Az esküvői évforduló estéjén a férjem méltóságteljesen emelte poharát. Én is követtelek a példáját, ám hirtelen észrevettem, hogy csendben valamit a poharamba csempész. Egy jeges, nyugtalanító érzés hasított a gyomromba, ezért úgy döntöttem, nem kockáztatok tovább.
Amikor mindenki mással volt elfoglalva, óvatosan kicseréltem a poharamat a közelünkben ülő sógornője poharával.
Körülbelül tíz perc múlva koccintottunk, majd ittunk. Szinte azonnal rosszul lett a nővére. Sikolyok, pánik tört ki. A férjem elsápadt, mintha ő maga is összeesett volna.
Ott ültem, és őt néztem. A fejemben egy hang zakatolt: „Mit tervezel, szerelmem?”
A sógornőt mentő vitte el. Mindenki sokkos állapotban volt. Próbáltam nyugodtnak tűnni, de belül remegtem. Amikor a férjem kiment telefonálni, csendben követtem, mint egy árnyék.
„Hogyan történhetett ez?” – kérdezte idegesen. „Nem kellett volna innia… Én biztos, hogy kicseréltem a poharakat!”
A szívem megállt. Tehát nem tévedtem. Valóban meg akart mérgezni. Minden elő volt készítve ellenem.
Csendben visszatértem a házba, és újra leültem az asztalhoz. Próbáltam nyugodtan lélegezni, és tartani a tekintetem. Egyetlen kérdés zakatolt az agyamban: Miért? Miért pont én? Évekig éltünk együtt… bíztam benne. Szerettem őt. Vagy legalábbis azt hittem.
Később odajött hozzám.
„Hogy érzed magad?” – kérdezte erőltetett mosollyal.
„Jól” – feleltem, egyenesen a szemébe nézve. „És te?”
Megremegett, tekintete felvillant, majd elfordult. Megértette.
És tudtam: ettől a pillanattól minden megváltozik. De a legfontosabb, hogy élek. És az igazság előbb-utóbb napvilágra kerül.
Másnap reggel a kórházban jártam. A sógornő a kórteremben feküdt – sápadtan, gyengén, de eszméleténél. Az orvosok azt mondták: „Ez súlyos mérgezés volt. Szerencséje volt. Ha a dózis csak egy kicsit több lett volna…”
Hálásan bólintottam a sorsnak. És magamnak is.
Hazafelé jövet meghoztam egy döntést – játszom ezt a játékot, de a saját szabályaim szerint.
Otthon úgy fogadott, mintha semmi sem történt volna.
„Hogy van?” – kérdezte, miközben teát töltött.
Mosolyogtam.
„Él, és észrevettem, hogy a poharak nem ugyanott voltak” – tettem hozzá, nem kerülve a tekintetét.
Megmerevedett. Kezei remegtek.
„Mit értesz ezen?”
„Egyelőre semmit. Csak egy megfigyelés.”
Felálltam az asztaltól.
„És gondolj arra is, mit mondasz majd a rendőröknek, ha úgy döntök, beszélek velük.”
Az éjszaka nem aludt egyikünk sem. Otthon háború dúlt – hideg, csendes, tele kimondatlan szavakkal és álságos színjátékokkal. Minden pillantás ütés volt, minden beszélgetés próbára tett.
Elkezdtem bizonyítékokat gyűjteni: üzeneteket, gyógyszertári blokkokat, telefonbeszélgetések felvételeit. Volt időm. Ő mit sem sejtett, hogy nem áldozat vagyok, hanem vadász.
Eltelt egy hét. A férjem egyre idegesebb lett. Váratlanul megtalálta bennem a „tökéletes feleséget” – kedves, megértő, mindent elfogadó. Különösen, amikor felajánlotta, hogy menjenek el a városon kívülre „egy kis pihenésre”. Én mosolyogtam, bólintottam, összepakoltam. Ám a háta mögött már felvettem a kapcsolatot egy magánnyomozóval.
Átadtam neki minden bizonyítékot: gyógyszertári számlákat, hangfelvételeket, egy képernyőképet ismeretlen számról, ahol a férjem ezt írta:
„Az évforduló után minden véget ér.”
Eljátszottam a szerepem. Főztem, hallgattam, bólintottam. Aztán egy este…
A kandalló mellett ültünk. Ismét bort töltött nekem.
„Ránk” – mondta, felemelve a poharát.
„Ránk” – ismételtem, de nem érintettem meg a poharat.
Abban a pillanatban kopogtak az ajtón. Megdermedt. Felálltam, és kinyitottam.
Az ajtóban egy rendőr és egy magánnyomozó állt.
„Orlov úr, gyilkossági kísérlet gyanújával letartóztatjuk.”
Rettegő tekintettel fordult felém.
„Te… Te csaptál be?”
„Nem” – léptem közelebb, és egyenesen a szemébe néztem. „Te csaptad be magad. Én túléltem.”
Elvitték, én pedig maradtam. Élve. Szabadon. És erősebben, mint valaha.
Két hónap telt el. A per folytatódott. Minden bizonyíték ellene szólt. Előzetesben volt, ügyvédje levertnek tűnt.
Minden túl egyszerűnek tűnt. Túl tisztának.
Egy este hívást kaptam az előzetesből.
„Találkozni akar veled. Azt mondja, mindent elmond — csak neked.”
Hosszan bámultam a telefont. De a kíváncsiság győzött.
Ott ült az üveg mögött, soványan, de ugyanazzal a szikrával a szemében.
„Tudod” – hajolt közelebb –, „rosszul értelmeztél mindent. Nem te voltál a célpont.”
Megdermedtem.
„Micsoda?”
„Mindez miatta volt” – vigyorgott. „A nővérem miatt. Túl sok mindent tudott, túl sokat követelt.”
