz a szőnyeg alá. Van ott egy kulcs. A fiókban papírok és egy végrendelet. Mária erről nem tud. Csak neked bízom ezt.
Róbert meg is találta a mappát. Magához vette.
Másnap egy régi kamerát szerelt fel titokban a szobába. Nem tudta pontosan, miért, de belül érezte: szükség lesz rá.
Amikor újra szolgálatba lépett, Alexei állapota ismét romlott. Elővette a telefonját, és visszanézte a felvételt. A videón látta, ahogy egy férfi bejön, Alexeihez lép, és injekciót ad be neki. Az öreg megnyugszik. A férfi távozik, Mária követi őt. Aztán Mária is bead egy újabb injekciót.
Róbert azonnal átkutatta a fürdőt. Egy elmozdult csempe mögött rejtett fülkét talált – tele injekciós ampullákkal. Egy olyan gyógyszer volt benne, amely hosszú távon az idegrendszert bénítja, de gyorsan kiürül a szervezetből.
Ez már több volt, mint gyanú. De ki hinne egy fiatal ápolónak?
Amikor másnap rendőrök érkeztek a házhoz, és Máriát bilincsben vitték el, Alexei már mozdulatlanul feküdt. De amint meghallotta Róbert hangját, kinyitotta a szemét.
– Róbert? Te vagy az?
– Igen, ne féljen. Minden rendben lesz. Többet nem bántják.
Ekkor egy ismerős nő lépett be.
– Szia, Alexei – mondta halkan.
Alexei tágra nyílt szemmel nézte.
– Nastja… – suttogta. – Bocsáss meg…
– Később beszélünk erről. Előbb találkozz valakivel – szólt a nő, és félreállt.
Egy fiatal férfi lépett a szobába.
– Üdv, apám.
Alexei szeme könnybe lábadt. Megszorította fia kezét.
Később, amikor már a mentőautóban feküdt, megkérdezte:
– Hová visztek?
– A saját klinikámra. Vizsgálatokra. És ha minden jól megy, visszakapjuk a cselekvőképességedet – válaszolta fia, Mihály.
– Köszönöm… már nem félek. Róbertnél van minden irat.
– Nekünk nem kell semmi – mosolygott Mihály. – Csak te számítasz.
Róbert csendben állt, amikor az autó elindult. Elmosolyodott. Ki gondolta volna, hogy egy „őrült öreg” mellé való munka új esélyt ad – egy ember életét menti meg, és közben ő maga is új útra lép.