„Az én kis majmom épp a anyósomnál súrolja a padlót” – harsogta nevetve a céges bulin, ám otthon egészen más várta.

Advertisements

„Az én kis majmom most éppen a anyósomnál takarít!” – harsogta Vadim a céges bulin. Ám otthon egészen más fogadta…

Vadim remek hangulatban kezdte az ünnepi estét: az újév közeledett, a jutalmak már megérkeztek, mindenütt nevetés, pohárkoccanás és vidám zene szólt. Ő volt a társaság lelke – szellemes, életvidám, olyan történetmesélő, aki még a legkomolyabb kollégákat is megnevettette. Imádták, mert bármilyen feszült helyzetet képes volt oldani.

Advertisements

„Az én kis majmom most a anyósomnál sikálja a padlót!” – kiáltotta hangosan, poharát magasba emelve. – „Hogy ne zavarjon itt, amíg én szórakoztatom a társaságot!”

A terem harsány nevetésben tört ki újra. Egyesek tapsoltak, mások zavarodottan kuncogtak. Egyedül egy lány a szomszéd osztályból lehajtotta a fejét. A „majom” szó mély sebet ejtett rajta – hiszen emlékeiben él a húga, akit a férje szintén így gúnyolt… majd egyszerűen elhagyott egy fiatal egyetemista kedvéért.

De Vadimnak nem volt ideje mások érzéseire. Úgy érezte, ő az este királya. Az élete szerinte sikeres, gondtalan és bőkezű volt.

Eközben otthon Olya, a felesége, a kis konyhában állt a tűzhely mellett. Kezei berepedeztek a folyamatos mosogatástól és az erős tisztítószerek használatától. Egész nap ablakokat pucolt, segített a anyósának befőzni, bevásárolt, majd újra a konyhába állt. Vadim anyósa szigorú, követelőző nő volt, aki mindig azt mondta: „A menynek a ház ura kell legyen!”

Olya nem panaszkodott. Tudta, hogy a férje sokat dolgozik, fáradt, és támogató társ akart lenni számára. Néha hiányzott neki egy egyszerű figyelmesség vagy egy köszönöm, de tűrt, mert szerette őt.

Késő este, amikor a gyerekek már aludtak, és a anyósa hazament, Olya véletlenül bekapcsolta a céges buli élő közvetítését a telefonján. Egy kolléganő vitte az adást. Nevetés és zene hallatszott… majd egyszer csak:

„Az én kis majmom most a anyósomnál sikálja a padlót!”

Olya megdermedt. Nem azonnal értette, kiről van szó.

Majom?

Ő lenne az?

Amikor Vadim hajnalban hazaért – jókedvűen, alkoholszaggal és idegen parfüm illatával ruháján –, Olya nem szólt semmit. Csak nézett rá hosszan, csendben, könnyek nélkül.

És ekkor először érezte Vadim a félelmet.

– Mi történt? – kérdezte, miközben levette a kabátját.

Felesége szó nélkül letette elé a telefont, és elindította a felvételt.

Vadim arcáról eltűnt a mosoly. A szoba csendje nehéz, fojtogató volt.

– Csak vicc volt… Tudod, hogy megy ez az ilyen bulikon – motyogta.

– Vicc? – válaszolt Olya nyugodtan. – És tudtad, hogy egész nap takarítottam anyádnál? Hogy alig ettem, mert előbb mindent el kellett intéznem? Hogy én, a te „kis majmod”, mindezt érted tettem? És amikor a gyerek megbetegedett, lázas volt, gyógyszerekre volt szükség, egyedül rohantam a patikába, miközben te szórakoztál?

Hangja higgadt volt, de belül hideg mint a jég.

Vadim lehajtotta a fejét.

– Nagyon sajnálom…

– Én is.

Olya felállt, bement a gyerekszobába, visszajött a táskával és kabáttal. Lassan öltözni kezdett. Vadim csendben maradt, nem tudott megszólalni.

– Hová mégy?

– Oda, ahol nem gúnyolnak majomnak.

Elment. Nem kiabálva, nem veszekedve. Csak egyszerűen távozott. Nem a fáradtságtól vagy a hétköznapoktól, hanem a fájdalomtól, hogy a munkáját gúny tárgyává tették.

Három nappal később Vadim maga kereste fel. Nem vidám bohócként, nem tréfákkal, pohárral a kezében, hanem egy olyan emberként, aki felismerte, mit veszíthetett.

– Bocsáss meg – mondta az ajtóban megállva.

