Már közelített az ebédidő, amikor Ilya végre fel tudta hívni kedves feleségét:
– Janka, élek, jól vagyok. Hamarosan itthon leszek. Baleset volt a bányában, most érkezünk vissza a bázisra.
– Hála az égnek, Ilyuska! Tudom, hívtam a diszpécsert, mindent elmondott. Várlak.
Ilya szíve nehéz volt. Ma március 8-a volt, ami nemcsak a nőnap, hanem Janka születésnapja is egyben. Minden jól alakult, csak pár óra volt még hátra a műszakból, és minden nyugodtnak tűnt. Ám váratlanul riasztás érkezett – a lávában tűz ütött ki az egyik bányában. Mentették az embereket, oltották a tüzet, szerencsére senki sem sérült meg.
Ilya a bányamentő egységnél dolgozott. Magas, erős és kitartó férfi volt, ugyanakkor végtelenül jó szívű – éppen ezért szerette őt annyira Janka.
Ahogy kilépett az esőbe, az szinte eleredt, mintha a világ is együttérezne vele. Nem volt ideális idő a városban virágot keresni, de bár Janka nem a csokrok miatt szerette, ma mégis dupla ünnep volt.
A kis bányászvárosban kevés virágárus volt, ezért Ilya nem reménykedett a közeli kis boltban, inkább a belváros felé indult. Az egyik bódé már zárva volt, a másikban pedig csak fakó színű rózsák maradtak. Így hát a saját kis boltjába ment, ahol Galina, az eladó és tulajdonos nem volt épp barátságos.
Ilya csuromvizesen lépett be a boltba, ahol Galina éppen a napi bevételt számolgatta.
– Jó napot! Boldog ünnepet!
– Kösz – válaszolta morcosan a nő.
– Szeretnék virágot venni.
– Itt vannak a növények, válogasson.
Ilya végignézte a szobanövényeket: rózsák, gerberák…
– Nincsenek szép tulipánok?
– Fiatalember, aki szép tulipánt akart, reggel jött, nem este.
– Tudom, csak később értem haza a munkából.
– Tudjuk, kivel és hogyan szoktak a férfiak késni a munkahelyről…
– Hagyja már! Ez nem rólam szól.
– Minden férfi egyforma… De van egy csokor, amit megrendeltek, de senki nem hozta el.
Galina átvitte Ilyát egy szomszédos helyiségbe, ahol ajándéktárgyak sorakoztak. Egy kis asztalon egy lenyűgöző lila-fehér, rojtos szélű tulipáncsokor állt.
– Gyönyörű! Mennyibe kerül?
– Másfél ezer rubel.
Ilya zavartan nézett, csak ezer rubel volt nála. Megkérni, hogy fogják meg a csokrot, és hazamenni a pénzért? Közel volt, de tudta, Janka nem engedné el újra. Így hát már indulni akart.
– Milyen férfiak ezek? Virágot akarnak venni, de nincs pénzük.
– Én nem vagyok olyan! Nem buliból jövök, hanem egy nehéz műszak után, balesetet kezeltem. Van pénzem, csak nem elég.
Kiment az utcára, ahol az eső még erősebben hullott. Galina az ablakból nézte, és zavartan gondolkodott. Tudta, mi történt ma reggel a város legnagyobb bányájában. „Ez a fiú életeket mentett, most siet a feleségéhez, virágot keres, én pedig ilyen szigorú vagyok vele… Őt várják, ő boldog. Én meg most becsukom a boltot, és elmegyek a magányos barátnőmhöz. Megint ketten töltjük az ünnepet.”
Ekkor Galina látta, hogy egy idős néni odalép Ilyához az utcán, és megfogja az ujját, majd egy közeli, régi kétemeletes ház udvarára húzza.
– Nagymama, nagyon sietek, nem lehet késlekedni.
– Fiam, más nem segíthet. Ez csak tíz perc. Kérlek.
Ahogy az udvar felé haladtak, a néni elmesélte, hogy valaki két apró kiscicát dobott be a lépcsőházba. Tejet hozott nekik, de mire visszatért, a cicák eltűntek, felmásztak egy fára, és képtelenek lejönni, hangosan nyávognak.
– Nincs senki, akit megkérhetnék. A szomszédok sem kedvesek, folyton morgolódnak, hogy állatokat etetek. Este van, nem hagyhatjuk őket ott.
Odamentek a fához, és valóban, a kiscicák hangosan sírtak. Aprók, vizesek és piszkosak voltak, de látszott, hogy mindketten élénk vörösek. Ilyának könnyedén sikerült lehoznia őket. Kezében tartotta a kis szívük dobogását. A cicák megnyugodtak, és kékes-lilás szemekkel néztek rá.
– Olyanok, mintha ikrek lennének.
– Külsőre nem lehet megkülönböztetni, de az egyik fiú, a másik lány. Megnéztem őket.
– Talán testvérek?
– Lehet. Ki dobhatott ki ilyen apróságokat? Ráadásul vöröset – ezek szerencsét hoznak.
– Szerencsét?
– Igen, ez egy ismert babona.
– És most mi lesz velük?
– Nem tudom. Nálam négy állat van otthon. Majd holnap elviszem a piacra, hátha valaki elviszi őket szerencséért.
– Nem, nagyi, nem viszem őket piacra. Ha testvérek, nem szabad szétválasztani őket. Én viszem haza a szerencsét.
