A reggel csodálatosan indult. Marinának viszont mindig ez volt a rossz ómen. Túl gyanús volt: a nap nem süvített egyenesen a szemébe, a telefon nem rezgett a banki „rossz hírek” miatt, Andrei csendben ült, nem lapozgatta a újságot, mint szokta, amikor üzletembernek akar látszani — pedig már vagy öt éve nem hisz ebben igazán.
Marina a konyhában ült, lassan simogatta a kávéscsészét, és azon gondolkodott, milyen szerencsés, hogy ő az, aki. Van egy otthonos lakása, amit felnőtt módjára kiad, és egy férje, akivel már majdnem három napja nem veszekedtek hangosan. Ez személyes rekord. Ezt meg kell ünnepelni. Csak ne pezsgővel, mert arra allergiás. Talán egy sütemény? Vagy álljon meg a tükör előtt, és mondja magának: „Szép munka, Marina, nem vertél meg senkit — ez már eredmény.”
Hirtelen csengett a telefon. A kijelzőn Olga Petrovna neve villant fel — az anyósé, aki olyan hangon beszél, mintha épp most ígértek volna valami jót, de közben már eladták a vesédet valahol távol.
— Halló, Marinácska? — kezdte mézes-mázas hangján, amitől Marinának azonnal összeszorult a gyomra.
— Jó reggelt, Olga Petrovna. Mi történt? — tette le gyorsan a csészét, belül pedig kiáltott az ösztöne: „Fuss!”
— Te mindig olyan jó ember vagy…
— Olga Petrovna, térjünk rögtön a lényegre! Én valóban jó vagyok, de a kávét forrón szeretem, nem két óra múlva, amikor már mesélnek nekem egy újabb Hamupipőke-történetet.
Az anyós felsóhajtott, de nem sértődött meg. Nála a sértődések olyanok voltak, mint az elfeledett, poros porcelánok a régi szekrényben: régiek, de örökösek.
— Ki akarják tenni Julianát. Tudod, a keresztláncomat, két gyerekkel. A férje jó fiú, programozó. Csak náluk ott az a helyzet, hogy…
— Anyagi gondok? — vágott közbe Marina gyorsan, hogy ne hallgassa végig a háromfelvonásos drámát, aminek kezdete a szülőszoba, vége meg a lakóközösség.
— Igen, ideiglenesen! Arra gondoltak, talán kiadnád nekik a lakásodat, amit amúgy sem adsz ki ismerősöknek. Itt meg a rokonság van. Nem idegenek.
Marina lehunyta a szemét, elképzelte, hogy kinyitja a hűtőt, kivesz egy üveg csípős lecót, és a falhoz vágja. A fal sértetlen, a lecó is, de a képzelete dolgozik.
— Olga Petrovna, legyünk őszinték. Az ideiglenes lakók általában örökre beköltöznek. A rokonság meg olyan, mint a csótányok. Egy jön, aztán kettő, aztán az egész lépcsőház retteg a konyhai villanykapcsolótól.
— Marina, hogy mondhatsz ilyet?!
Az anyós hangjában megjelent a jellegzetes tragédia, amivel még a piaci eladót is meggyőzte, hogy visszaadja neki a pénzt egy hónap után.
— Egyszerű. Normális embereknek adtam ki a lakást. Nem nyafogtak, nem kértek kölcsönt, nem kérték, hogy ingyen lakjanak, amíg meg nem jön a fizetésük. Nemrég költöztek ki, és hasonló embereket szeretnék találni.
— De család, Marina… Nem hagynak cserben.
Ez olyan volt, mint egy átok.
Marina mélyet sóhajtott, kinézett az ablakon. Pedig most pont sütött a nap. Tavasz volt. A legjobb időszak a rossz döntésekhez.
— Rendben. De csak egy hónapra. Minden hivatalosan. Szerződés, nyugta, előre fizetés.
— Persze, persze! Julcsi rendes lány. Minden papírt aláír.
Marina tudta, hogy nem fogja aláírni. Vagy aláírja, de a betűk olyan aprók lesznek, mint egy kalóz lelkiismerete. Mégis igent mondott. Az ígéret olyan, mint az SMS: nem lehet visszavonni, pedig nagyon szeretnéd.
