Egy meghitt étteremben, lágy jazz zene szólta alatt, az ablak melletti asztalnál különös párbeszéd bontakozott ki. Egy fiatal nő csintalan csillogással a szemében a hófehér terítőre helyezte a kezét, majd előrehajolt.
— Apa, van egy ötletem! — Éva megvárta a hatásos szünetet. — Mielőtt átvenném a vállalat irányítását, szeretnék egy kis kísérletet végezni. Adj nekem egy olyan pozíciót, ami nem túl feltűnő. Legalább egy hétre!
Antal Márkó majdnem félrenyelte a drága bort.
— Mit mondasz? Három diplomád van, és mégis… elakarod fogni a seprűt?
— Ne szórakozz velem, apuci! — nevetett Éva, miközben elegáns mozdulattal hívta oda a pincért. — Olyan munkára vágyom, ahol igazán zajlik az élet. Ott akarok lenni a történések közepén.
Miután megrendelte a szarvasgombás rizottót, figyelmesen az apjára nézett. Az elgondolkodva simogatta gondosan ápolt szakállát.
— Hm… Mi lenne, ha a helyettesem titkárnője lennél? Ott úgy leszel jelen, mint egy pókháló fonala, minden mozdulat a kezedben lesz.
Antal Márkó szeme csillogott a ravaszságtól.
— Imádom az ötletedet! Már látom az arcukat, amikor megtudják, hogy a „szerény titkárnőből” lesz a főnökük! — hátradőlt elégedetten a székében. — És végre én is kicsit lazíthatok…
— Apa, tényleg nyugdíjba mész? — Éva hangjában játékos gúnnyal.
— Kislányom, hatvanévesen itt az ideje egy kis pihenésnek. Én élvezni akarom az életet, te pedig megállod a helyed.
Éva meleg mosollyal válaszolt, nem sejtve, milyen meglepetéseket tartogat számára a sors. Egy hét múlva már a hatalmas üvegfelhőkarcoló előtt állt Moszkva szívében — apja birodalmának központjában, ahol az útját a legalacsonyabb szintről kellett kezdenie.
— Apa… — lágyan mosolygott Éva, miközben megállt az épület bejáratánál. — Valóban valami különlegeset hoztál létre. Te vagy a legjobb minden szempontból.
E szavakkal belépett a hűvös, tágas előcsarnokba. Új életének egy új fejezete kezdődött.
A helyettes irodája hideg és dohányfüstös volt. Egy kopaszodó férfi ült az elegáns szemüvege mögött — az irodai „szürke eminenciás”.
— Te vagy Éva, — mondta anélkül, hogy felnézett volna. — Én vagyok a közvetlen főnököd, de Lena, az asszisztensem felügyelete alatt fogsz dolgozni.
— Természetesen, Gennagyij Pavlovics — Éva diplomatikus mosollyal bólintott.
A férfi hátradőlt, és füstfelhőt fújt Éva irányába.
— Őszintén beszélve, kicsim, a diplomáid itt nem érnek semmit. Csak azért vettünk fel, mert a többi jelölt még rosszabb volt.
„Ha tudnád…” — futott át Éva fején, hiszen apja maga biztosította, hogy őt válasszák.
— Felejtsd el az ambícióidat, itt senki vagy. Úgy lesz, ahogy mi, Lena és én mondjuk. Világos?
Felnézett rá éles tekintettel.
— Ha engedelmeskedsz, kapsz jutalmat. Ha hibázol, repülsz, mintha sosem lettél volna itt. Érted?
— Teljesen — suttogta Éva, miközben dühöngő tűz lobogott benne.
Alig ült le az új íróasztalához, amikor…
— Ó, megérkezett az én személyes futárnőm! — Lena lehuppant az asztal szélére, és az édes, fojtogató illat terjengett körülötte.
Az első nap… izgalmasnak ígérkezett.
— Te vagy Lena? — kérdezte Éva, megőrizve professzionális nyugalmát. — Gennagyij Pavlovics említette, hogy bevezetsz a dolgokba.
Lena végigmérte az újoncot, mint egy királynő, aki egy egyszerű polgárt néz.
— Hát, Éva… a neved az egyetlen vonzó tulajdonságod.
— Uramisten! — dramatikusan felemelte a kezét — miért vagy úgy felöltözve, mintha valami leárazásról jöttél volna? Drágám, te vagy a cég arca! — Lena fintorgott, mintha valami gusztustalant látna. — Fuss el a könyvelőségre, vegyél előleget… Változtass a megjelenéseden!
