68 évesen elválni – ez nem valami romantikus döntés, és nem is középkorú válság. Inkább egy beismerés arról, hogy elhagytad a pályát, hogy eltévedtél. Negyven év házasság után, egy olyan nő mellett, akivel nemcsak a mindennapokat, hanem a csendet is megélted, a kimerült pillanatokat a vacsoraasztalnál, a kimondatlan szavakat, rájössz, hogy nem az lettél, akinek lenned kellett volna. Én vagyok Stefán, Kecskeméti, és a történetem a magánnyal kezdődött, de egy váratlan felismerés véget vetett a csendnek.
Halinnával szinte egy egész életet leéltünk. Huszonévesek voltunk, mikor összeházasodtunk, még a szocializmus idején. Akkor, az elején, szerelem volt. Csókok a park padján, hosszú beszélgetések éjjel, közös álmok. De aztán minden elillant. Jöttek a gyerekek, a hitel, a munka, a fáradtság, a mindennapok… A beszélgetések gyors kérdésekké váltak: „Fizetted már a villanyt?”, „Hol a számla?”, „Elfogyott a só.”
Reggelente ránéztem, és nem a feleségem, hanem egy kimerült szomszéd ült mellettem. És valószínűleg én is csak ennyi voltam számára. Nem együtt éltünk, hanem egymás mellett. Makacs, büszke emberként egyszer csak azt mondtam magamnak: „Jogod van valami többhöz. Egy új kezdethez. Végül is, egy kis friss levegőre.” Beadtam a válópert.
Halina nem tiltakozott. Csak leült egy székre, kifelé bámult az ablakon, és ennyit mondott:
„Rendben. Tedd, ahogy gondolod. Én nem akarok többé harcolni.”
Elköltöztem. Eleinte úgy éreztem magam, mint aki megszabadult egy hatalmas kőtömbtől. Másik oldalon aludtam az ágyban, új macskát hoztam, reggelente a balkonon kortyolgattam a kávémat. De hamarosan valami más érzés is rám talált – a kiürült tér. A túl csendes ház. Az íztelen étel. A túlságosan kiszámítható élet.
És ekkor támadt egy ötletem, ami zseniálisnak tűnt: találni egy nőt, aki majd segít nekem. Olyat, mint Halina régen: aki mos, főz, takarít, beszélget. Igen, legyen kicsit fiatalabb, 50-55 között, tapasztalt, kedves, egyszerű. Talán özvegy. Nem voltak túl nagy elvárásaim. Még azt is mondtam magamnak: „Nem vagyok rossz parti – ápolt, saját lakással, nyugdíjas. Miért ne?”
Elkezdtem keresni. Beszéltem a szomszédokkal, célozgattam az ismerősöknél. Aztán összeszedtem a bátorságom, és hirdetést tettem közzé a helyi újságban. Röviden és tömören: „68 éves férfi nőt keres együttélésre és háztartási segítségnyújtásra. Jó feltételekkel, lakhatás és étkezés biztosítva.”
Ez a hirdetés pedig mindent megváltoztatott. Mert három nap múlva megjött egy levél. Csak egy. De olyan, hogy még a kezeim is remegtek tőle.
„Tisztelt Stefán!
Komolyan azt hiszi, hogy egy nő a 2020-as években kizárólag azért létezik, hogy valakinek a zokniját mossa és a húsgolyót megsüsse? Nem a XIX. században élünk.
Nem élettársat keres, nem lelket és vágyakat, hanem egy ingyen háztartási segédet romantikus álarcban.
Talán érdemes lenne először megtanulni önmagáról gondoskodni, főzni magának ebédet, és rendet tartani a saját otthonában?
Tisztelettel,
Egy nő, aki nem keres öregúr kandúrt egy kötéllel a kezében.”
Ötször olvastam el ezt a levelet. Először dühödten pattant fel bennem a méreg. Hogy merészeli? Mit képzel magáról? Hiszen nem akartam kihasználni senkit! Csak azt szerettem volna, hogy legyen otthonos, meleg környezet, és egy női kéz…
De aztán elgondolkodtam. Talán igaza van? Lehet, hogy valóban csak a megszokott kényelmet kerestem, amit mindig is elvártam? És valóban arra várok, hogy valaki más tegye könnyebbé az életemet, ahelyett, hogy én magam tenném meg?
Kicsiben kezdtem. Megtanultam levest főzni. Aztán rakott krumplit. Feliratkoztam a „Főzz otthon” YouTube-csatornára, bevásárlólistát írtam, vasaltam az ingeimet. Furcsa volt, kínos, még nevetséges is. De idővel éreztem – ez már nem kényszer. Ez az én döntésem. Az én életem.
A levelet még a konyhaasztal fölé is kitettem. Keretben. Emlékeztetőként: ne másban keress megváltást, amíg magadat nem segíted ki a gödörből.
Eltelt három hónap. Még mindig egyedül élek. De most már az otthonom illata van az ételben. A balkonon virágok állnak – amiket én ültettem. Vasárnaponként almás lepényt sütök – Halina receptje szerint. És néha eszembe jut: „Bárcsak elvihetném neki egy szeletet.” Talán most először éreztem, hogy nemcsak férj vagyok, hanem önálló ember is.
Most, ha bárki megkérdezné, hogy újra megházasodnék-e, azt válaszolnám: nem. De ha egy padon mellém ülne egy nő, aki nem gazdát keres, csak beszélgetni szeretne – biztosan beszédbe elegyednék vele. De már nem ugyanaz az ember lennék.