Két nappal később Julcsi beköltözött. Magával hozta a két gyereket, a férjét, dobozokat, táskákat, egy hörcsögöt a ketrecében, és azt az érzést, mintha nem bérelt lakásban lenne, hanem nyaraláson Törökországban.
Az első figyelmeztető jel akkor csengett, amikor Marina bement a kamrába, és Julcsi éppen az ő köntösében állt a konyhában.
— Marina, annyira kényelmes ez a köntös! Azt hittem, szabad?
— Azt gondoltad? Ez nagyszerű. De nem vagyunk az Auchanban, hogy idegen dolgokat próbálgass, és aztán szempillaspirállal összehányd a gallért.
— Bocsi, nem tudtam, hogy ilyen féltékeny vagy a dolgaidra.
— Nem vagyok féltékeny, csak gusztustalanul vigyázok rájuk. Van különbség.
Julcsi elmosolyodott, de a tekintete már más volt. Olyan, hogy: „Értem. Ha jön a zombi apokalipszis, először téged adják el.”
Két hét telt el. Fizetés nem érkezett. Julcsi csak ígérgette Marinának, mint a vizsga előtti diák a tanárnak.
— Tudod, csak a férjem kapta meg késve a fizetését. Hamarosan… tényleg…
Miközben teát töltött a bögrébe, amit Marina „vendégeknek” hagyott, de most már Julcsi kedvenc bögréje lett.
— Julcsi, őszintén szólva, nem érdekel, honnan szerzitek a pénzt. Akár a sátántól is vegyétek fel hitelre. Várjuk a befizetést. Vagy költöztök.
— Miért vagy ilyen kemény? Azt hittem, majdnem barátnők vagyunk…
— Julcsi, engem előtte nem is láttál. Nem vagyok barátnő olyanokkal, akik a köntösemet hordják, és a szekrényemből lopják a teát.
Julcsi felháborodott:
— Na, így vagy? Beképzelt vagy? Azt hiszed, ha két lakásod van, akkor mindenkinek megmondhatod, mit csináljon?!
Marina felállt, mintha a türelme is elfogyott volna.
— Két lakásom van, mert dolgozom. Nem azért, mert a férjem egy „lámpalázas” programozó, aki csak otthon ülne, és nem fizetne bérleti díjat.
Ekkor berontott a szobába Julcsi férje, Alekszej. Magas, ügyetlen, mint egy félkész IKEA-szekrény.
— Mi folyik itt?
— Az történik, hogy holnap költöztök. Kulcsot az asztalra, pénzt a számlámra. Ha nem, bekapcsolom a „rossz adóellenőr néni” üzemmódot.
— Nincs jogod ehhez! — üvöltötte.
— Van. Én vagyok a tulajdonos, és a türelmem nem végtelen. Ez nem egy gumibugyi, ami nyúlik. Ez elpattan, és nem csörög.
Marina távozott, az ajtót becsapva maga mögött. Ott maradt az idegen sampon illata, a düh és az ismerős pimaszság.
Az utcán járva, poros levegőt szívva azon gondolkodott, hogyan juthatott el odáig, hogy minden „igen”-jére ennyi „menj a francba” válasz érkezzen. Ebben a pillanatban nem süteményre, kávéra vagy válásra vágyott.
Harcra vágyott. Csendesre, okosra, de könyörtelenre. Mert a jó lányokkal mindig rosszul bánnak. És ő megunta, hogy jó legyen.
Másnap reggel Marina hideg verítékben ébredt. Nem azért, mert álmodott arról, hogy újra férjnél van Andrejjel, és közös lakásban él anyóssal — ez már megszokott rémálom volt. Hanem mert a telefonján villogott egy üzenet Juliától:
„Szia! Egyelőre nem költözünk ki. Így alakult. De nem örökre. Megoldjuk, megértéssel.”
Marina egyetlen dolgot utált igazán az emberekben: a „megértést”. Mintha valaki eltörte volna a széked, levágta a macskád farkát, és elfoglalta a lakásod, majd azt mondta volna, „megértéssel” — és ettől már minden rendben lenne?
Marina sóhajtott, felhúzta a farmert, és elindult abba a lakásba, harcias hangulatban, cukor nélküli fekete kávéval.