Éva, aki szándékosan választott visszafogott öltözéket, értetlenül vonta meg a vállát.
— Mi bajod van a ruhámmal?
— Drágám — suttogta Lena — nálunk a legjobb bevásárlóközpontok vannak, de rajtad nincs egy normális címke sem. Menj, ismerd meg a vállalkozásunkat belülről…
„A vállalkozásukat? Ez jó…” — mosolygott magában Éva.
— Ó, van egy ötletem! — egy vidám hang csendült fel a szomszédos asztaltól. Kira, a marketinges, bájos orrával. — Van egy bevált módszerünk: megveszed, hordod egy hétig, majd visszaviszed! Mindenki így csinálja!
— Ez a túlélési kis titkunk — kacsintott be a kávéját szürcsölő András, a tervező. — Köszönet a divatgurunknak, Elena Anatoljevnának! — tréfásan meghajolt Lena felé. — Egyébként, újonc, kérsz egy kávét?
— Csukd be a szád, designer! — kiáltott Lena haragosan. — Ne kezd el kiszivárogtatni a titkainkat az első adandó alkalommal. Talán beépített ember vagy?
Éva csak enyhén emelte fel a szemöldökét.
— Higgyétek el, nem vagyok besúgó. Csak dolgozni jöttem.
A nap események forgatagába kezdett. Éva elsőként merült el apja birodalmában, élénken érdeklődve minden munka részlete iránt. Minden annyira új volt.
Ebédidő. Az első emeleti kávézó megtelt beszélgetésekkel és csörgő tányérokkal. Hirtelen éles kiáltás hasított a levegőbe.
— Kezek, mint a kampók! — Lena hangja késként hasított. — Ez a prezentáció?! Ez egyszerűen szégyen!
Egy megrettent kolléganő szinte sírva kérte a bocsánatot.
— Elnézést, Elena Anatoljevna… — ígérte, hogy javít.
— Nem gondolod, hogy ez a hangnem nem helyénvaló? — szólalt meg Éva nyugodt, határozott hangon.
Lena feldühödve fordult meg, mint a mérges kígyó.
— Hogy mersz így beszélni?! Én vagyok a legfontosabb kéz…
— Gyere, menjünk innen — Éva gyengéden karolta át a reszkető lányt. — Éva vagyok. Üljünk le ott, mit hozhatok?
— Vizet… ha lehet — suttogta a lány, még mindig elsápadva.
Éva tekintetében elszántság villant. Úgy tűnt, hogy komoly változások küszöbén állnak.
— Együnk először — tette le a teljes ebédet a csöndes lánynak. — Mesélj el mindent. Ne hagyd ki a levest — erő kell majd.
A lány hálásan bólintott.
— Ha tudnád… — kavargatta a kanalat — Lena és a főnök teljesen elmentek az eszüktől. Magukat isteneknek hiszik.
Lassan közelebb hajolt.
— Hallottam, hogy Antal Márkó hamarosan nyugdíjba vonul. És az ő helyére érkezik egy zöldfülű lánya, aki valahol tanult… Így hát nagyon igyekeznek, hogy kedvére tegyenek. Kiabálnak, nyomást gyakorolnak, megaláznak…
— Gennagyijjal minden világos — tíz éve mellette dolgozik. De Lena… — a lány fejét csóválta. — Egy éve van itt, de már ő a helyettes jobb keze! Pedig sokan évekig álmodoztak erről a pozícióról…
Folytatta, miközben megette az ételt.
— Tudod, egyszerű lány volt. Barátnője volt Lariszának… De amint hatalomhoz jutott, elfelejtette a régi barátokat.
— Ne aggódj — Éva melegen mosolygott — majd én rendezek rendet a Lenával.
— Igazán? — a lány keserűen mosolygott. — Te vagy az asszisztens… Lena majd élve felfalja, mint elődeidet. Volt olyan lány, aki majdnem öngyilkos lett a zaklatása miatt…
A következő napok nyugodtan teltek, ha nem számítjuk Lena folyamatos gúnyolódását a „szegény koldusra”. Éva szisztematikusan dolgozott: tanulmányozta a dokumentumokat, beszélt a bérlőkkel, bejárta a bevásárlóközpontokat. Egyre mélyebbre ásta magát apja birodalmának titkaiba, és a kép egyre izgalmasabbá vált.
Az irodában feszültség vibrált. Az üvegfalak mögött egyfajta vihar előtti csend volt érezhető. Tanya igazat mondott: Lena és a főnök idegesek voltak a leginkább.
