“Elmentél, és most visszajönnél? Nem, Vitya… ez már nem az a nő, akit egykor elhagytál.”
– Csak vidd el a cuccaidat, és tűnj el! – csattant fel Lúcia, miközben olyan erővel csapta le a tányért az asztalra, hogy majdnem széttört. – Húsz év a semmibe, és miért? Egy nő miatt, akit alig ismersz!
– Kérlek, ne kezdjük elölről – sóhajtott Viktor, kezével a homlokát dörzsölve. – Alina nem „valaki”. Komoly kapcsolat ez.
Lúcia felnevetett. Hangosabban, mint kellett volna. Az egész lakás, mintha megfagyott volna.
– Komoly? Te ötven vagy, ő harminckettő. Ez nem szerelem, Vitya, ez a kapuzárási pánik.
Csendesen pakolta össze a holmiját. A mozdulatai gépiesek voltak, mintha már sokszor megtette volna. Tegnap még arról beszéltek, milyen csempét vegyenek a fürdőbe…
– Hozzá mész, ugye? – kérdezte Lúcia, karjait keresztbe téve, figyelve, ahogy Viktor elrakja azokat az ingeket, amiket ő még tegnap vasalt.
– Igen. Ő megért engem.
– Én húsz év alatt nem értettelek meg?
Odament az ablakhoz. Lent a téren Anna néni, a szomszédasszony ballagott haza a csomagjaival. Egy péntek este. Az évfordulójuk. A házasságuk húsz éve ezen a napon kezdődött…
– Lúcia, ez nem rólad szól. Egyszerűen… találtam valakit, akivel boldogabb vagyok.
Ránézett. Ő még mindig gyönyörű volt – barna hajában néhány ősz tincs, a szemeiben mélység, az alakja kecses. De Alina árnyéka még így is nehezedett rá.
– A lakás papírjai a vitrinben. A nyaralóé is. Vidd, ami a tiéd. Menj.
– A közös számláról csak a felét vettem le – mondta Viktor. – És majd beszélünk az ingatlanmegosztásról.
– Milyen nagyvonalú – fordult el Lúcia, nehogy lássa, ahogy könnyei elindulnak. – A lányunkon is felezünk?
– Masha már felnőtt, egyetemista. Nem kell osztozkodni rajta.
Lúcia csak bólintott. Gondolatban lepörgött előtte az életük: az esküvőjük, Masha születése, első közös lakásuk… mintha egy régi filmet nézne, amit soha nem akarna újranézni.
– Viktor… – súgta halkan – mi van, ha ez egy hiba?
Egy pillanatra megállt. Talán megingott. Aztán:
– Nem, Lúcia. Így lesz jobb.
Az ajtó becsapódott. A csend ráborult az üres lakásra.
A következő hetek fájdalmasan teltek. Nem tudott aludni, nem akart enni. Kivett szabadságot, bezárkózott. A lánya hívásaira csak annyit mondott: „Jól vagyok.”
– Ki kell mozdulnod! – Tamara, a barátnője állt előtte. – Nézz magadra! Fogytál vagy öt kilót!
– Nem baj – próbált viccelődni Lúcia. De a hangja üres volt.
– Holnap beíratunk angolra – jelentette ki Tamara, elhúzva a függönyt, beengedve a napfényt. – És fodrászhoz is mész. Elég a szenvedésből!
Lúcia csak bólintott. Talán tényleg eljött a változás ideje.
Az angolórák új világot nyitottak számára. Nők, akik szintén újrakezdtek. Nevetések. Edzőterem. Nem fogyás miatt – a lelkének kellett az erő.
Egyik este egy férfi lépett hozzá az órán: magas, őszülő hajjal, meleg mosollyal.
– Maga remekül ejti ki a szavakat – mondta. – Megtanítaná nekem a „th”-t?
Pál volt a neve. Özvegy, két felnőtt gyermek apja, és egy korgi gazdája: Chaplin.
– Rövid lábú kutyát? – nevetett Lúcia egy teázóban. – Olyan kényelmetlenek!
– Chaplin a legpraktikusabb barátom – mosolygott Pál. – A feleségem halála után ő tartotta bennem a lelket.
„Megtanultam tovább élni.” – ez a mondat beégett Lúcia fejébe.
Másnap felhívta Viktort.
– Szeretnék felújítani. A lakás ügyében tiszta helyzetet akarok.
– Most?
– Mikor, ha nem most?
És így történt. Felújította. Eladta a nyaraló rá eső részét, kifizette a hitelt. A lakás világosabb, modernebb lett – akár ő maga.
És Pál egyre közelebb került hozzá.
Aztán jött a telefon:
– Visszajönnék… – mondta Viktor.
– Nem, Vitya – felelte Lúcia. – Már nem vagyok az a nő, akit ott hagytál.
És nem is akart többé az lenni.