A 6-os számú líceum ebédlőjében mindig ugyanaz a jellegzetes szag lengte be a levegőt: odaégett borsóleves, száraz kenyérhéj és a krokettek enyhén fanyar aromája keveredett, mintha az egész tér átvette volna ezt a szagot.
A hosszú asztalok mellett zajlott a tálcák csörömpölése, valaki kanállal kopogott egy poháron, miközben hangosan panaszkodott, hogy a mai kompót sokkal savanyúbb a szokásosnál.
Anja Zvonarjova ilyenkor mindig kissé visszahúzódott. Míg osztálytársai lelkesen vitatkoztak egy matekfeladatról, ő csendesen falatozott egy krokettből, majd óvatosan becsomagolta a másikat egy szalvétába, és a régi hátizsákja belső zsebébe tette.
Abban a zsebben már ott lapult három szelet kenyér, egy adag tegnapi májpástétomos tészta, és egy alma, amit az egyik szünetben lopott el.
Elsőként Zsenya Kutuzov vette észre ezt a titkos „készletet”. Közelebb húzta a székét, vigyorogva kérdezte:
– Mi van, nincs elég kaja otthon?
Anja sóhajtott, szemüvegén át ránézett, majd halkan válaszolt:
– Ez a túlélőcsomagom.
– Túlélőjátékot játszol? Vagy ez valamiféle új kihívás – „rejtsd el a krokettet a takarítónő elől”?
– Hagyd abba, Kutuz.
Dása Lepjohina, aki az asztal másik végén ült, hátrafordult, felhúzta a szemöldökét, és odaszólt:
– Láttátok volna! Tegnap tésztát is rejtett el a táskájában, és az egész tele lett szószos foltokkal.
A nevetés gyorsan végigsöpört az ebédlőn, mint egy labda a folyosón.
Anja lehajtotta a fejét, nem akart magyarázkodni – számára ez már mindennapos volt. A csengő megszólalt.
Harminc diák rohanva árasztotta el a folyosót, ő pedig csendben becipzározta a hátizsákját, és a hátsó ajtón át elhagyta az épületet.
A Zvonarjov család egy munkásnegyed szélén, egy raktár mellett lakott. Két szoba, egy apró, mindössze hat négyzetméteres konyha, és semmiféle hangszigetelés nem volt.
Az apja szerelőként dolgozott a vasúti kocsik osztályán, az anyja pedig mentős ápolónő volt.
A pénz mindig szűkösen jött, de otthon sosem fogyott el a krumpli vagy a savanyúság.
De Anja nem magának halmozta fel az iskolai ételt.
Egy héttel korábban véletlenül meghallotta a szomszéd lakásból a sírást: elfogyott a szén, eltört a láb, nincs munka.
Ott élt egy kisfiú, Max, egy hatalmas szemű, első osztályos kisfiú.
Aznap este Anja elvitte nekik a saját ebédjét: piláfot párolt répával. Max úgy ette, mintha lakoma lenne.
Anja tudta, hogy egyetlen adomány nem oldja meg a gondjaikat, de az iskolában sok étel marad, így talán tud segíteni.
Pénteken meleg krokettet, kenyeret és egy szelet rakott krumplit vitt át.
Max és az anyukája, Ljuba Alekszejevna, zavartan köszönték meg, megígérték, hogy visszaadják, amint a láb meggyógyul, és újra kinyit a könyvtár.
Anja csak vállat vont:
– Úgysem dobnák ki, ha nem adnám oda.
Azóta naponta gyűjtötte az „adagját”, és vitte a szomszédoknak. Mindig úgy ment haza, hogy senki se lássa a hátizsákját.
Az iskolában a pletykák olyan gyorsan terjedtek, mint a kovász a tésztában.
Eleinte azt beszélték, hogy Anja az ételt a „kutyájának rejti el”, aztán hogy az anyja nem eteti rendesen, végül pedig azt, hogy a pályaudvaron árulja a kroketteket.
Főként Dása szerette terjeszteni ezeket a szenzációkat.
Irodalomórán, miközben Olga Nyikolajevna a táblára írta a fogalmazás vázlatát, Dása halkan odasúgta:
– Kérj segítséget a szociális szolgálattól, ők segítenek a rászorulóknak. Miért szégyenkezel ennyire?
Anja csendben hallgatta, de amikor meghallotta a „rászorulók” szót, felállt, és határozottan kérdezte:
– Miért gondolod, hogy én ebbe a kategóriába tartozom?
– Ki más gyűjtene össze és rejtegetne ételt?
A tanárnő megfordult, és látta, hogy miről beszélnek.
– Lepjohina, Zvonarjova, jöjjetek a táblához!
Az osztály elcsendesedett. Dása felpattant:
– Elrejtett kroketteket csempészett a táskájába! Mindenki látta!
A nevetés most már kínosan csendes volt.
Olga Nyikolajevna fáradtan a halántékához nyúlt.
– Anja, igaz ez?
– Igen, ételt teszek a táskámba, de nem lopok – válaszolta nyugodtan.
– Akkor miért csinálod?
– Hogy segítsek azoknak, akik nálunk is nehezebb helyzetben vannak – Anja hangja higgadt, bár belül remegett.
A tanárnő becsukta a naplót.
– Maradj még egy percre az óra után.
Este Anja a közeli utcán sétált, amelyet a sárga lámpák fényében jártak be az árnyak. A hátizsák nehezen nyomta a vállát.
Benne egy langyos süti, két szelet fehér kenyér és egy mandarin lapult – a karácsonyi készletek még nem fogytak el.
Felsétált a harmadik emeletre, és kopogott.
Max nyitott ajtót, és boldogan suttogta:
– Szia!