— Hamarosan minden megváltozik! — álmodozva mondta Lena. — Amint megérkezik Antal Márkó lánya, Gena és én az égig repülünk…
— „Gena”? — Éva felhúzta a szemöldökét. — Mikor vált a főnökből egyszerű „Gena”?
Lena hirtelen megfordult, mint támadásra kész kígyó.
— Hallgass ide, te bolhapiac! Tűrd el, hogy az orrod a dolgainkba túrj! — szűkítették a szemei. — Amint megjön az új főnök… Te pedig repülsz innen vissza a szeméttelepre!
— Tényleg? — Éva higgadtan nézte Lena kócos haját. — Tud erről Gennagyij felesége? A te… három órás „értekezleteidről”? — tekintete jelentőségteljesen siklott végig a nyúzott szoknyán.
— Te… — Lena felugrott, támadásra készen, de…
— Éva! — hallatszott Gennagyij Pavlovics hangja. — Gyere az irodámba!
A főnök váratlanul átváltott a kedvességre.
— Hogy vagy? Beilleszkedtél? — hamisan aggódott.
— Remekül — vállat vont Éva, elfojtva egy mosolyt.
— Tudod… — fészkelődött a székében. — Nagy változások jönnek. Antal Márkó nyugdíjba megy, és a lánya veszi át a vezetést…
Hangjában ott rejtőzött a félelem, mintha érezné, hogy a talaj kicsúszik a lába alól. Ha tudná csak, kivel beszél…
— Tudod, kicsim… — Gennagyij Pavlovics lassan becsukta az ajtót — az a zöldfülű lány csak névleg lesz az új főnök, tényleges hatalom az enyém lesz. Lena fogja elfoglalni a helyemet, te pedig…
— Én? — Éva hideg borzongást érzett a hátán.
— Mondhatok egy szívességet az új… főnöknek. Kevesebb munka, dupla fizetés. Kísértő, nem?
— Micsoda nagylelkűség! — Éva összefonta a karját. — Miért is vagy ilyen gondoskodó?
— Gondoskodás? — kuncogott. — Mondjuk inkább együttműködés. Te nekem, én neked…
Az öv csattogása olyan volt, mint egy fegyver elsütése.
— Okos lány vagy, mindent értesz…
— Nem! — Éva hátrált. — Csak munkakapcsolat, Gennagyij Pavlovics!
Szeméből villámok szöktek.
— Szórakozzatok a Lenával! — lépett hátra, ökölbe szorítva a kezét.
— Milyen bátor vagy… — fújta a fogai között, amikor meglátta elszánt tekintetét. — Nem félsz visszautasítani?
A levegőben fenyegetés vibrált. De valami Éva testtartásában megállította.
Éva sarka a győzelem menetét koppintotta végig a folyosón — az irodából királynőként lépett ki.
Egy órával később hangja dörgött az irodában:
— Állj meg! — állt Lena és egy újabb áldozat között. — Még egy kiabálás, és repülsz innen!
— Hogy mersz… — Lena dühösen kipirult. — Kicsi senki, holnap ne is mutatkozz itt! Kirúgva vagy!
De Éva már eltűnt a lift ajtajában, hagyva Lenát a dühében fuldokolni.
Fél óra múlva, miközben a „Maybach”-ja magabiztosan szelte a városi forgalmat az apjával való találkozóra, Gennagyij Pavlovics üzenetet küldött:
„Éva, nem feleltél meg a próbaidőn. Ne gyere vissza.”
— Hát persze… — mosoly húzódott az ajkára. — Holnap beszélünk…
Másnap délben a tágas tárgyalótermben húsz kulcsszereplő gyűlt össze egy bővített értekezletre.
— Gyerünk! — ragadta meg Éva Tanya kezét. Egy hét alatt igazi barátok lettek.
— De… Lena megöl majd — Tanya idegesen babrálta a blúzát.
— Higgy nekem, ezt látni kell! — kacsintott Éva, magával ragadva Andrást, a tervezőt és még néhány megbízható szövetségest.
Kis csapatuk betört a tárgyalóba, Éva pedig nyugodtan helyet foglalt a főszékben:
— Antal Márkó ma nem jön.
A teremben halálos csend lett…
— Mi az… — Gennagyij Pavlovics levegőt kapkodott. — Éva, nem értetted a tegnapi üzenetet? Nem vagy itt többé!
— Távozz innen! — ugrott fel Lena, mint akit megcsíptek. — Ez az elit helye, nem az utcáról jött csavargóknak!
Gennagyij Pavlovics elvörösödött:
— Most jön Antal Márkó… Téged meg foglak bűvölni a székében!