Olya némán nézett rá. A szemében nem volt harag, csak fáradtság és mély csend.

– Ostoba voltam… Többet nem fog előfordulni.

– Ne is legyen. Inkább kezdj el értékelni.

Bólintott.

Attól a naptól kezdve abbahagyta a családdal kapcsolatos tréfákat a munkahelyi rendezvényeken. Gyakrabban segített, többször mondott köszönetet, és megtanulta észrevenni, amit korábban figyelmen kívül hagyott. Megértett egy fontos dolgot: még a legerősebb nők is elfáradhatnak – főleg azok, akik dolgoznak, miközben mások ünnepelnek.

Eltelt egy hét.

Olya nem ment rögtön haza. Előbb a húgánál állt meg – egy meleg otthonban, ahol a konyhában az otthoni sütemény és gondoskodás illata lengte be a levegőt. Ott nem volt nyomás, ítélkezés vagy hideg tekintet – csak egy egyszerű „Ülj le, hozok neked teát”.

Nem sírt. Csak nézett ki az ablakon, ahol az esőcseppek csordogáltak végig az üvegen. Az emlékei kavargtak a fejében: Vadim hangja, nevetése, mások pillantásai… és a belső üresség.

Vadim… először maradt egyedül a lelkiismeretével.

A anyósa először felháborodott:

– Mit enged meg magának? Elment, megsértődött! Akkor én vagyok a hibás?

De amikor látta, hogy fia csendben ül az asztalnál, nem eszik, nem válaszol, először elgondolkodott: talán nem minden fekete-fehér.

Egy este kopogtatott az ajtaján.

– Vadim… Ő jó lány. Túlságosan elszámítottad magad. Vidd vissza. De ne csak szavakkal – tettekkel.

Vadim bólintott, szó nélkül.

Másnap szabadságot kért. Egy szerény csokor virágot vett – nem hivalkodó rózsákat vagy egzotikus liliomokat, hanem egyszerű margarétákat, amiket Olya gyerekkora óta szeretett. Elment a patikába kézkrémért, aztán a háztartási boltba, majd a konyhai eszközök osztályára. Nem látványos gesztus volt, hanem az újrakezdés jele.

Elment Olya húgához. Az ajtó előtt állt, összeszedte a gondolatait, megnyomta a csengőt.

Ő kinyitotta. Ismét csend lett. Csak most más – nem terhes, hanem tele valamivel, amit nehéz megfogalmazni.

– Szia – szólt halkan. – Nem vagyok a szépen mondott szavak mestere, de rájöttem valamire: én kergettem magam sarokba. És te nem vagy „majom”. Te vagy az otthonom, a nyugalmam, a támaszom.

Átnyújtotta neki a csomagot. Benne margaréták, kézkrém és egy egyszerű üzenet:
„Fáradt vagy. Én nem vettem észre. Szeretnék újrakezdeni. Szeretettel, Vadim.”

Hosszan nézte. Aztán átvette.

– Átgondolom – mondta.

– Várni fogok – felelte.

Két nap múlva tért vissza. Nem azért, mert mindent elfelejtett vagy megbocsátott, hanem mert nem csak kért, hanem már tett is a változásért.

Most már együtt készítettek vacsorát. A anyósa, látva a fia megváltozott hozzáállását, némileg meglágyult. Néha még azt is ajánlotta:

– Olya, pihenj, én majd elintézem.

Egy alkalommal, amikor újra volt céges buli, Vadim nem ment el.

– Miért? – csodálkozott a főnök.

– Mert otthon van valaki, aki fontosabb bármilyen köszöntőnél. Inkább elmosogatok, mint hogy újra lenézzem a feleségem munkáját.

Egyik este, mikor a gyerekek már aludtak, Olya hozzá simult, és fejét Vadim vállára hajtotta:

– Tudod… már nem érzem azt a fáradtságot. Köszönöm.

Vadim nem szólt, csak megcsókolta a haját.

És megértette: ezekre a szavakra várt egész életében – nem harsány szavakra, nem színpadi fellépésre, hanem az őszinte szívből jövő köszönetre.

Eltelt pár hónap.

Vadim és Olya családja megváltozott. Nem a történésekben, hanem az érzésekben. Az otthon levegőjében, a hanghordozásukban, abban, ahogy egymásra néztek. Vadim változott: észrevette, mikor fáradt Olya, mikor mereng valamin, mikor túl sokáig hallgat.

Ha a anyósa panaszkodni kezdett, már nem kerülte a tekintetét.