Anja átadta neki az ételes dobozt.
– Ma mandarin is van. Ünnepi hangulat nálatok.
– Édes?
– A legédesebb.
Ljuba Alekszejevna kikukucskált a szobából, egy felmosórúdra támaszkodva.
– Nagyon szégyelltük magunkat… A könyvtárvezető azt mondta, egyelőre nincs szabad állás.
– Hamarosan lesz – mosolygott Anja. – Na, én megyek is.
Másnap reggel meglepetés várta: Olga Nyikolajevna kérte, hogy menjen be az igazgatóhoz.
Az iroda kávé és papírszagú volt. Dmitrij Szergejevics bólintott:
– A tanárnő mindent elmondott. Mondd el pontosan, mi történt.
Anja őszintén beszélt: eltört láb, nincs munka, éhező gyerek, kidobott krokettek.
Az igazgató mély sóhajtással válaszolt:
– Tudod, hogy az étel hazavitele tilos?
– Tudom. De jobb így, mint kidobni.
Olga Nyikolajevna hozzátette:
– Javaslom, hogy tegyük hivatalossá. Van egy „élelmiszermegosztó” programunk: az ebédlő hivatalosan is átadhatja a megmaradt ételeket.
Az igazgató bólintott.
– Felveszem a kapcsolatot a szociális szolgálattal. Addig ne csempészd az ételt. Innentől szabályosan intézzük.
Két nappal később az iskola hirdetőtábláján megjelent egy felirat: „Elindult az önkéntes projekt: Sosem túl sok.
A megmaradt iskolai ebédeket becsomagoljuk és rászorulóknak adjuk. Vezető: A. Zvonarjova.”
Az osztálytársak olvasták, és egymásra néztek.
Zsenya odalépett Anjához:
– Segítek! A nagybátyám boltjában mindig marad kenyér.
Dása idegesen piszkálta a haját:
– Apám húsos pultjánál szoktam hozni maradékot. Csak frisset, persze.
Anja meglepődve mosolygott:
– Akkor megegyeztünk.
Ugyanazon a napon két fiú a párhuzamos osztályból segített Ljubának fát hasogatni. A technikatanár új füzeteket vitt Maxnak.
Tavasszal, amikor a hó elolvadt, az igazgató iskolai vásárt szervezett „A jószívű szívek napja” címmel.
Minden osztály hozott valamit: süteményeket, ékszereket, kézműves tárgyakat – jelképes összegért árulták. A bevételből a legjobb önkénteseket és az élelmiszercsomagokat támogatták.
Anjáék csapata macskamancs alakú mézeskalácsokat árult – az anyja készítette, aki gyerekként pék szeretett volna lenni.
Újságírók is megjelentek a vásáron. Készült egy kép, amin Anja egy színes hátizsákot ad át Maxnak.
A háttérben Dása Ljubával könyvekről beszélget, Zsenya almás dobozt cipel, az igazgató pedig csekket ír alá a szociális szolgálatnak.
A cikk címe: „Egy krokettel kezdődött a hátizsákban. A 6-os számú líceum ma már nemcsak tudással, hanem emberséggel is táplál.”
Dása lapozgatta az újságot, majd halkan mondta:
– Jobbá tettél minket.
Anja csak vállat vont:
– Csak nem akartam, hogy kidobják az ételt.
– Néha ennyi is elég – ismerte el Dása.
Nyáron Ljuba visszatért dolgozni a könyvtárba. Max új hátizsákot és füzeteket kapott, és táborba ment.
A szociális szolgálatra már nem volt szükség, de a „Sosem túl sok” projekt tovább működött: most két magányos nyugdíjasnak és egy nagycsaládnak is szállítottak ételt.
Egy nap Zsenya a raktár mellett guggolt, és így szólt:
– Képzeld, ha akkor a gúnyolódás helyett egyszerűen megkérdeztük volna, talán minden korábban kezdődhetett volna.
Anja felnevetett:
– A lényeg, hogy most már minden rendben.
Szeptemberben az igazgató kitette az iskola bejáratához a megyei díjat: „Az év legjobb iskolai kezdeményezése”.
Mellette egy tábla állt: „Ha maradt kenyered, hagyd az önkénteseknek.” Egy átlátszó konténer is ott állt.
Senki sem nevetett már, amikor Anja újabb zacskót tett bele. Mostanra mindenki sorban tette ugyanezt.
Szinte minden pénteken hallatszott Zsenya hangja az ebédlőből:
– Anja, ma te vagy az ügyeletes? Segítsek kiosztani a makarónit?
Ő így felelt:
– Igen, hadd segítsen Dása is, sok almánk van, óvatosan csomagoljuk be.
A diákokat most már az érdekelte, hogy ki kerül fel a „szerencsések” listájára, akik megkaphatják a maradékot.
Ez megtiszteltetésnek számított.
Anja néha visszagondolt az első gúnyos megjegyzésre: „Nincs otthon elég kajád, vagy mi?”
Nem haragból sóhajtott fel, hanem megkönnyebbülten: milyen jó, hogy egy fasírt megtanított harminc tinédzsert arra, hogyan osszanak meg.
És adott Maxnak egy hátizsákot, anyának esélyt, hogy egy régi álma valóra váljon, Ljuba néninek pedig hitet, hogy a segítség néha észrevétlenül érkezik, és nem számít, hogyan kezdődött minden.
A legfontosabb pedig, hogy most már senki sem szégyellte az iskolában így mondani:
– Van egy kis feleslegem. Kinek adhatnám?
És amikor este kialudtak a fények a konyhában, a sarokban új zacskók susogtak, melyekből a fasírt már nem a szemét szagát árasztotta, hanem a jóságét.