— Áh… — Éva drámaian feltekintett. — Ismétlem azoknak, akik nem értik: apuci nem jön. Se ma, se holnap… — megvárta a hatást. — Egyáltalán nem jön többé.
A teremben suttogás futott végig. Éva királyi pillantással pásztázta a jelenlévőket.
— És ha már apuci… A nyilvántartás szerint Éva Szergejevna vagyok, de — mosolygott — valójában Éva Antalovna.
A csend döbbenetes volt.
— Egyszerűen fogalmazva — élvezettel nézett a megsápadt párosra — én vagyok Antal Márkó lánya és az új fő
nökötök.
— Hazugság! — Lena eltörte a ceruzáját. — Te… csaló vagy! Koldus!
— Éva — mondta Gennagyij Pavlovics — most elég a tréfákból. Menj ki! Vagy hívom a biztonságiakat.
— Úgy látom, ideges vagy ma, Gennagyij Pavlovics — Éva kifestett arccal támasztotta meg az állát. — Nem sikerült Lenának… teljesítenie a szokásos feladatait?
A csend fojtogató volt. Egy bomba készült robbanni.
— Elég! — ragadta meg a telefont Gennagyij Pavlovics, mint aki a mentőszalmaszálat. — Biztonság!
De a sors meglepetést tartogatott számára — három testes férfi, szigorú öltönyben megjelent, és Éva felé sietett:
— Éva Antalovna? Mi történt?
— Rohadék! — fuldokolt Lena a mérgétől. — És még meg is vetted őket?!
— Megvettél? — ismerős hang szólt az ajtóból. Antal Márkó maga lépett be. — Inkább örökölte…
Kemény pillantással mérte végig a jelenlévőket.
— Engedjék meg, hogy bemutassam még egyszer: a lányom, Éva! Egy hete figyelte a ti… — fintorgott Gennagyij Pavlovicsra — kígyórajotokat.
— Őt — bólintott Lenára — ki kell dobni. Magyarázzák el neki a titoktartást. Világosan, de erőszak nélkül. Beszéljen az ügyvédekkel és a biztonsági szolgálattal.
— Engedjék be! Magamtól megyek! — sikoltotta Lena, amikor az őrök megragadták a karját. — Még meg fogod bánni, szuka! — suttogta Évának búcsúzóul.
— Nem hiszem — mosolygott Antal Márkó. — Lányom, a biztonsági szolgálat mostantól a tiéd. Ahogy a többi erőforrás is.
A volt helyetteshez fordult.
— És te, Gena… — a hangjában acél csörgött. — Nem csak az embereimet bántottad. Lena „képességeit” te segítetted elő… — kuncogott. — A többi tehetségről nem beszélek — te tudod jobban… Szóval, repülsz! A feleségeddel kapcsolatban pedig, nos, azt elengedjük. De a cégedben többé nincs helyed!
A terem levegője szinte kézzel foghatóvá vált.
— Na, lányom, eljött az időd! — Antal Márkó diadalittasan végignézett a csendes teremben, miközben az ajtó bezárult Gennagyij Pavlovics mögött.
Éva ragyogott.
— Apa, látod azt a négyest? — bökött a fal mellett álló Tanyára, Andrásra és két társukra. — Ők a csapatom! Ők lesznek a jobb kezem… Nem bánod?
— Nem bánom — nevetett Antal Márkó. — Lányom, mindig is láttál másokat, ahol mások nem. Üljetek le, srácok! — intett. — Sok a munka!
Az évek úgy repültek, mint egy naptári lap. Éva vezetésével a holding virágzott, akár a tavaszi kert. Olyan vezetővé vált, akivel lehetett nevetni, sírni, és bármilyen munkás problémát megoldani.
Az élet bőkezűen jutalmazta: boldog házasságot, sikeres vállalkozást és hűséges csapatot. A „barátai” sorsa azonban másként alakult…
Gennagyij Pavlovics, miután elvesztette aranytojást tojó tyúkját, gyorsan elköltötte megtakarításait, és vigaszt a pohár fenekén találta.
Lena… nos, szerencsésen férjhez ment egy „aranyzsákhoz”, de a pénz és a hatalom olyan, mint a drog: minél többet kapsz, annál többre vágysz. Most egy IT-cégnél dolgozik, ahol a munkahelyi stressz miatt minden este kócosan tér haza.
— Ez mind csak jóga, drágám! — csacsogja a férjének, ártatlanul rebegtetve a szempilláit.
A nap egyformán süt mindenkire… de mindenki maga választja meg az útját.