„Az én kis majmom most éppen a anyósomnál takarít!” – harsogta Vadim a céges bulin. Ám otthon egészen más fogadta…
Vadim remek hangulatban kezdte az ünnepi estét: az újév közeledett, a jutalmak már megérkeztek, mindenütt nevetés, pohárkoccanás és vidám zene szólt. Ő volt a társaság lelke – szellemes, életvidám, olyan történetmesélő, aki még a legkomolyabb kollégákat is megnevettette. Imádták, mert bármilyen feszült helyzetet képes volt oldani.
„Az én kis majmom most a anyósomnál sikálja a padlót!” – kiáltotta hangosan, poharát magasba emelve. – „Hogy ne zavarjon itt, amíg én szórakoztatom a társaságot!”
A terem harsány nevetésben tört ki újra. Egyesek tapsoltak, mások zavarodottan kuncogtak. Egyedül egy lány a szomszéd osztályból lehajtotta a fejét. A „majom” szó mély sebet ejtett rajta – hiszen emlékeiben él a húga, akit a férje szintén így gúnyolt… majd egyszerűen elhagyott egy fiatal egyetemista kedvéért.
De Vadimnak nem volt ideje mások érzéseire. Úgy érezte, ő az este királya. Az élete szerinte sikeres, gondtalan és bőkezű volt.
Eközben otthon Olya, a felesége, a kis konyhában állt a tűzhely mellett. Kezei berepedeztek a folyamatos mosogatástól és az erős tisztítószerek használatától. Egész nap ablakokat pucolt, segített a anyósának befőzni, bevásárolt, majd újra a konyhába állt. Vadim anyósa szigorú, követelőző nő volt, aki mindig azt mondta: „A menynek a ház ura kell legyen!”
Olya nem panaszkodott. Tudta, hogy a férje sokat dolgozik, fáradt, és támogató társ akart lenni számára. Néha hiányzott neki egy egyszerű figyelmesség vagy egy köszönöm, de tűrt, mert szerette őt.
Késő este, amikor a gyerekek már aludtak, és a anyósa hazament, Olya véletlenül bekapcsolta a céges buli élő közvetítését a telefonján. Egy kolléganő vitte az adást. Nevetés és zene hallatszott… majd egyszer csak:
„Az én kis majmom most a anyósomnál sikálja a padlót!”
Olya megdermedt. Nem azonnal értette, kiről van szó.
Majom?
Ő lenne az?
Amikor Vadim hajnalban hazaért – jókedvűen, alkoholszaggal és idegen parfüm illatával ruháján –, Olya nem szólt semmit. Csak nézett rá hosszan, csendben, könnyek nélkül.
És ekkor először érezte Vadim a félelmet.
– Mi történt? – kérdezte, miközben levette a kabátját.
Felesége szó nélkül letette elé a telefont, és elindította a felvételt.
Vadim arcáról eltűnt a mosoly. A szoba csendje nehéz, fojtogató volt.
– Csak vicc volt… Tudod, hogy megy ez az ilyen bulikon – motyogta.
– Vicc? – válaszolt Olya nyugodtan. – És tudtad, hogy egész nap takarítottam anyádnál? Hogy alig ettem, mert előbb mindent el kellett intéznem? Hogy én, a te „kis majmod”, mindezt érted tettem? És amikor a gyerek megbetegedett, lázas volt, gyógyszerekre volt szükség, egyedül rohantam a patikába, miközben te szórakoztál?
Hangja higgadt volt, de belül hideg mint a jég.
Vadim lehajtotta a fejét.
– Nagyon sajnálom…
– Én is.
Olya felállt, bement a gyerekszobába, visszajött a táskával és kabáttal. Lassan öltözni kezdett. Vadim csendben maradt, nem tudott megszólalni.
– Hová mégy?
– Oda, ahol nem gúnyolnak majomnak.
Elment. Nem kiabálva, nem veszekedve. Csak egyszerűen távozott. Nem a fáradtságtól vagy a hétköznapoktól, hanem a fájdalomtól, hogy a munkáját gúny tárgyává tették.
Három nappal később Vadim maga kereste fel. Nem vidám bohócként, nem tréfákkal, pohárral a kezében, hanem egy olyan emberként, aki felismerte, mit veszíthetett.
– Bocsáss meg – mondta az ajtóban megállva.
Olya némán nézett rá. A szemében nem volt harag, csak fáradtság és mély csend.
– Ostoba voltam… Többet nem fog előfordulni.
