Anne megtörölte vizes kezét, és hátfájdalommal nyögve odalépett az ajtóhoz. Az ajtócsengő halkan csörgött, de már harmadszor. Éppen az ablakot tisztogatta, ezért nem sietett rögtön a folyosóra. Az ajtóban egy fiatal lány állt, bájos, de sápadt és fáradt tekintettel.
— Anne, azt hallottam, talán kiadó szobád van?
— Ó, ezek a szomszédok, mindig engem ajánlanak mindenkinek! Én soha nem adtam ki szobát, és nem is fogok.
— Pedig azt mondják, három szobád is van.
— És akkor mi van? Miért is kéne kiadnom őket? Hozzá vagyok szokva, hogy egyedül élek.
— Nos, sajnálom… Azt mondták, kedves vagy, és ezért gondoltam…
A lány könnyekkel a szemében pislogott, lassan megfordult, és remegő vállakkal leindult a lépcsőn.
— Gyere vissza, kislányom! Nem utasítottalak el! A mai fiatalok annyira könnyen elérzékenyülnek. Gyere csak be, beszélgessünk egy kicsit. Hogy hívnak? Ugye tegezhetlek?
— Emily.
— Emily, mi? Tippem szerint az apukád tanár vagy valami nevelő lehet, igaz?
— Nincs apám. Árvaházban nőttem fel. Anyám sincs. Egy jó szívű ember talált meg a lépcsőházban, és a rendőrségre vittek. Alig voltam egy hónapos.
— Ne légy szomorú! Ülj le, igyunk egy teát, beszélgessünk. Éhes vagy?
— Nem, vettem magamnak egy süteményt.
— Süteményt? Ó, a fiatalok sosem vigyáznak magukra, aztán harminc éves korukra gyomorfekélyük lesz. Ülj le, itt van egy tál meleg borsóleves. Felmelegítem a teát is. Sok lekvárom van. A férjem öt éve meghalt, de még mindig két emberre vásárolok szokásból. Együnk előbb, aztán segíthetsz nekem az ablakot pucolni.
— Anne, inkább mást csinálnék. Szédülök, félek, hogy leesek az ablak párkányáról — terhes vagyok.
— Még jobb! Pont erre volt szükségem — egy terhes lányra. Nagyon elveimhez ragaszkodom. Hogy kerültél ebbe a helyzetbe?
— Miért feltételezed rögtön a legrosszabbat? Házas vagyok. Tom is ugyanabból az árvaházból való. De behívták katonának. Nemrég jött szabadságra. A lakbérbeadó megtudta, hogy várok, és azonnal felmondott. Egyébként közel lakunk egymáshoz, de tudod, ilyenek a körülmények…
— Igen, a körülmények… És most mit tegyek veled? Talán áthelyezem az ágyam a vendégszobába? Rendben, a szobámat neked adom. Nem kérek érte semmit — meg ne említsd, vagy mérges leszek. Menj, hozd a dolgaidat!
— Nem kell messzire mennem. Tom és az én dolgaim egy táskában várnak az épület mellett. Már egy hete lejárt a határidő, és reggeltől cipelve hordozom őket.
Így lettek ketten. Emily divattervezőnek tanult. Anne évekkel korábban, egy súlyos vonatbaleset miatt rokkantnyugdíjas lett, így otthon maradt, és csipketerítőket, gallérokat, kisbabacipőket kötött, amiket a helyi piacon adott el. Munkája, akárcsak a tenger habja, finom és légies volt, ezért jól fogyott. Nem szenvedtek anyagi hiányt, hiszen a kertjük termése is hozott bevételt. Szombatonként együtt dolgoztak a kertben, vasárnap Anne templomba ment, Emily pedig otthon maradt, újraolvasta Tom leveleit, és válaszolt nekik. Emily még nem volt hozzászokva a templomhoz, ritkán járt oda. Folyamatosan panaszkodott, hogy fáj a háta és szédül.