Ilya elképzelte, milyen lenne, ha a néni kószálna a cicákkal a piacon, és ha nem talál nekik gazdát, visszahozza őket, és a szomszédok megint morognak majd.
– Isten áldjon, fiam! Még vannak jó emberek.
A cicák nagyon élénkek voltak, másztak Ilya nyakára és fejére, karmocskáik élesek voltak, majdnem megrongálták a kabátját. Tudta, így nem tudja elvinni őket. Eszébe jutott, hogy a virágboltban van egy ajándékrészleg, talán van ott egy kartondoboz.
A bolt ajtaja nyitva volt, de már nem volt világítás bent.
– Elnézést, megint én vagyok. Segítségre lenne szükségem.
– Már majdnem zártam. Virágot keres?
– Nem. Van esetleg kartondoboz?
Galina meglepődve nézett, majd felkapcsolta a lámpát. Ilya két kis vizes kiscicát szorított magához.
– Segítsen, kérem! Nem tudom így hazavinni őket. Van dobozuk?
– Jézusom, hol találtad őket?
– Lehoztam a fáról. Egy néni kért meg. Nem tudom így hazavinni.
– Áh, most már értem, hová mentél.
– Ezek vörös cicák, nem szabad kidobni őket, szerencsét hoznak.
– Szerencsét?
– Igen, babona.
Galina értetlenül nézett rá. „Milyen különböző emberek vannak a világon. Egy egyszerű srác, aki nem jut el a feleségéhez, mert mindenkinek segít.” Csak most vette észre, milyen kedves arca van, és az erős, férfias kezeket, amik megnyugtatják a megriadt cicákat.
– Persze, van doboz.
Nemcsak elővett egy kartondobozt, hanem lyukakat is vájt rá, és ragasztószalaggal zárta le, hogy a cicák ne másszanak ki.
– Nagyon köszönöm! És még egyszer boldog ünnepet! Elnézést, hogy zavarom!
Ilya épp indulni készült, mikor Galina visszahívta:
– Várjon, fiatalember! Hogy hívják?
– Ilya.
– Elfelejtette a virágot, Ilyuska.
– Nem is…
– Nem úgy értem, nem kell fizetni. Vigye csak el a csokrot.
Átadta neki a lila-fehér, rojtos szélű tulipáncsokrot.
– Nem tehetem. Van nálam ezer rubel, holnap visszahozom a maradékot.
– Én meg tehetem. Most semmit nem kell fizetnie, ez az ön feleségének jár. Mondja meg neki, milyen szerencsés.
– Köszönöm!
Végre Ilya a haza vezető útra indult. Galina sokáig nézte a kedves fiút, a tulipáncsokrot és a doboznyi szerencsét.
Ilya nem hívta fel, csak csendben kinyitotta a bejárati ajtót. Janka már hallotta, és azonnal kirohant a folyosóra.
– Drágám, boldog születésnapot és nőnapot! Végre itthon vagy!
– Köszönöm, Ilyuska, milyen gyönyörű! Ilyen tulipánszínt még nem láttam. Ennyit járkáltál virágot keresni?
– Igen, de nem csak virágot találtam, hanem egy doboznyi szerencsét is.
Letette a kartondobozt a puffra, levette a ragasztószalagot, és kinyitotta. A doboz egyik sarkából négy, kékes-lilás szemű, összebújt, vizes kiscica nézett rájuk.
– Milyen vizesek vagytok! Elsőként én fürdetlek meg, aztán ti jöttök.
A nehéz műszak, a városi séta és a meleg fürdő után Ilya már álmos volt.
– Janka, egy órácskát ledőlök.
– Persze, pihenned kell. Amikor felkelsz, folytatjuk az ünneplést.
– Egyedül elboldogulsz velük?
– Természetesen. Nézd csak, milyen nyugodtak.
A cicák szépen ültek a doboz mellett a folyosón. Janka nem siettetett semmit, hagyta, hogy lassan beilleszkedjenek az új otthonba. Ám ők még nem voltak teljesen biztosak, hogy ez most már az ő helyük.
Ilya elaludt, Janka pedig megfürdette a cicákat, mikor megszólalt a telefon. A nővére, Lera hívta.
– Na, hogy álltok, kislány? Ünnepeltek már?
– Még nem, Ilyának nehéz napja volt. Amint felébred, ünneplünk.
– Hiányzik már?
– Egyáltalán nem. Nem unatkozom, a férjem doboznyi szerencsét hozott.
– Milyen szerencsét?
– Majd holnap este meglátjátok.
– Hát, Ilya aztán tud meglepetést okozni.
– Ő a legjobb férj a világon.
Már késő este volt, mikor Janka és Ilya még mindig az asztalnál ültek, pezsgőt ittak. Ez lett az új családi hagyományuk: március 8-át kettesben ünnepelni, másnap pedig családot és barátokat hívni. Figyelték, hogyan szoknak bele az új családtagok az otthonukba. A jól lakott, fürdetés után illatos és szőrös cicák büszkén járkáltak a szobában.
Ugyanekkor a város másik végén két magányos, sikeres üzletasszony is pezsgőzött az ünnepi asztalnál. Egymás egészségére és a kereskedelem sikerére koccintottak, de az egyikük szíve valahol máshol járt: leginkább arra vágyott, hogy valaki esőben, a várost járva neki is hozzon egy csokor tulipánt és egy doboznyi szerencsét…