– Ne is legyen. Inkább kezdj el értékelni.
Bólintott.
Attól a naptól kezdve abbahagyta a családdal kapcsolatos tréfákat a munkahelyi rendezvényeken. Gyakrabban segített, többször mondott köszönetet, és megtanulta észrevenni, amit korábban figyelmen kívül hagyott. Megértett egy fontos dolgot: még a legerősebb nők is elfáradhatnak – főleg azok, akik dolgoznak, miközben mások ünnepelnek.
Eltelt egy hét.
Olya nem ment rögtön haza. Előbb a húgánál állt meg – egy meleg otthonban, ahol a konyhában az otthoni sütemény és gondoskodás illata lengte be a levegőt. Ott nem volt nyomás, ítélkezés vagy hideg tekintet – csak egy egyszerű „Ülj le, hozok neked teát”.
Nem sírt. Csak nézett ki az ablakon, ahol az esőcseppek csordogáltak végig az üvegen. Az emlékei kavargtak a fejében: Vadim hangja, nevetése, mások pillantásai… és a belső üresség.
Vadim… először maradt egyedül a lelkiismeretével.
A anyósa először felháborodott:
– Mit enged meg magának? Elment, megsértődött! Akkor én vagyok a hibás?
De amikor látta, hogy fia csendben ül az asztalnál, nem eszik, nem válaszol, először elgondolkodott: talán nem minden fekete-fehér.
Egy este kopogtatott az ajtaján.
– Vadim… Ő jó lány. Túlságosan elszámítottad magad. Vidd vissza. De ne csak szavakkal – tettekkel.
Vadim bólintott, szó nélkül.
Másnap szabadságot kért. Egy szerény csokor virágot vett – nem hivalkodó rózsákat vagy egzotikus liliomokat, hanem egyszerű margarétákat, amiket Olya gyerekkora óta szeretett. Elment a patikába kézkrémért, aztán a háztartási boltba, majd a konyhai eszközök osztályára. Nem látványos gesztus volt, hanem az újrakezdés jele.
Elment Olya húgához. Az ajtó előtt állt, összeszedte a gondolatait, megnyomta a csengőt.
Ő kinyitotta. Ismét csend lett. Csak most más – nem terhes, hanem tele valamivel, amit nehéz megfogalmazni.
– Szia – szólt halkan. – Nem vagyok a szépen mondott szavak mestere, de rájöttem valamire: én kergettem magam sarokba. És te nem vagy „majom”. Te vagy az otthonom, a nyugalmam, a támaszom.
Átnyújtotta neki a csomagot. Benne margaréták, kézkrém és egy egyszerű üzenet:
„Fáradt vagy. Én nem vettem észre. Szeretnék újrakezdeni. Szeretettel, Vadim.”
Hosszan nézte. Aztán átvette.
– Átgondolom – mondta.
– Várni fogok – felelte.
Két nap múlva tért vissza. Nem azért, mert mindent elfelejtett vagy megbocsátott, hanem mert nem csak kért, hanem már tett is a változásért.
Most már együtt készítettek vacsorát. A anyósa, látva a fia megváltozott hozzáállását, némileg meglágyult. Néha még azt is ajánlotta:
– Olya, pihenj, én majd elintézem.
Egy alkalommal, amikor újra volt céges buli, Vadim nem ment el.
– Miért? – csodálkozott a főnök.
– Mert otthon van valaki, aki fontosabb bármilyen köszöntőnél. Inkább elmosogatok, mint hogy újra lenézzem a feleségem munkáját.
Egyik este, mikor a gyerekek már aludtak, Olya hozzá simult, és fejét Vadim vállára hajtotta:
– Tudod… már nem érzem azt a fáradtságot. Köszönöm.
Vadim nem szólt, csak megcsókolta a haját.
És megértette: ezekre a szavakra várt egész életében – nem harsány szavakra, nem színpadi fellépésre, hanem az őszinte szívből jövő köszönetre.
Eltelt pár hónap.
Vadim és Olya családja megváltozott. Nem a történésekben, hanem az érzésekben. Az otthon levegőjében, a hanghordozásukban, abban, ahogy egymásra néztek. Vadim változott: észrevette, mikor fáradt Olya, mikor mereng valamin, mikor túl sokáig hallgat.
Ha a anyósa panaszkodni kezdett, már nem kerülte a tekintetét.
– Anya, elég. Nem kell mindenkinek megfelelnie. Ez a családom, nem cseléd.