Egy szombaton, miközben a kertben dolgoztak, Emily gyorsan elfáradt, ezért Anne beküldte, hogy feküdjön le és hallgasson régi bakelitlemezeket, amelyeket egyszer együtt vettek. A várandós anya a gereblyézés után lefeküdt pihenni. Anne száraz ágakat dobott a tűzbe, gondterhelten figyelte a lángokat, amikor hirtelen Emily kiáltott:
— Anyu! Anyu! Gyere gyorsan!
Anne szíve hevesen vert, elfelejtve rossz térdét és hátfájását, azonnal a ház felé szaladt. Emily a hasát fogva sírt és jajgatott. Anne gyorsan meggyőzött egy szomszédot, hogy segítsen, és az öreg Forddal a lehető leggyorsabban a kórházba száguldottak. Emily nyögve mondogatta:
— Anyu, fáj! Túl korai, még csak július közepére vagyok kiírva. Anyu, kérlek, imádkozz értem, tudod, hogy szoktál!
Anne könnyeivel küzdve imádkozott érte.
Emilyt a kórház felvételijén tolókocsiba ültették, a szomszéd pedig könnyek között vitte Anne-t haza. Egész éjjel imádkozott a Szűz Máriához, hogy megvédje a babát. Reggel felhívta a kórházat.
— A lányod jól van. Eleinte téged és Tomot kereste, sírt, majd megnyugodott és elaludt. Az orvos szerint már nincs vetélésveszély, de még pár hétig bent kell maradnia. Alacsony a hemoglobinja. Ügyeljetek arra, hogy sokat egyen és sokat pihenjen, amikor hazajön.
Mikor Emilyt hazaküldték, órákon át beszélgettek éjszakába nyúlóan. Emily Tomról mesélt.
— Nem olyan árvagyerek, mint én. Egész életünkben együtt voltunk az árvaházban. Iskolatársak voltunk, majd egymásba szerettünk. Törődik velem. Nekem több, mint szerelem. Nézd, milyen gyakran ír! Meg akarod nézni a fényképét? Ő a második jobbról, mosolyog.
— Jóképű… — Anne nem akarta elszomorítani Emilyt. Szüksége lett volna új szemüvegre, és egyébként is sok katonát ismert, a kép pedig kicsi volt. Nem tudta megkülönböztetni, ki a második, a harmadik vagy az ötödik — csak homályos körvonalakat látott. — Emily, régóta szerettem volna megkérdezni — miért anyunak szólítottál a kertben?
— Csak megijedtem, és kicsúszott belőlem. Az árvaházból hozott szokás. Ott mindenki, az igazgatótól a takarítókig, anyunak vagy apunak szólított minket. Már majdnem kinőttem, legtöbbször sikerül, de ha aggódom vagy ideges vagyok, kicsúszik. Bocsi.
— Értem… — Anne sóhajtott egy kissé csalódottan.
— Anne néni, mesélj magadról. Miért nincs képed a férjedről vagy a gyerekeidről? Nincs gyereked, ugye?
— Nincs, nem volt gyerekem. Volt egy fiam, de csecsemőkorában meghalt. A balesetem után nem lehetett több gyerekem. A férjem olyan volt nekem, mint egy gyermek. Elhalmoztam, imádtam. Ő volt az egész világom, mint Tom neked. Amikor eltemettem, eldugtam az összes képet. Bár hiszem, hogy az Úrnál van, túl fájdalmas volt nélküle. A képek csak a könnyeket hozták a szemembe. Ezért elrejtettem őket, hogy ne csábítson a bánat. Most már neki az imáim kellenek, nem a könnyek. De kérd meg Tomot egy nagyobb képre, bekeretezhetjük. Van valahol pár keretem.
Szenteste Anne és Emily készülődtek az ünnepre, díszítették a szobákat, beszéltek a kis Jézusról, és várták az első csillagot. Emily nyugtalanul forgolódott, dörzsölgette a hátát.
— Valami nincs rendben, kislányom. Félbehagyod a szavaimat. Mi bánt?
— Anne néni, hívj mentőt! Itt az idő!
