Béla soha nem sietett még úgy haza, mint most. Nem csoda, hogy így érezte, hiszen valami csodálatos történt az utóbbi napokban a házukban. Tegnap Lili, a felesége, váratlanul… főzött egy jó tányér gulyáslevest. Mi ebben a különös? A feleség főz, ez nem meglepő. De náluk ez nem mindennapi dolog volt.
Másfél év alatt Lili szinte elfelejtette, mi az élet. A tragédia, ami elvette tőlük egyetlen lányukat, teljesen megváltoztatta őt. Katalin egy gyalogátkelőnél veszítette életét, mindössze 17 évesen. Alig kezdett élni, az egyetemre is felvették, okos és szép lány volt… Aztán egy autó elütötte. És vége lett mindennek. Több gyermekük nem lett. Hiába próbálkoztak, orvoshoz jártak, de nem sikerült. Végül beletörődtek, hogy csak egy lányuk volt, és talán majd unokák érkeznek.
Katalin halála után Lili elvesztette önmagát. Már nem látta a férjét, nem érdekelte a napfény, sem saját magát. Napokig mozdulatlanul feküdt. Nem evett, nem beszélt, nem mosakodott. Elhagyta a munkáját, mert a kollégák mosolygása is fájt neki. A fekete kendő, amit mindig viselt, olyan állandóvá vált, mint a csend a házukban – mindent áthatóan tompa és fájdalmas.
Béla próbálkozott, beszélt, győzködte, könyörgött, hogy jöjjön ki ebből a mélypontból, de aztán belefáradt. A kanapén aludt. Lili édesanyja, aki tehetetlenül figyelte a lányát, próbálta biztatni: „Még fiatal vagy, csak 36, ő pedig 40. Az életetek előttetek van, te pedig magadat temeted.”
De mindhiába. Lili mintha várt volna valamire, vagy valakire.
Aztán, mintha a fény elkezdett volna beszűrődni, Lili egy reggel nekiállt ablakot mosni. Könnyekkel az arcán, de a szemében egy kis fény csillogott. Aztán elmondta:
– Sült krumplit készítettem gombával. Gyere, moss kezet, vacsorázunk.
Béla megállt. Nem hitte el, amit hall. Valami megváltozott.
Először csak óvatosan, de Lili elkezdett kimozdulni. Látogatni ment a rokonokhoz, mosolygott – ritkán, de élettel teli. Az unokaöccse esküvőjén levette a gyászruhát, levágatta a haját, kisminkelte magát, és egy új ruhát vásárolt. Elmentek egy gyógyfürdőbe. A napfény, a tenger hullámainak hangja, a meleg esték mind-mind újjáélesztették őket. Ott töltötték el második mézesheteiket, ugyanúgy, mint fiatalon: zavarban, de boldogan. Nevettek, csókolóztak… És ekkor álmodta meg Lili először Katalint. A lány boldog volt, sugárzott:
– Anyu, hamarosan újra együtt leszünk. Csak várj még egy kicsit…
Amikor Lili felébredt, tudta, hogy hamarosan el kell mennie. De nem félt. A férjének nem szólt – minek terhelte volna?
Hazatérve újra hívták dolgozni – a munkatársa nyugdíjba ment. Néhány hónappal később orvosi vizsgálat következett. Lili gyengének érezte magát, de hallgatott.
Az ultrahang során a fiatal orvos hirtelen mosolygott:
– Gratulálok! Kislányuk lesz!
Lili azt hitte, félrehallotta.
– Az én szívem?
– Az öné is. De hallja a kislánya szívverését – mondta nevetve az orvos, miközben Bélát is odahívta. – Apuka, ismerje meg a lányát!
Összeölelkeztek, és mindketten könnyekben törtek ki.
A terhesség csodálatosan könnyen telt. Lili úgy érezte, mintha szárnyai nőttek volna. A kislány időben megszületett. Az első pillanattól kezdve Lili tudta: Katalin mása. Szerette volna ugyanúgy hívni, de a rokonok lebeszélték: „A névvel a sors is átjöhet…”
Boglárkának nevezték el – „Istentől adottnak.”
Most, hogy Boglárka már öt éves, egyre inkább Katalinra emlékeztet – nemcsak az arcával, de a természetével is. Ugyanaz a mosoly, ugyanazok a kedvenc babák, dalok, táncok. Ugyanaz a csend és fény a szemében.
Lili és Béla pedig mintha újjáéledtek volna. Élnek, nevetnek, lélegeznek. Az otthonuk ismét tele van boldogsággal, és gyermeknevetés tölti be a házat. A szívükben háromszoros hála és szeretet.
Az élet visszatért. És maradt.