„Hazudsz” – suttogtam.
„Nézd meg a telefonját. Kihez beszélt. Aztán beszélünk.”
Hajnalban értem haza. Egészen napkeltéig nem aludtam. Elővettem a nővére régi tabletjét. Amit találtam, felforgatta az egész ismeretem.
Ő tényleg kettős játékot játszott. Lehallgatott, felvételeket készített, üzeneteket küldött egy „M.O.” nevű személynek. Egyik utolsó üzenete megrázott:
„Ha ő nem megy el magától, balesetet kell színlelnünk. A testvérnek kell indok.”
Újra és újra elolvastam a sorokat, remegtem. Egy éles felismerés hasított belém: nem az ő csapdája volt. Közös játszma volt. Ellenem.
A nővére már kórházból távozva úgy tett, mintha semmi sem történt volna. Mosolygott, süteményt sütött, segítséget ajánlott. Én pedig játszottam tovább. De most már igazán.
Elkezdtem keresni „M.O.”-t: kapcsolatokat, számokat, üzenetek nyomait. Kiderült, hogy nem egy személyről van szó. Egy egész hálózatról. Egy árnyékszervezetről, amely pénzért „problémákat” old meg. Nagy pénzekért.
Így derült ki, hogy a férjem meg akarta szabadulni a nővérétől, a nővére pedig tőlem. És valaki más irányította őket mindkettőjüket. Egy játszma, amely túlmutatott az én megértésemen.
Úgy döntöttem, találkozom „M.O.”-val — hamis néven, kitalált történettel. Egy városszéli kávézóban várt rám egy ötvenes férfi, szigorú öltönyben, hideg tekintettel és érzelemmentes hangon.
„Eltűnést rendeltél?” – kérdezte.
„Nem” – válaszoltam. „Együttműködést kínálok.”
Figyelmesen nézett rám.
„Mit pontosan?”
Mosolyogtam.
„Információkat. Hozzáférést azokhoz, akik megpróbáltak megszabadulni tőlem. Cserébe segítséget. Hasznosak lehetünk egymásnak.”
Kortyolt egyet a kávéból.
„Bosszút akarsz?”
„Nem. A játékot akarom irányítani. Vége. Most én döntöm el, ki hova megy.”
Csendben léptem be ebbe a világba. Először megfigyelőként, majd játékosként. Gyorsan tanultam, felesleges szavak nélkül. Már nem voltam a gyenge láncszem. Változóvá váltam — olyanná, akire nem számítottak.
„M.O.” rájött, hogy jobb velem együttműködni, mint szembe menni velem. Első feladatot adott — egyszerűt, majdnem szimbolikusat. Egy próbát.
Két nap alatt teljesítettem — vér nélkül, de számító hidegséggel. Sőt, tetszett is. Csak az ijesztett meg, milyen könnyen jött.
Közben folytattam a gyászoló feleség szerepét. A férjem előzetesben volt, a tárgyalásra készült. A nővére egyre gyakrabban hívogatott — mintha érezte volna, hogy veszít a kontrollból. Nem is sejtette, hogy én már mindent tudok.
Egy este váratlanul meglátogattam. Szemben ültem vele.
„Tudok M.O.-ról” – mondtam nyugodtan. „És az elrendelt ügyről velem kapcsolatban.”
Elsápadt.
„Ez… ez nem igaz…”
„Túl késő már. Nem vagyok itt bocsánatot kérni. Választ adok.”
Lélegzetét visszafojtva nézett rám.
„Első opció: örökre eltűnsz.”
„Második: maradsz, de mostantól nekem dolgozol. Életed végéig.”
„És ha nem fogadom el?”
Felálltam, az ajtó felé indultam.
„Akkor megtudod, milyen az, amikor hirtelen nem a tiéd lesz a pohár.”
És elmentem.
Másnap reggel eltűnt. Pár nappal később a hír: „Feltételezhetően külföldre távozott.” Többet senki sem látta.
És a tükörbe néztem, és rájöttem: a régi önmagam már nincs többé.
Most már erő vagyok. Árnyék az árnyak között. Ragadozó, akit meg akartak semmisíteni — de nem sikerült.
Éreztem az erőt. Majdnem isteni volt. Senki sem állíthatott meg. A hálózat, amelybe beléptem, elfogadott — sőt, félt.
Elkezdtem irányítani a sorsokat, mint sakktáblán a bábukat. Egyetlen hívás is rombolhatott vagy védelmezhetett. Más neveken emlegettek. A múltam legendává vált.
Ám egy nap egy cím nélküli boríték érkezett. Benne egy fénykép. Rólam. Az otthonunkban készült. A kanapén aludtam. Valaki ott volt mellettem. És egy cetli. Csak három szó:
„Nem te vagy az első.”
Abban a pillanatban minden összedőlt. Rájöttem: a hálózat, a manipulációk, még „M.O.” mögött is valaki áll. Valaki, aki mindvégig figyelte, miközben azt hittük, hogy minden a kezünkben van. Valaki, aki régóta az égből néz le ránk.
Próbáltam megtalálni „M.O.”-t, de eltűnt. A hálózat összeomlani kezdett. Az emberek eltűntek. Mintha valaki törölné a nyomokat. Csak én maradtam. Talán mert szükség volt rám.
Minden éjjel érzem valaki tekintetét. Telefonhívások szó nélkül. Tükörkép, amely nem követi a mozdulataimat. Nem paranoiám van — jelzés.
Megnyertem a játékot… de egy másik, régebbi, veszélyesebb részévé váltam.
Most másként élek. Név nélkül. Múlt nélkül.
És várok.
Mert egyszer majd értem jönnek.
Vagy talán már itt vannak.