Eleinte a nő megsértődött, de idővel egyre többször hallgatott, ritkábban szólt bele. Talán először az életében valódi nőt látott a menye személyében, nem csupán kötelezettséget.
Egy este hárman ültek az asztalnál. Vadim teát töltött, Olya tortát szeletelt, a anyósa pedig halkan így szólt:
– Te nem is vagy rossz ember. Bárcsak ilyen menyem lett volna fiatalon – talán én is megváltoztam volna.
Olya nem válaszolt. Csak a legnagyobb szelet tortát tette elé. És először sok év után őszintén mosolyogtak egymásra – belső harc nélkül.
Vadim a munkahelyen már nem volt többé a társaság bohóca. Komolyabbá, figyelmesebbé vált. A kollégák eleinte értetlenkedtek – hová tűnt a vidám figura? De hamar megszerették érettsége és megfontoltsága miatt. Különösen azok, akik már átéltek hasonló fájdalmat.
Ha valaki új alkalmazott megkérdezte:
– Hé, Vadim, hol a majmod?
Ő nyugodtan válaszolt:
– Nincs majmom. Van egy nő az életemben, aki megtanított férfinak lenni.
És mindenki értette – jobb nem bolygatni a témát.
Egy hideg estén, amikor az első hó hullott, a gyerekek békésen aludtak a tévé előtt, Olya elővett egy régi dobozt. Abban voltak a fiatal menyasszony levelei – a kezdeti, bizonytalan, de reménnyel teli sorok.
– Hallgatnád? – kérdezte halkan.
– Persze.
Kinyitotta az egyik levelet. A bizonytalan betűk tele voltak vággyal és reménnyel:
„Azt akarom, hogy nevessen, de ne rajtam. Hogy megcsókolja a kezem, miután takarítottam, mert ismeri az illatát. Hogy büszke legyen rám, még akkor is, ha otthon vagyok. Mert az otthon egy egész világ. És én vagyok a szíve.”
Ő hallgatta, némán. Minden szóval valami megmozdult benne.
– Sajnálom, hogy csak most hallom meg ezt – suttogta.
– A lényeg, hogy meghallottad.
Tavasszal először mentek el kettesben a tengerpartra – gyerekek és rokonok nélkül. A nagymama maradt a kicsikkel. A parton Vadim vett egy kagylót egy helyi öregtől, és átnyújtotta Olyának.
– Mondtad, hogy látható szeretnél lenni. Most ragyogj. Mint a tenger, mint a naplemente. Nem másoknak – magadért.
Olya szorosan fogta a kagylót.
– Tudod, a kagyló csak a fájdalmon át ad gyöngyöt.
Vadim bólintott.
– De te vagy a legdrágább gyöngyöm. És most már látom ezt – nem a fájdalmon keresztül, hanem a szereteten át.
Az este a kézen fogva sétáltak a parton. Szavak nélkül, ígéretek nélkül. Nem volt szükségük több bizonyítékra. A történetük nem tréfáról vagy megalázásról szólt. Egy olyan nőről szólt, akit megpróbáltak láthatatlanná tenni, de ő önmaga maradt. És egy férfiról, aki megtalálta az erőt, hogy jobb legyen.
Eltelt két év.
Vadim már nem ment céges bulikra. Otthoni vacsorák is elegendők voltak neki – Olyával, a gyerekekkel, teával és a felesége által sütött süteménnyel, aki már nem volt „kis majom”, hanem az ő asszonya.
Egy nap, miközben régi ruhákat pakolt, rátalált arra a kék ingre – arra, amiben egyszer kimondta azt a végzetes mondatot. Megfogta, eszébe jutott a nevetés, az arcok, Olya tekintete… majd egyszerűen kidobta. Nem a szekrénybe, nem dobozba – a szemetesbe.
Olya észrevette.
– Mi történt?
Ő a szemébe nézett.
– Csak arra jöttem rá, hogy soha többé nem akarok olyan ember lenni, aki ezt az inget hordta.
Olya odalépett, átölelte.
És ő azt mondta, ami a legtöbbet jelentette:
– Soha többé nem leszel egyedül.
És a szemében felcsillant a fény. Nem a könnyektől.
Hanem attól, hogy végre hitt – benne. És magában.
Ez volt az az ár, amit mindkettőjüknek meg kellett fizetniük egy ostoba viccért.
De éppen az a vicc változtatta meg az életüket. Örökre.