— Mi? Egy héttel korábban!
— Úgy tűnik, elnéztem. Gyorsan hívj, nem bírom elviselni!
Fél órán belül a mentő már a kórházban volt. Karácsony napján Emily megszülte gyönyörű kis lányát. Ugyanezen a napon Anne egy örömteli telegramot küldött a fiatal apának.
Január mozgalmas volt. A baba örömöt hozott, de sok törődést igényelt. Tom beleegyezésével Emily Annie-nek nevezte el a lányát. Anne könnyekig meghatódott. Kis Annie örömöt és néhány álmatlan, hisztis éjszakát hozott, de ezek boldog problémák voltak. Anne még a fájdalmai is enyhültek.
A nap szokatlanul meleg volt télvíz idején. Anne kihasználta az alkalmat, hogy elintézze ügyeit. Hazafelé Emilyt látta a babakocsival — a fiatal anya sétálni indult.
— Menjünk egy hosszabb sétára, rendben, Anne néni?
— Persze, menj csak. Én ebédet kezdek főzni.
Bemenve Anne rápillantott az asztalra, és meglátta a férje bekeretezett fényképét. Elnevette magát.
— Megtalálta, mi? A legfiatalabb képet választotta róla — a fiatalok sosem szeretik a régieket.
A leves gyengéden buggyant a tűzhelyen, amikor Emily visszahozta Anniet. A szomszéd fiú segített tolni a babakocsit. A két nő kibontotta a babát, aki édesen aludt. Lassan léptek a nappaliba.
— Emily — mosolygott Anne — honnan tudtad, hol vannak Alex képei?
— Nem értem, mire gondolsz.
— Ezt itt? — mutatott a fotóra.
— Ez? De te kértél Tomtól egy nagyobb képet. Elment a stúdióba érte. Én meg a könyvespolcon találtam egy keretet.
Reszkető kézzel Anne felemelte a keretet. Csak ekkor vette észre, hogy nem a férje van a képen. Egy fiatal őrmester vigyorgott a kamerába. A nő a kanapén ült, sápadtan, távolba révedő szemekkel. Amikor rájuk nézett, Emily hisztérikusan sírt, szagosított golyót szorongatott a kezében.
— Anyu, nézz rám! Nézz a szemembe! Mi baj van, anyu? — zokogta Emily.
— Emily, nyisd ki a szekrényt, a felső polcon vannak a képek. Hozd mindet!
Emily néhány fényképalbumot és bekeretezett képet hozott. Egyiken Tom nézett vissza rá!
— Ó, Istenem! Ki ez? Tom? Nem, a kép régi. Ki ez, anyu?
— Alex, a férjem. Emily, drágám, hol született Tom?
— Nem tudom. Londonból hozták az árvaházba. Vonatbaleset után került oda. Azt mondták neki, hogy a szülei meghaltak.
— Ó, micsoda tévedés! A kisfiam, Michael, akit mutattak… Felismertem egy ingét, ami olyan, mint a tied. De az arca alig hasonlított. A fiam, Michael! Élsz! A feleséged és a lányod itt van, és én nem tudtam róla. Uram, hoztad ide Emilyt. Drágám, add ide a képet!
Emily zavartan adta át a keretet. Anne megcsókolta, könnyeivel áztatva:
— Michael, napfényem, drága fiam!
— Tom — suttogta Emily.
— Legyen Tom, de ez az én fiam, Emily — az én fiam! Nézd meg az apja képét — tökéletes hasonmások!
A fiatal nő még mindig kételkedett.
— Emily, mi a helyzet a születési jeggyel? Csillag alakú folt a jobb könyök felett? Ez volt az egyetlen támpont a baleset után — a kor és az ing alapján. A karja megsérült, és nem találtam a foltot. Miért hallgatsz? Van ilyen folt?
— Van. Csillag alakú. Ó, anyu, drága, van!
Mindketten átölelték egymást, könnyezve, nem hallva, hogy Annie a következő szobában hisztizik, és az anyja figyelmét követeli.