– Anya, elég. Nem kell mindenkinek megfelelnie. Ez a családom, nem cseléd.

Eleinte a nő megsértődött, de idővel egyre többször hallgatott, ritkábban szólt bele. Talán először az életében valódi nőt látott a menye személyében, nem csupán kötelezettséget.

Egy este hárman ültek az asztalnál. Vadim teát töltött, Olya tortát szeletelt, a anyósa pedig halkan így szólt:

– Te nem is vagy rossz ember. Bárcsak ilyen menyem lett volna fiatalon – talán én is megváltoztam volna.

Olya nem válaszolt. Csak a legnagyobb szelet tortát tette elé. És először sok év után őszintén mosolyogtak egymásra – belső harc nélkül.

Vadim a munkahelyen már nem volt többé a társaság bohóca. Komolyabbá, figyelmesebbé vált. A kollégák eleinte értetlenkedtek – hová tűnt a vidám figura? De hamar megszerették érettsége és megfontoltsága miatt. Különösen azok, akik már átéltek hasonló fájdalmat.

Ha valaki új alkalmazott megkérdezte:

– Hé, Vadim, hol a majmod?

Ő nyugodtan válaszolt:

– Nincs majmom. Van egy nő az életemben, aki megtanított férfinak lenni.

És mindenki értette – jobb nem bolygatni a témát.

Egy hideg estén, amikor az első hó hullott, a gyerekek békésen aludtak a tévé előtt, Olya elővett egy régi dobozt. Abban voltak a fiatal menyasszony levelei – a kezdeti, bizonytalan, de reménnyel teli sorok.

– Hallgatnád? – kérdezte halkan.

– Persze.

Kinyitotta az egyik levelet. A bizonytalan betűk tele voltak vággyal és reménnyel:

„Azt akarom, hogy nevessen, de ne rajtam. Hogy megcsókolja a kezem, miután takarítottam, mert ismeri az illatát. Hogy büszke legyen rám, még akkor is, ha otthon vagyok. Mert az otthon egy egész világ. És én vagyok a szíve.”

Ő hallgatta, némán. Minden szóval valami megmozdult benne.

– Sajnálom, hogy csak most hallom meg ezt – suttogta.

– A lényeg, hogy meghallottad.

Tavasszal először mentek el kettesben a tengerpartra – gyerekek és rokonok nélkül. A nagymama maradt a kicsikkel. A parton Vadim vett egy kagylót egy helyi öregtől, és átnyújtotta Olyának.

– Mondtad, hogy látható szeretnél lenni. Most ragyogj. Mint a tenger, mint a naplemente. Nem másoknak – magadért.

Olya szorosan fogta a kagylót.

– Tudod, a kagyló csak a fájdalmon át ad gyöngyöt.

Vadim bólintott.

– De te vagy a legdrágább gyöngyöm. És most már látom ezt – nem a fájdalmon keresztül, hanem a szereteten át.

Az este a kézen fogva sétáltak a parton. Szavak nélkül, ígéretek nélkül. Nem volt szükségük több bizonyítékra. A történetük nem tréfáról vagy megalázásról szólt. Egy olyan nőről szólt, akit megpróbáltak láthatatlanná tenni, de ő önmaga maradt. És egy férfiról, aki megtalálta az erőt, hogy jobb legyen.

Eltelt két év.

Vadim már nem ment céges bulikra. Otthoni vacsorák is elegendők voltak neki – Olyával, a gyerekekkel, teával és a felesége által sütött süteménnyel, aki már nem volt „kis majom”, hanem az ő asszonya.

Egy nap, miközben régi ruhákat pakolt, rátalált arra a kék ingre – arra, amiben egyszer kimondta azt a végzetes mondatot. Megfogta, eszébe jutott a nevetés, az arcok, Olya tekintete… majd egyszerűen kidobta. Nem a szekrénybe, nem dobozba – a szemetesbe.

Olya észrevette.

– Mi történt?

Ő a szemébe nézett.

– Csak arra jöttem rá, hogy soha többé nem akarok olyan ember lenni, aki ezt az inget hordta.

Olya odalépett, átölelte.

És ő azt mondta, ami a legtöbbet jelentette:

– Soha többé nem leszel egyedül.

És a szemében felcsillant a fény. Nem a könnyektől.

Hanem attól, hogy végre hitt – benne. És magában.

Ez volt az az ár, amit mindkettőjüknek meg kellett fizetniük egy ostoba viccért.

De éppen az a vicc változtatta meg az életüket. Örökre.

Advertisements

Leave a Comment